– Mester, most szóltak a diósgyőriek, hogy nem tudtak elindulni, mert csak tízen vannak – szólt oda Hronyecz Norbert, a Sajóbábony balhátvédje idős edzőjének, Bodnár Józsefnek, aki egy pillanatra mintha elhitte volna játékosa szavait. (Én legalábbis elhittem.) Hronyecz elnevette magát, Bodnárnak így nem volt más dolga, mint öltözőbe küldeni a játékosát, hisz már csak egy óra volt a kezdésig.

A szemtelen ugratás talán jobban érthető, ha tudjuk: Hronyecz az önkormányzat mellett a csapat szíve, lelke, no és főszponzora, hogy mást ne mondjunk, a hazai játékosok egyik garnitúra mezére az van írva, hogy Hronyecz autófényezés.

Az őszhajú, vastagszemüveges Bodnár mester különben nem akárki: a Borsod Volán élő legendája, aki a legtöbb gólt szerezte a klub színeiben, edzőként pedig több környékbeli csapattal is nyert megyebajnokságot. Mindezt úgy, hogyha akkoriban látásvizsgálat is van a sportorvosin, valószínűleg nem kapott volna igazolást. “A futball nekem sokkal több élet-halál kérdésnél, nézzék meg, mindig itt van a Frontin nálam” – csapott rá klubcímeres melegítője zsebére, és mivel nem vagyok edző, így utána kellett néznem, hogy a Frontint szorongásra, depresszióval társult szorongásra, depresszióra és pánikbetegségre javallott szedni.

Nincs könnyű dolga, Tátrai Gergő például egész héten nem jött edzésre, ezért – bár nagy szükség lenne rá – csak a kispadon kapott helyet. A villámgyors csatár Erdei Nagy Norbertnek meg hiába mondta, hogy olyan meccs lesz a mai, ahol akár még NB III.-as csapatok is felfigyelhetnek rá, mégis elment inkább kispályára focizni kedd este. “Itt nehéz edzőnek lenni, nem az NB I.-ben vagy az NB II.-ben – mondta. – Pedig ebben a megyei bajnokságban még én is játszhatnék öt percet, ha kialszom magam. Meg a Barcelonában is, na, ott igazán nem nehéz, mert ha passzolnak, csak tovább kell passzolni.”

Majdnem kiütötték Garami Pécsét

A klubházban közben nagy volt a várakozás, a folyosókat pörköltszaft lengte be, a falakon megsárgult fotókon mutatták be az 1952-ben alapított sajóbábonyi sportegyesület hajdani dicsőségét. Az egyik tablón megemlékeztek a sajóbábonyi Borostyán Mihályról, a Diósgyőr, a Vasas és a Siófok egykori válogatott futballistájáról, aki 2005-ben halt meg, pedig soha nem dohányzott, nem is ivott. De a focisták mellett a női kézilabdázók fekete-fehér csapatképei is ott vannak, akkor szűnt meg a szakosztály, amikor teremsport lett, és már nem volt elég a földes pálya. Az ebédlőből pedig egy kétsávos tekepálya nyílt, itt sorakoztak most fel a gyerekek, akik tanítónőik társaságában arra várnak, hogy diósgyőri és sajóbábonyi mezben felvezessék a focistákat.

Több tablón is feltűnt a most hetvenéves Kapitány Béla, aki arról nevezetes, hogy már csecsemőkorában megmentette sok nő életét; a bevonuló Vörös Hadsereg elől egy pincében bújtak el az asszonyok a gyerekkel, és az egyik katona a mennyezetbe lőtt, a kis Kapitány Béla felsírt, a katonák pedig inkább nem kutattak tovább. De nemcsak erről nevezetes, hanem arról is, hogy a sajóbábonyi futball eddigi legnagyobb sikerét érte el: 1990-ben az ő edzősége alatt csak a nyolcaddöntőben, a Garami József vezette Pécsi Munkás SC ellen esett ki hosszabbításos meccsen a Magyar Kupából.

Így lett jogosult a Sajóbábony arra, hogy megküzdjön a Szabad Föld kupáért a Magyar Kupában legtovább jutó másik amatőrcsapattal, a Pécsi Postással, de 3-2-es vereséget szenvedett.

Cigányok is vannak a csapatban

Az alig háromezres kisvárosban nagy volt a rendőri készültség, több száz miskolci drukker ruccant át a tíz-tizenöt perces autóútra fekvő Sajóbábonyba, de mindez nem idézte a 2009. novemberi állapotokat. Akkor jobbikos gyűlést tartottak a kisvárosban, a cigányok pedig szétvertek egy Suzukit, amiben magyar gárdisták utaztak. A csapatban vannak cigányok, igaz, nem helybeliek, de a nem cigányok között is alig van sajóbábonyi. A csapat körüli segítők között is van cigány, és akinél rákérdeztünk, azt mondta: 2009-ben a cigányokat is, a gárdistákat is felheccelték, és bár csak kevésen múlt, hogy akkor nem történt nagyobb baj, mára az ellentétek elcsitultak, és csak a szokásos maradt: a nem cigányok szerint a cigányok csak a segélyre várnak, és ha feljönnek a központba, ami valójában egy 50-es, 60-as években épült üzemi lakótelep, hangoskodnak. A cigányok szerint pedig – ők így mondják – a magyarok lenézik őket.

A 2009-es konfliktus után – távolról nézve meglepő módon – az MSZP-s Nagy Imre nyerte a polgármester-választást. Valójában viszont semmi meglepő nem történt: Nagy 1990 óta vezette a kisvárost, ráadásul rendpárti volt, a 2009-es konfliktus előtt másfél évvel például Szili Katalin házelnöknél a halálbüntetés visszaállítását kérte, mert szerinte a rendőrség nem lép fel kellő szigorral azokkal a cigányokkal szemben, akik bűnöznek.

