Az ma már nem okoz meglepetést, hogy a válogatottak és a szövetségi kapitányok időnként külföldi segítséget is igénybe vesznek, amikor a keretet összeállítják. Az viszont érdekesebb, hogy honnan hova érkezik erősítés, vagy éppen kit merre hagynak el a legjobbjaik.
Az egyszerűség kedvéért kettős állampolgárnak tekintünk minden olyan játékost, aki ha nem is rendelkezik két, vagy több útlevéllel, szülei vagy nagyszülei révén erre jogosult lehetne egy másik országban, mint amelynek válogatottjában szerepel a világbajnokságon.
Az előzetes, 30 fős keretekbe nevezett 958 játékos közül (Uruguay csak 28-at nevezett meg már az elején is), elképesztően magas arányt mutatott a (potenciális) kettős állampolgárok száma, hiszen a játékosok több mint 30 százaléka volt ilyen. Ugyanez a szám a keretek leszűkítése után 746 játékosnál 33 százalék, vagyis 247 játékos lett, az arány tehát nem sokat változott. Mégsem beszélhetünk tömeges honosításról, sőt, van olyan csapat is, ahol a 20 kettős állampolgár ellenére egy külföldi játékos sincs.
Ez a csapat nem más, mint Argentína, ahol Alejandro Sabella végleges keretéből 20-an rendelkeznek európai útlevéllel is. Az egy francia, öt spanyol és 14 olasz papírokkal is rendelkező játékos azonban nem a nagy argentin néphonosítás eredménye - mindegyikük azért kérte a felmenői állampolgárságát, hogy könnyebben kerüljön európai klubcsapatba, hiszen az UEFA szabályai szerint a legtöbb bajnokságban három nem európai uniós játékos lehet csak a keretben.
Az az egy francia egyébként a Real Madrid korábbi csatára, Gonzalo Higuain, aki franca és baszk felmenőkkel is rendelkezik - Brestben is született, amikor apja ott játszott, de már 10 hónapos korában visszaköltöztek. Ennek ellenére csak 2007-ben kapta meg az argentin állampolgárságot, holott Franciaországban nem is járt az 1998-as világbajnokságig.
Ez a tendencia általánosnak mondható a dél-amerikai csapatoknál, bár Argentína messze kilóg a sorból az idei válogatottak közül - igaz, tőlük játszik a legtöbb játékos Európában. Uruguay 11, Chile 7, a házigazda Brazília 4, Kolumbia mindössze 2, míg Ecuador egyetlen egy kettős állampolgárral sem rendelkezik a vb-n.
Sőt, az, hogy ez a tendencia már nem is annyira mozgatja a világfutballt, abból érezhető a legjobban, hogy a tizennégy legtöbb kettős állampolgárral rendelkező válogatottból csak ötnél tekinthető az fő motivációnak, hogy a játékosok könnyebben kerüljenek Európába.
Persze ez a folyamat a visszájára is elsülhet, hiszen a brazil Thiago Motta és az argentin Gabriel Paletta is Európába szerződését akarta megkönnyíteni az olasz útlevéllel, ám végül mindketten Olaszország válogatottjában kötöttek ki és a vb-re is velük utaztak. Paletta például annyira argentin, hogy 2005-ben még Lionel Messivel és Sergio Agüeróval nyert U20-as vb-t. Az olaszoknak rájuk külön szavuk is van: oriundónak (bennszülöttnek) hívják a Dél-Amerikában született olasz állampolgárokat (az oriundi a többesszám), bár a megnevezés nem kizárólag a dél-amerikaiakra vonatkozik, volt például már svájci „hazatérőjük” is, Ermanno Aebi, 1920-ban.
Cesare Prandelli, az olaszok szövetségi kapitánya a márciusi, spanyolok elleni 1-0-s vereség estéjén azt nyilatkozta, hogy az oriundik az új olaszok - akkor három ilyen játékos volt a kezdőben, a vb-re viszont csak Mottát és Palettát vitte magával, Pablo Osvaldót nem.
1920 óta 63 oriundi tért vissza Olaszországba, közülük 42 végül az olasz válogatottban között ki, igaz, 1963 és 2003 között egy visszahonosított játékosuk sem volt - akkor Mauro Camoranesi törte meg a sort. Az olaszok egyébként három kettős állampolgárt vittek Brazíliába.
