Tizenkét éves korom óta szurkolok a Liverpoolnak. Még láttam a nyolcvanas évekbeli második aranygenerációt, ott voltam a Spice Boysnál, és azóta várok az újabb bajnoki aranyra, hogy van Premier League. Nekem a világbajnokság onnantól érdekes, ahogy a Liverpool játékosai biztonságban vannak otthon, és pihennek az augusztusi bajnoki nyitányra. Addig pedig minden meccs, amin az angol (Gerrard, Johnson, Henderson, Sterling, Sturridge és Lambert) vagy az uruguayi (Suarez), esetleg a francia válogatott (Sakho) lép pályára, kész kínlódás, egy skizofrén trip, ami alatt azon izgulok, nehogy megsérüljön valamelyikük.

Jó, persze hogy drukkolok nemzeti válogatottaknak is, az angolnak már csak megszokásból is, meg a csodálatos, hófehér mez miatt, de érzelmi kötődésem nincs, mert miért is lenne? Én nem tragédiaként éltem meg a spanyol égést, és nyugodtan aludtam a csütörtöki meccs után is, nagyrészt azért, mert a japán és a görög válogatott mindent megtett azért, nehogy sikerüljön ébren maradnom. (Ha ez volt a terv, bejött.) Az angol meccsen nem tudtam aludni, hogy tudtam volna, minden Suarez-sprintnél azt néztem, mennyire bírja a térde, és imádkoztam, nehogy pont Gerrard vagy Johnson legyen az, aki szétrúgja a szalagjait egy rosszul (vagy éppen ellenkezőleg, pont jól) időzített becsúszásnál, és akkor az egyre idiótább, extrovertáltabb gólörömökről nem is beszéltünk, úgy is simán meg lehet sérülni, hogy az ember extázisban ugrál egy reklámtábla tetején ugye.

Surarez és az angol válogatottban pályára lépő Pool-különítmény megúszta a meccset, előbbi mennybe ment a játékostársak vállán két remek gólja után, Gerrardot meg vigasztalhatták a többiek, hiszen a mindent eldöntő uruguayi gól előtt ő adott kvázi gólpasszt klubtársának, aki aztán kivégezte a nemzeti csapatot. Mert abban egy percig nem kételkedem, hogy az olaszokkal az uruk egy csendes ikszet hoznak majd le, és kéz a kézben továbbmennek, szegény, rém szimpatikus Costa Rica és az angolok meg pakolhatnak. Mondom, nekem ezzel semmi bajom nincsen, és őszintén szólva, a tegnapi, javarészt impotens játékot elnézve az angol válogatottnak pont annyi keresnivalója lenne a legjobb 16 csapat között, mint a spanyolnak. 

Nem Gerrard volt a legszomorúbb futballista tegnap, hanem Serey Die, az elefántcsontparti válogatott középpályása, aki a Kolumbia elleni meccsen fakadt sírva, na nem egy jó csel, vagy szép lövés láttán, hanem a himnuszok alatt. Én először azt hittem, valami családi tragédia miatt borult ki, de kiderült, hogy egyszerűen ilyen érzelmes faszi, és a nemzeti mez + himnusz kombó sok volt neki. Pont úgy, mint Elefántcsontpartnak Kolumbia: a délutáni meccset utóbbiak megérdemelten nyerték meg, gyorsabbak és elszántabbak voltak, mint ellenfelük, akiknél pedig egyszerre négy csatár is a pályán tobzódott, mégsem tudtak tiszta helyzetbe kerülni. A kolumbiaiaknak akár még egy kör is belefér, de annál messzebb nemigen jutnak.

És ha már szomorúság: pár angol szurkolót megruháztak egy kocsmában az esti meccs előtt, pedig állítólag nem csináltak semmit, csak templomos lovagnak beöltözve söröztek. A brazil huligánok petárdákkal támadtak rájuk, és egy gyors, de viszonylag heves gimnasztika után tizenötöt el is vittek a rendőrök, az angolok meg szépen felállították az elborul székeket és kértek még egy sört, szóval megint kiderült, mennyire értelmetlen az ilyen emberkedés. Szurkolóverés volt másutt is, de ott joggal, hiszen pár horvát mezes gyökér úgy gondolta, nem lesz abból baj, ha letaperol pár brazil csajt, de tévedtek. Az a szerencséjük, hogy csak verést kaptak, és nem késelték meg őket. 

A chilei kapus leigazolása mintha beindította volna a játékospiacot, a Costa Rica-i válogatott csatárát, az egy hete még 5 millió euróra taksált Joel Campbellt 25 millióért adná az Arsenal az AC Milannak, gondolom, ha ma sikerül gólt lőnie ez olaszoknak, egy tízest még simán rápakolnak. Cserébe Balotellit vinné az Arsenal, mert Wenger edző nem tanult a Manchester City példájából, és nem olvasott még egyetlen nyilatkozatot sem a csatártól, de legyen ez az ő baja.

Ja, és volt még egy meccs is, a japán-görög, aminél rosszabbat nem sokat láttunk a vb-n eddig, nem is baj, hogy mindketten mehetnek majd haza az utolsó csoportkör után.