Dárdai Pál a Hertha BSC ikonja lett. A klubban ő játszott a legtöbb meccsen, és hosszú távon, több mint tíz éven át, folyamatosan kiemelkedő teljesítményre volt képes. Magyarországon nem nagyon tudunk hasonló karrierre példát mondani (Dárdaival még a vasárnapi, északírek elleni 2-1-es vereség előtt beszélgettünk).

Németországban hagyomány minden Bundesliga-szezon előtt, hogy közlik az élvonalbeli csapatokban a legtöbb mérkőzést lejátszók neveit. A Kicker Dárdai 286 meccsét, 17 gólját emelte ki, amivel amúgy a tizenhetedik a klub örökranglistáján.

„Talán minden szezonban végigéltem, hogy próbáljuk meg Pál nélkül, ki kell tenni őt a csapatból. Az ötödik és a tizedik forduló közé esett ez az időszak, aztán a tizedik forduló után megint rágták az edző fülét: Pál nélkül sehogy se megy, mindenképp be kell tenni. Aztán szép lassan összejött így ez a mérkőzésszám” – mondja Dárdai. De megjegyezi: szerencséje is volt.

„Nemrégiben Manchesterben jártam a korosztályos csapatommal, és láttam, hogy az Old Traffordon milyen méltósággal kezelik a klub régi nagy sztárjait, gyertya égett a nevük mellett a kegyhelyükön a stadion oldalában. Mesélem ezt a Hertha egyik alkalmazottjának, hogy ezek az angolok mennyire megadják a módját, és hogy ez milyen klassz, akár Berlinben is meg lehetne tenni ugyanezt.

Mire az volt válasz: az az igazság, hogy nekik rengeteg legendájuk van, nekünk viszont csak te vagy egyedül, Pál.

Hát ekkor meghökkentem. Nem vagyok egy túlontúl érzelgős fajta, de a hideg kirázott, libabőrös lettem a mondat után” – mesélte Dárdai.

Manchesterben egyébként egy nemzetközi tornán járt a korosztályos csapatával, a 16 évesekkel, és veretlenül a harmadik helyen végeztek. Az elődöntőben a későbbi győztes Dinamo Moszkvával szemben egy gól nélküli meccs után maradtak alul.

„Amikor átvettem ezt a csapatot, azt mondtam a szülőin, mindenkit meg fogunk verni. Németországban sikerült is, bajnokok lettünk, ami hatalmas eredmény, jegyzik. Amúgy ezzel váltottuk meg a helyünket Angliába. A manchesteri elődöntőben sokat támadva sem sikerült az oroszokat megverni, így a legsportszerűbb csapat díját vihettük haza. Nem azért mentünk, a klubnál így is örültek, ám én hajszállal többet szerettem volna.”

Ebben a korosztályban játszik a fia is, a legifjabb Dárdai Pál – a nagypapa a Pécs legendája –, ő természetesen tudta, hogy édesapja élete legnagyobb gólját abban a stadionban lőtte, de a többiek csak hüledeztek, amikor félrehívta a középpályásokat a pályán, és megmutatta nekik Ipaden, hogy találta el a labdát az angolok ellen. (Egyébként 3-1-re az angolok nyertek 2006-ban.)

„Nemhogy a magyar válogatott múltamat, de még a herthás időszakomat sem nagyon ismerik már ezek a gyerekek, hiszen még nagyon kicsik voltak, amikor én még a pályán lehettem. Csak a szüleiktől hallják, hogy ki voltam én a klubnál, az apukák le is cseszegetik a gyerekeiket, amikor azt mondják, hogy nem ismernek engem. Jóleső érzés, amikor a hűségemet is kiemelik.”

Többek között azért is hűséges, mert noha Ottmar Hitzfeld figyelmét felkeltette, a Bayern München ajánlatát azonban visszautasította, pedig  az edző nagyon szerette volna, ha Dárdai szűri az ellenfelek támadásait.

„A feleségemnek, Móninak azóta is kedvenc edzője, mert legalább negyven percet beszélt a lelkére, hogy Münchenben a helyem, feltétlenül menjek. Ha visszagondolok, Fink és Jeremies jelentette volna a konkurenciát, nem lett volna vállalhatatlan verseny. Így utólag azt mondom, szívesen lemértem volna a képességeim határát. De itt, Berlinben, akkoriban sok válogatott játszott, hittünk abban, hogy rendszerint oda tudunk kerülni a Bajnokok Ligájába, akkor pedig felesleges lett volna váltani. Nem voltam majrés, ha itt nevelkedem és nem otthon, akkor biztosan belevágok. Ahogy a fiamnak, ha lesz egy ilyen lehetősége, már biztosan azt mondom, vágjon bele. De mivel ő itt nevelkedett, nagyon nógatnom sem kell majd, az ilyen kalandok fogják éltetni.”

Dárdai reggeltől estig (nyolctól nyolcig) a klub utánpótlásbázisán van, az összes korosztály (kilenctől tizenkilencig) edzésmunkájának összehangolását koordinálja. A feladatot amúgy nem a múltjára való tekintettel kapta. Amikor nem is tudott róla, a Hertha felvételeket készített az edzéseiről, de a bokrokból, hogy ne vegye észre.