Ám a be- és kivándorlás iránya kezd megfordulni. Miközben a francia csapat folyamatosan épít az egykori gyarmatokról származó családok játékosaira - most is több kongói, szenegáli vagy más afriaki játékosuk van -, sokan azok közül, akik már Franciaországban nőttek fel, csak álmodhatnak arról, hogy bekerüljenek Benzemáék mellé a keretbe. Karim Benzema maga is algériai származású, csakúgy, mint 17 másik társa, akik nem a franciáknál, hanem Algéria válogatottjában játszanak. A 17-ből 16-an Franciaországban születtek, ott is nőttek fel, ám már ifiként sem kellettek szülőföldjük válogatottjába, így felmenőik nemzetiségét választották.
Algéria egymaga majdnem egy teljes francia csapatot kiad, de Kamerun és Elefántcsontpart is előszeretettel hívja vissza az Európában felnőtt leszármazottakat a válogatottba. Kamerunban 8, Ghánában 3, Elefántcsontpartban pedig 5 francia állampolgár játszik.
Köztük van a vb-n balhéba keveredett kameruni Assou-Ekotto is, aki meglehetősen érdekes módon indokolta meg, miért nem ment a francia válogatottba: „Amikor a válogatott kikap egy meccsen, akkor a közönség mindig a színes bőrű játékosokat veszi elő, hogy a fekete és a muzulmán játékos a csapatban. Mindig ezzel jönnek. Ez nem tetszik. Nincs értelme egy ilyen országért játszani.”
Svájc viszont egészen más okból bír rengeteg kettős állampolgárral. Egyrészt, Svájcban él a koszovói lakosság egyhatoda, így nem csoda, hogy a válogatottban is van pár, de mellettük bosnyák, török, zöld-foki köztársasági, holland és még elefántcsontparti játékosuk is van. Pedig nem is gyarmatosítottak, mint a franciák, a belgák vagy éppen a hollandok.
Ottmar Hitzfeldék - nem véletlenül - abba a kantonba mentek edzőtáborozni, ahol a legmagasabb volt a támogatottsága a bevándorlás korlátozását leginkább támogató pártnak. „A legnehezebb az, hogy megtartsuk a családias jelleget” - mondja az öltözőről a koszovói származású Valon Behrami, aki 17 évesen lett svájci állampolgár.
Ez persze nem is csoda, hiszen az öltözőben négy nyelven beszélgetnek egymással: németül, olaszul, franciául és angolul, de az egyes bevándorlók egymás között számtalan más nyelvet használnak. A 23 fős keretből 15-en „secondók”, vagyis bevándorlók.
Bosznia-Hercegovina nagyjából annak a helyzetnek a fordított esete, ami Svájc és Koszovó kapcsán tapasztalható. Koszovónak most már ugyan van válogatottja, de hivatalos FIFA-meccseket még nem játszhatnak, így egyelőre a koszovói kivándorlók gyerekei nem valószínű, hogy hazatérnének.
Boszniában viszont ez a folyamat már megtörtént. A kapus Asmir Begovic például U20-as és U23-as szinten is volt kanadai válogatott, a felnőtt keretbe is kapott behívót, majd a FIFA egyik határozata, pontosabban annak eltörlése miatt kerülhetett be a bosnyák csapatba.
A játékosok között olyan is van, aki a volt Jugoszlávia horvát részéről származik, de családja bosnyák, ezért választotta ezt a válogatottat, de többek között Muhamed Besic és Sead Kolasinac Németországban, Miralem Pjanic Luxemburgban, Izet Hajrovic és Senad Lulic pedig Svájcban született vagy nőtt fel.
Belgium és Hollandia kettős állampolgárai főleg a gyarmatosítással magyarázható - utóbbiban curacaói, kongói és suriname-i származásúak is vannak, no meg egy kanadai, előbbi viszont színesebb, hiszen kongói, mali, marokkói, spanyol, koszovói, de még kenyai és francia származású játékosuk is akad.
De mi lehet az ok arra, hogy egyes csapatoknál szinte elenyésző a kettős állampolgársággal bíró játékosok száma? Az oroszoknál és Dél-Koreában meglehetősen szigorúak a bevándorlási szabályok, mint ahogy Japánban is. A spanyol és a német utánpótlás-nevelés világszínvonalú, így nekik nincs komoly szükségük honosításra - az idei vb-n leégő címvédő spanyoloknak egy poszton volt égető hiányuk, meg is szerezték oda a brazil Diego Costát, de ő sem vált be, míg a németek a legtehetségesebb németországi játékosokból válogatnak, akik között vannak bevándorlók gyerekei is, kívülről szinte soha nem hívnak, csak olyanokat akik ott is élnek.