Nagy idén nyugdíjba vonul, két független mellett egy utódjául jelölt szocialista, egy, a városban szinte egyáltalán nem ismert fideszes és a 2009-es eseményekben is nagy szerepet játszó jobbikos indul a polgármesteri székért.

Végre a Diósgyőr volt a Krasznodar

A lakótelepszéli pályát kétezer néző ülte, állta körbe. A hazai drukkerek mindenképpen nyertek, hiszen nagy többségük Diósgyőr-drukker is egyben, ott vannak a csapat minden hazai meccsén. Nyoma sem volt az ilyenkor szokásos, nagyképűnek kikiáltott NB I.-es csapat elleni hangulatnak. Tapsolni azért nem tapsoltak, ha gólt kaptak. Az első félidőben kettőig jutottak a vendégek, akik majdnem a legjobb összeállításukban léptek pályára, a hétvégi, Honvéd elleni kezdőcsapatból öten most is a pályán voltak. A legjobban nekem a 195 centiméteres szabadkai csatár, Takács Tamás tetszett, akit nyáron igazoltak az NB II.-ből, még csak 23 éves, most két gólt lőtt, a hétvégén pedig csereként beállva nyerte meg emberhátrányban a DVTK-nak a Honvéd elleni meccset. Hogy ünneprontóak legyünk: a DVTK úgy játszadozott a kis Sajóbábonnyal az első félidőben, mint ahogy velük szórakozott a nyáron a Krasznodar az Európa Ligában.

A hazaiaknak nem volt okuk szégyenkezni, hiszen aki nem munkanélküli, az meló és a család mellett futballozik. Kalász buszsofőr, Nyeste tűzoltó, Bazsányi UPC-s szerelő, Valkányi műtősfiú. A csapatból mindössze hárman helyiek, kérdés, miért játszik valaki Sajóbábonyban, ha egyszer nem ott lakik. A válasz egyszerű: mert valahol játszani kell, ha egyszer kinő az ifista korból, és nem kell korábbi csapatának, például a Diósgyőrnek, ahol ketten is nevelkedtek.

Több százezres aláírási pénzek a megyében 

És még némi pénzhez is lehet jutni a megyei csapatoknál. Hogy Sajóbábonyban hogy fizetnek, azt nem tudni, hivatalosan alighanem sehogy, de hiába amatőr osztály ez – és most szakadjunk el Sajóbábonytól – valójában csurran-cseppen azért, egy-egy ügyesebb játékos majdnem annyit kereshet egy hónapban, mintha szalag mellett dolgozna a közeli Boschban. Egyszer van ugye az aláíráspénz, ami jobb esetben akár három-négyszázezer forint is lehet. Ezért van az, hogy a kapósabb futballisták akár évente váltanak klubot. Aztán ott van a győztes meccsekért járó prémium, ezen a szinten öt-tízezer forint közötti összeget kell érteni. Hivatalosan pedig az van, hogy a játékosok enni-inni kapnak, meccseken felvehetik a csapat egyendresszét, és örülnek, hogy játszhatnak.

Munka, az van

Munkalehetőség amúgy van bőven Sajóbábonyban. A második világháború után itt, a város határában építtették fel rabokkal, köztük sok politikai elítélttel az Észak-Magyarországi Vegyiművek (ÉMV) elődjét, egy szigorúan titkos hadiüzemet és mellé az ÁVH laktanyáját. Az ÉMV fénykorában 3500 ember dolgozott itt (a városnak jelenleg nincs háromezer lakója), most a helyén létesült ipari parkban, ahol többek között gyógyszert, szivacsot gyártanak, biodízelt állítanak elő, veszélyes anyagokat égetnek, ezren. Ez azt jelenti, hogy szinte mindenki dolgozhat, aki akar, Sajóbábony nagy részét az egykori ÉMV nyugdíjasai lakják.

Magyarország legnagyobb ipari katasztrófája is itt történt: 1979. június elsején felrobbant a TNT-üzem. Éppen működése utolsó napjának utolsó műszakjában, másnap már egy szomszédos új csarnokban folytatták volna a munkát. Akivel csak beszéltem, mindenki emlékszik arra, hogy mit csinált azon a napon, ilyet az ember nem felejt el. Egy akkor még kisgyerek a szomszédos faluban játszott az udvarukon, amikor hallotta a robbanást, majd az üzem fölött egy olyan gombafelhőt látott, mintha atombomba robbant volna. Az egyik boltos éppen otthon volt, és a házában az összes csukott ablak betört. Kapitány Béla éppen futballpályán volt, befejezte az edzést. A robbanásra a gyárba sietett, még éppen beengedték, mielőtt hermetikusan lezárták volna a területet, és azt látta, hogy az üzem helyén egy folyadékkal teli kráter van. A tizenhárom áldozat hivatalosan eltűnt, testükből csak apró darabokat találtak.

És hogy mi történt a második félidőben? A Sajóbábony – ahogy mondani szokás – minden mindegy alapon átállt a háromcsatáros játékra, a Diósgyőr bevágott még kettőt, a tűzoltó Nyeste pedig szépített. De ez csak tűzoltásra volt elegendő. Sebaj, a Szabad Föld kupa tavaszi döntőjében a Fradi új stadionjában, amit most a jó ég tudja, hogy hívnak, megint drukkolhatunk Sajóbábonynak, mert a megyei csapatok közül rajta kívül csak egy csapat, a Jászapáti jutott idén ilyen messzire, a legjobb 32 közé a Magyar Kupában.