„Amit láttak, tetszett nekik, a nevemért soha nem kaptam volna ilyen megbízatást. A nevem egy olyan plusz, amivel nem szabad visszaélni.”

Az igazi nagy edzői tesztje, úgy gondolja, csak most jön, mert a tavalyi tehetséges csapattal nem volt nehéz sikeresnek lenni, most ellenben csak annyit mondott a szülőin, az a cél, hogy az végére mindenki fejlődjön. Nincsenek nagy tervei.

„Egyelőre még az is gondot okoz, hogy jól nézzen ki ez a csapat kívülről. Vannak ilyen évjáratok Berlinben is, mint mindenhol a világ pontján. Belőlük, ebből a C-jugendből, a 15 évesekből kell sokat kihozni.”

Eljátszottunk a gondolattal, hogy a Herthának esetleg nem megy majd jól az élvonalban, a vezetők a legkisebb kockázat nélkül a klubikonhoz nyúlhatnak, vele sokkal megértőbbek a drukkerek, türelmesebbek, ha esetleg nem nyeri meg az első néhány meccset.

„Ez mind igaz, de még nincsenek meg a papírjaim, épp azért kértem az eggyel fiatalabb korosztályt, hogy tisztességgel elvégezzem az iskolát, több időm maradjon a tanulásra, önmagam pallérozására. Ha majd megszerzem jövőre a képesítésemet – Magyarországon végzem egyébként a pro-tanfolyamot –, akkor lehet erről érdemben beszélni. Várjunk még kicsit, ne menjünk ennyire előre.”

Unszolásomra azért csak kibökött egy évszámot, és akár 2020-ig is elképzelhetőnek tartja azt, hogy felkérhetik az első csapat irányítására.

Azt mondja, teljesen mindegy, hol szerzi meg egy edző a prolicencet, nem a tananyag, hanem a belső elszántság és a motiváltság számít, gyakorlatra pedig nyilván Németországba megy majd, ahol a kapcsolatrendszerét kihasználhatja.

„Sokat tanultam az eddigi edzőimtől. Általában a bizalmasuk voltam, sok gondjukat megosztották velem. Ilyen tapasztalatot máshol nem igazán lehet szerezni, csak az öltözőben. Csak egy példa. Tele voltak a bulvárlapok Panteliccsel, a szerb csatárunkkal, akit hajnalban tökrészegen egy bár előtt fényképeztek le. Behívott a mester, mit tegyen. Beavatott a tervébe. Az összes szabálynak ellentmondva úgy döntött, hogy beteszi a kezdőbe. Pantelicsnek megmondta, egy félideje van, hogy jól játsszon, különben lecseréli, és még jól ki is fütyüli 70 ezer ember. Pantelics duplázott, és eldöntötte a meccset.”

Ha németországi tervei vannak, akkor a magyar futball lemondhat róla, gondolja az ember. Azonnal kijavított azonban, ez nincs így, sokat tesz a hazai utánpótlásért.

A belga Double Passt én ajánlottam az MLSZ figyelmébe,

mert a német akadémiákat ők mérték fel, amikor a németek nem voltak jók, és elhatározták, hogy ez így nem mehet tovább. Az elnök úrhoz projektorral mentem előadást tartani, mert szeretnék valahogy segíteni, szeretném, ha jó foci lenne otthon. Az utánpótlásért létrejött ad hoc bizottságban is benne vagyok, sok németországi tapasztalatomat megosztottam velük, ebből született egy program. Ha ezt a programot konzekvensen végrehajtják, akkor 8-10 év múlva beszélhetünk magyar futballról. Az elnök úr elszánt, ki akarja mozdítani a holtpontról a futballt. Szeptember elején is hazamegyek, hogy megnézzem, hol tart a program megvalósítása, mi valósult már meg eddig belőle. A németeket egy az egyben nem lehet másolni, de az adaptálható dolgokat felesleges halogatni.”

Őszintén beszélt Csányival, mert máshogy nincs értelme. Úgy gondolja, nagyon korán, hatéves korban kell a labdával barátságot kötniük a gyerekeknek, erre kell őket ösztönözni, még jóval az akadémiákra bekerülésük előtt erőnléti és koordinációs edzővel kellene dolgozniuk.

Azt felejtsük el, hogy a németek önmaguktól többet dolgoznának, szorgalmasabbak lennének, mert ugyanúgy fenéken kell rúgnom itt is a gyerekeket. Ha viszont itt mondok valamit, az úgy van.

Nincs okoskodás, elfogadják. És nem azért, mert olyan sok meccset játszottam – ismétlem, a múlttal tilos visszaélni –, hanem mert nekem kell itt irányítani.”

Legvégül arra válaszolt, sikereiben mennyire játszott közre a fanatizmusa, hogy németebb akart lenni a németnél. „Nem helyes a múltidő, most is németebb akarok lenni. Talán ezért is becsülnek meg itt. Nem szólok sokszor, de sok mindent analizálok magamban, amikor pedig kell, akkor nagyon őszintén és bátran elmondom.”