A franciáknál már említettük a bevándorlókat, hasonló a helyzet Németországban is, csak oda máshonnan érkeztek a fiatal tehetségek. Lukas Podolski és a vb-gólrekordot beállító Miroslav Klose a szomszédos Lengyelországból származnak, Jerome Boateng apja révén ghánai - féltestvére, Kevin Prince Boateng náluk is játszik, egymás ellen is pályán voltak a 2-2-es Ghána-Németország meccsen -, Mesut Özil török, Sami Khedira tunéziai, míg a védő Benedikt Höwedes nagyszülein keresztül kapcsolódik Norvégiához.
Ennél viszont érdekesebb kérdés, hogy mit keres az Egyesült Államok válogatottjában rögtön hat német játékos. Julian Green és Fabian Johnson (München), John Brooks (Berlin), Timmy Chandler és Jermaine Jones (Frankfurt) mind Németországban született, míg Kyle Beckerman családja révén kötődik az európai országhoz. Ötük esetében az apjuk teljesített katonai szolgálatot Németországban, ezért születtek ott, de leginkább csak Green esetében volt kérdés, hogy melyik válogatottat válassza - végül Jürgen Klinsmann hívása mellett döntött a 19 éves szélső, hisz így már idén ott van a vb-n, míg a németekkel lehet, hogy még Oroszországba sem mehetett volna, már ha egyáltalán bekerül a felnőtt keretbe.
Rajtuk kívül lengyel, norvég, izlandi, mexikói, haiti, kolumbiai és a kapus Tim Howard révén magyar származású játékosaik is vannak, meglehetősen eklektikus tehát a keretük.
A 14 kettős állampolgárral rendelkező Ausztrália helyzete is érdekes. A Brazíliába vitt keretben hatan voltak horvát származásúak, de közülük csak Mile Jedinak és Dario Vidosic született a korábbi Jugoszláviában. A vb egyik legszebb gólját lövő Tim Cahill apja angol, anyja szamoai, utóbbi korosztályos válogatottjában is játszott.
2004-ben Katar intenzív toborzásba fogott, hogy tehetséges brazilokat pénzért az országba csábítsanak és meggyőzzék őket, legyenek katari válogatottak. Ekkor még úgy gondolták, a vb-szereplést így a legegyszerűbb kiharcolni, azóta persze rájöttek, hogy ha megveszik a rendezést, akkor házigazdaként nem kell küzdeni a pályán.
Ailton, Dede és Leandro - több társuk mellett - 1 millió dollárt kapott az új útlevél mellé, ám a FIFA közbelépett, mivel a honosításhoz direkt kapcsolatnak kell lennie a játékos és az ország között. Ehhez ma legalább egy, az adott országból származó szülő vagy nagyszülő kell, illetve hogy a játékos 18 éves kora előtt 5 évet ott éljen.
De Jason Davidson nagyapja japán, anyja pedig görög, így azokba a válogatottakba is mehetett volna, míg Matthew Leckie és Ryan McGowan skót bevándorlók leszármazottja. James Troisi, Massimo Loungo és Mark Bresciano apja is egyaránt olasz, ám mind Ausztráliában születtek és ott is játszanak.
És hogy mennyire váratlan helyeken bukkanhatnak fel játékosok, azt jól példázza, hogy a chilei Miiko Albornoz például Svédországban született és nőtt fel, bár az anyja finn. A görög csapatban ott van az albán Panajotisz Kone, a cseh Lukász Víntra, és az apja révén ausztrál Jorgosz Szamarasz. A spanyol David Silva anyja japán, a japán Szakai Gotuko New Yorkban született, miközben az anyja német. Az orosz cserekapus, Jurij Lodigin ifiként még a görög válogatottban játszott.
Az iráni Askan Dedzsagah családja egyéves korában költözött Berlinbe, egészen az U21-es szintig játszott a német válogatottban, de végül felnőttként nem őket választotta. Daniel Davari (Nyugat-)Németországban született, de anyja lengyel származású. Reza Goocsannedzshad ifiként holland válogatott volt egykor, Steven Beitasour pedig amerikában nőtt fel ugyan, de iráni válogatott lett.