Magyar kezdeményezésre indult el, hogy az olimpikonok versenyük után 50 évvel újra összegyűljenek a helyszínen, és a régi társakkal átéljék még egyszer mindazt, amire a legbüszkébbek, ami az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb volt az életükben. Tokiói emlékezőtúra, nyolcadik, befejező rész.
A tornász Makray Katalin élete legnagyobb sikerét érte el az 1964-es olimpián, amikor kissé váratlanul ezüstérmet nyert.
Makray a harmadik legmagasabb pontszámmal (19,116) került be a felemáskorlát hatos döntőjébe, ahol a csehszlovák Vera Caslavska rontott és leesett a szerről.
Mivel Makray megint szinte hibátlanul teljesített, kerek egy tizedet javított korábbi eredményén – 19,216-ot kapott -, még egy helyet előre is lépett. Ezüstérmének értékét növeli, hogy a szovjet Larissza Latinyina, vagyis egy korszakos tornász végzett mögötte. Latinyina ugyanis kilenc olimpiai arannyal vonult vissza, ezt a rekordot azóta sem tudta senki megdönteni.
Az akkor 19 éves versenyző – ő volt a legfiatalabb döntős, akkor még 30 évesen sem számított idősnek egy tornász - majdnem félperces gyakorlata színesben is fennmaradt, megmutattuk neki.
„Ismerem ezt az amatőr felvételt, de mindig jólesik visszanézni. Bár annyira belevésődött az emlékeimbe, hogy igazából most is emlékszem minden apró mozdulatára, hogyan követték egymást az elemek, de szakkifejezésekkel nem szeretnék senkit sem untatni. Egy apróbb hibámat felfedeztem benne most is, megtörik a lendületem, de ettől még azt hiszem, elég szépen sikerült végrehajtanom” - mondta mosolygósan Makray.
Hogy ez volt-e a legszebb, egyben legjobb gyakorlata, abban nem volt biztos, de a kor viszonyai között a legmodernebbnek nevezte, egyben dinamikusnak, ami alighanem fiatalságából is adódott. „El is küldtem az unokáimnak, ha szeretnék, megnézhetnek, milyen voltam az olimpián kerek ötven éve.”
Különösen büszke volt arra, hogy nem csak egyszer volt képes magas színvonalon bemutatni ezt a mozdulatsort.
„A tornának akkor is megvolt a sajátossága, hogy egy versenyzőt meg kellett ismerjenek a pontozók, el kellett fogadják, hogy kellően jó pontszámokkal értékeljék az erőfeszítéseit. Engem 1962-ben, a prágai vb-n ismerhettek meg, egy év múlva Brazíliában volt az Universiade, szerencsére ott is sikerült rontás nélkül végrehajtanom a gyakorlatot. Az olimpiai csapatversenyben, ami a szerenkénti döntőre kvalifikált, jó benyomást tettem. Ezzel előbb megismertek, egy kicsit talán felfigyeltek rám, elnyertem a bizalmukat, és a döntőben sem okoztam csalódást.”
Makray a dobogón állva elsírta magát, a kép nemcsak itthon lett ismert, hanem az egész világsajtót bejárta, az alábbi videón ez is látszik.
„Nem tudtam visszatartani a zokogásom, pedig akkor még nem is tudtam, hogy életem legnagyobb sikerét Japánban fogom elérni. Eszembe sem jutott előre számolgatni, meddig juthatok el, nem lett volna értelme. Nagyon boldog voltam. Arra gondoltam, milyen boldog és milyen büszke lehet most rám a családom. Hogy azt a sok munkát megérte tisztességesen elvégezni, meglett az eredménye. Ez egy megnyert ezüst volt, amit jól bizonyít, hogy a harmadik Latinyinát 17 ezreddel sikerült megelőznöm, míg az első Asztahovától több mint egy tizeddel maradtam el, ami viszonylag soknak számított. Nem győztem, de mertem sírni.”
A magasugró Balázs Jolán, aki Romániának abban az évben is olimpiát nyert, azt mondta az Indexnek: a dobogó tetején nincsen balsors. „Jolit, a híres klasszisatlétát csodáltuk az olimpiai faluban, ahol az sem volt ritka, hogy hat különböző melegítőben ülő sportoló vagy edző beszélgetett magyarul. Látva a boldogságomat azt mondhatom, a dobogó második fokán sincsen balsors.”
