„Én vagyok a felelős mindenért, mert én választottam ki a játékosokat, a taktikát és a játékrendszert is” - nyilatkozta sűrű bocsánatkérések közepette Luis Felipe Scolari brazil szövetségi kapitány a csapatát ért megalázó, Németország elleni, 7-1-es vereség után.

Ebben az egy sorban alapjában véve benne is van, mi okozta szakmailag nézve a brazil tragédiát, és

ha pontokba akarnánk szedni, épp maga Scolari lenne az első: a gyenge edző.

Mert ha válságban is van a brazil futball, és el is tűntek a gólerős csatárai Európából, olyan nagy a választék, hogy egy sokkal erősebb csapatot is ki lehetett volna küldeni. Kaká, Ronaldinho, Robinho, Pato mind segíthettek volna, és rajtuk kívül még fiatalabbakat, kevésbé ismerteket is bevethetett volna, akik előtt ott a lehetőség a kitűnésre. 

Felipao, ahogy hazájában becézik, mindent megnyert a kilencvenes években a brazil klubcsapatokkal Dél-Amerikában, így kerülhetett a válogatott kispadjára 2001-ben; igaz, kényszermegoldásként ugrott be, mert a válogatott a kiesés szélén állt a vb-selejtezőkön.

Művészet lett volna azzal a generációval nem kijutni, össze is kapta a csapatot, és kivitte őket a japán–dél-koreai vb-re, amit simán meg is nyert. Cafú, Roberto Carlos, Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho húzták a válogatottat, csont nélkül lettek világbajnokok, 18 gólt lőttek (korábban csak kétszer sikerült többet, 1950-ben és 1970-ben). Az ellenfelek nem voltak a topon, ráadásul a sorsolás és a szerencse is Scolariék mellé állt, de tény, nagyon kilógtak abból a mezőnyből, fölfelé. Az egy extraklasszis generáció volt még brazil szinten is.

Scolari utána portugál kapitány lett, otthon próbálta velük megnyerni az Európa-bajnokságot, de a döntőben, Lisszabonban kapott ki Görögországtól Cristiano Ronaldóékkal 10 éve. Játszott két évvel később velük vb-elődöntőt is, majd hosszú idő után klubcsapatra váltott, és 2008-ban a Chelsea-nél égett meg nagyon, négy hónap után kirúgták. A Bunyodkornál, Üzbegisztánban 13 millió euróért dolgozott egy évet, a világ legjobban kereső futballedzőjeként, akkoriban.

Ez már mutatja, hogy nem lehetett a topon, pénzt keresni a neves edzők karrierjük végén mennek el. Nem tudni, ő így tervezte-e, de utána visszatért hazájába egyik korábbi sikerklubjához, a Palmeirashoz. Egy Brazil Kupát nyert velük, de két év után innen is menesztették, és mivel 2012 végén a válogatott újra romokban hevert, kézenfekvő volt hozzá visszanyúlni.

Ebből a kis életrajzból már látszik, hogy

Scolari a vb-győzelem, de legalábbis 2006 óta semmit nem tett le az asztalra, valójában eljárt felette az idő.

Az biztos, hogy amit maga is felsorolt most: elszúrta, kezdve a legfontosabbal, a kiválasztással. 

Olyan játékosok szerepeltek az 1-7-es csapatban, illetve a mostani brazil keretben, akik nem méltók a sárga mezre. Hulk, Luiz Gustavo, Fernandinho, Fred, Bernard, Willian, Jo, akik közül az első öt kezdett, míg Willian csereként állt be, nem válogatott szintű futballisták. A fél kezdő nívón aluli játékos volt, akik nem csak a németek ellen, de az egész tornán alulteljesítettek.

A három csatára, Hulk, Fred és Jo a vb-n összesen 1 gólt szerzett, ami röhej, az előbbi kettő mégis állandóan kezdő volt, köszönhetően Scolari vaskalaposságának. Fredet például annyira gyűlölte még hazája közönsége is, hogy amikor már lecserélték és a padon ült, még akkor is kifütyülték, ha megjelent a kivetítőn.

Mégis, akkor hogy nyerhették meg egy évvel ezelőtt ugyanitt a Konföderációs Kupát, ami a vb-t felvezető torna volt, úgy, hogy a döntőben 3-0-ra verték a spanyolokat? Úgy, hogy – most már végképp világos – az egy nem igazán komolyan vehető torna, rajtuk kívül természetesen senki nem vette komolyan. Tétmeccsnek tűnő barátságos futkározás volt az egész, ráadásul rettentően káros, mert

megerősítette a tévúton járó Scolarit, hogy jó úton halad a csapattal, 2014-ben, élesben minden rendben lesz.

Nem lett, még akkor sem, ha a világbajnokságon is úgy látszott, oké a csapat, mert oké a védelme, az elődöntőig leginkább az a csapatrész vitte előre.

Csakhogy már a csoportban mi volt? A horvátokat bírói jóindulattal sikerült legyőzni, Mexikóval már nem bírtak, 0-0 lett, a torna legrosszabb csapatát, a bundagyanúba keveredő Kamerunt verték aztán 4-1-re.

Chilét a 16 között nem tudták megverni, hosszabbítás után 11-esekkel mentek tovább. A gyenge csoportsorsolás után itt újra szerencséjük volt, ha Pinilla kapufája a 120. percben bemegy, már a nyolcaddöntőben kihullanak. Aztán a döntő chilei 11-es is a kapufáról pattant ki.

A nyolcban, Kolumbia ellen egy félidőn át jól játszottak, azért is, mert a leggyengébb brazil középpályás, Luis Gustavo eltiltás miatt hiányzott. A második félidőben már jobb volt Kolumbia, de ekkor meg legjobbjuk, David Luiz húzta ki őket a bajból egy szabadrúgással. A hajrában megúsztak egy kiállítást is.

Ami tény:

a két kieséses meccsen, 210 perc alatt nem rúgtak rendes akciógólt,

egy szöglet után elért öngólt, egy szöglet után besodort találatot és egy szabadrúgásgólt sikerült összehozni.

Neymar Kolumbia ellen kidőlt, és nem játszhatott a németek ellen, de valljuk be, Neymar négy gólját a két leggyengébb ellenfélnek, Horvátországnak és Kamerunnak rúgta, Mexikó, majd Chile és Kolumbia ellen már semmit nem csinált.

A csapatkapitány, Thiago Silva a legrosszabbkor kapott sárga lapot Kolumbia ellen, feleslegesen akadályozott meg egy kapuskirúgást. Ha ő ott lett volna a védelem közepén, akkor David Luiz vélhetően nem keresi olyan riadtan az emberét az első német gólt előtt, és Müller nem lőhet olyan könnyen a kapuba. Ha Silva játszik, talán megússzák ezt az iszonyú drámát; a bronzmeccsen a jelenléte alighanem sokat fog jelenteni.

Brazília ilyen csekély nyomot talán még egy világbajnokságon sem hagyott,

mert Oscar akciógólján kívül nem volt momentumuk sem. Könnyen beazonosítható, évek múltán is felidézhető gól nélkül zuhantak ki, és ilyet még négy éve is lőttek, amikor Maicon nullaszögből bevarrta Észak-Koreának.

Mivel a négyben voltak viszont, Scolari és a játékosok elhitték, hogy ők jók. Utóbbiaktól nem is volt ez váratlan, az edzőtől viszont igen, mert győzni és támadni küldte ki őket a torna legjobb csapata, Németország ellen. Sőt, még Luiz Gustavót is visszatette, aki nélkül a negyeddöntőben valamennyire jól játszottak.

Ha Scolari felméri, mit tudnak, és felrak egy védőkkel megerősített középpályát elöl egyetlen csatárral, elkerülhették volna a megaláztatást, de egyrészt ő nem vette észre, hogy itt nagyon súlyos hiányosságok vannak, másrészt ha védekezve kap ki, fejét veszik, miért nem támadott hazai pályán, vb-elődöntőben.

Összességében a katasztrófához, ahogy minden katasztrófához, most is a körülmények együttállása kellett:

gyenge játékosok+téves önhittség+hibás taktika+túlzott elvárás+kiváló ellenfél.

Ez a súlyos vereség hatványra emelt a brazil futball problémáit. Arra ugyanis nincs magyarázat, hogy Hulk még az első félidőben olyan pánikba került, hogy a bal oldalról a jobb oldali partjelzőnek adott vagy 50 méteres keresztlabdát, társa ugyanis még csak véletlenül sem volt a pálya azon részén. Oscar ziccerben, az ötösön belülről szintén a partjelzőt találta el, míg Bernard a tizenhatoson belülre érve az égbe lőtt.

Ha nyomás alatt ilyen gyengén teljesítenek, nagy a gyanú, hogy a képzésükkel sem stimmelt valami, mert ezek a tulajdonságok nem szükségszerűen kell, hogy előjöjjenek. Brazília 2011-ben igazi csatár nélkül, Oscar mesterhármasával nyerte meg az U20-as világbajnokságot, a két évvel korábbi korosztály pedig ugyan ezüstérmes lett, Európában karriert befutó játékos egy sem került ki belőlük. Senki ne okolja magát, ha Alan Kardecet nem ismeri, ő volt a center.

Az időközben politikusnak felcsapó, 94-ben bajnok Romario azt nyilatkozta a vb előtt, hogy Teixeira egy rákos daganat volt a brazil futball szövetében, Marín még nála is rosszabb. Az előbbi, valamint a jelenlegi brazil futballelnökről beszélt. Úgy is lehet értelmezni a szavait, hogy a fejétől bűzlik a hal. Ha az elnök nem volt hatással az utánpótlásképzésre, ha asszisztált a korrupcióhoz, ha ez a futballkultúra nem termelt ki jó edzőket az elmúlt 20 évben, ha nincs meg a folytonosság az elődök és az utódok képzése, játékintelligenciája között, akkor azért nyilván nemcsak az elnök a felelős, de neki kellett volna leginkább látnia a folyamatot és tenni valamit ellene.