Makray a többi tornászhoz képest magas volt, ami nem tette könnyebbé a gyakorlatát. A felső karfáról, ha kinyújtotta a lábát, ellazította a vállát, elérte a talajt, ami ritkaság.
Ezzel a gyakorlatával sokáig azonosították – úgy hallotta, a Lenin körútii Keravillnál sokan nézték tévén, nemcsak az edzői -, ez az olimpiai érem juttatta el a tévétornáig is, amelyikben három lányával szerepelhetett.
„Kellett egy tornász, akinek gyerekei vannak, rám gondoltak, boldogan vállaltuk. A közéletben, a köztudatban így is benne maradtam. A családomért mindig mindent megtettem. Ennek az ötven évnek talán ez volt a legfontosabb éltető eleme, eszenciája is egyben. Hiszen előfordult, hogy a lányaim három országban éltek, de igyekeztem mindegyikhez közel lenni. Valahogy megoldottam.”
Makray nagyon jól érezte magát Tokióban a régi társakkal együtt, a város szerinte a japán mentalitás és szellemiség szimbóluma, az örök fejlődésé, amin a természeti katasztrófák sem változtathatnak. A japánok nem legyőzni akarják a természetet, mert az képtelenség, hanem tisztelettudóan, alázattal elfogadni. A munkához való viszonyuk példás, ami átsegíti őket mindenféle megpróbáltatáson.
Japánba, ahogyan mások is, kísérővel ment, férje, Schmitt Pál az ottani kormány vendége volt. Schmitt már ugyan harmadik volt a hazai ranglistán, nem került be a párbajtőrcsapatba, ő négy és nyolc év múlva lett olimpiai bajnok.
„Már ugyan két évvel korábban ismertem Palit, az olimpiára ötven éve egyedül mentem. Így most én mutathattam meg neki, hol volt az olimpiai falu. Aztán 66-ban már szültem is, de két év múltán ismét ott lehettem az olimpián.”
Életútjával kapcsolatban kihagyhatatlan, hogy férje az ország köztársasági elnöke volt, de le kellett mondania. Már nem jut minden nap eszébe, nem szorul össze a gyomra, eleresztette.
„Bár már kicsit rozogák vagyunk, nem úgy, mint ötven éve, jólesik emlékezni. Fel sem foghattuk akkor, hogy egy város ilyen dinamikusan fejlődhet, pedig akkor is meglehetősen fejlett volt. Hogy repül az idő, erre az ötven év a legérzékletesebb példa. De hogy megvan bennünk a tisztelet egymás iránt, arra is jó példa, mert voltak beszélgetések, amelyek onnan folytatódtak, ahol 1964-ben abbamaradtak. Nagyon jó volt látni például látni Vera Caslavskát is, mert kigyógyult súlyos depressziójából. Azon gondolkodtam, ha az utcán találkoznék vele, vajon megismerném-e. Talán igen. De jó volt őt újra önfeledten mosolyogni látni. Nagyon kitettek magukért a helyi szervezők is, a Japán Olimpiai Bizottság tagjai, és újra sportolónak érezhettük magunkat. A MOB-tól formaruhát kaptunk, abban vonulhattunk fel, a külsőségekre is adtak. Már majdnem azt mondtam, hogy kedvem támadt volna újra versenyezni. Na, de ezt azért át kellene gondolnom” - összegzett.
A sorozat első részében a futballista Palotai Károly beszélt, aki bajnok lett, de aranyat nem kapott érte. Kausz István párbajtőröző volt a második, aki Egerszegit és Darnyit is kezelte. A harmadik részben Rejtő Ildikó filmet követelő életútját mutattuk be, a negyedik rész az olimpiai győztes női vívóinkról szólt. Az ötödik rész a vízilabda-aranyról, ami talán az athéni aranynál is nagyobb siker volt. Hatodszorra a Tokióból disszidáló Törő András mesélt, Hesz Mihály 1980-ban, síléceket pakolt a kocsija tetejére, úgy hagyta el az országot, nemcsak Gyarmati Andreát.