Létezik egy alternatív valóság, amelyben a magyar Aranycsapatban Grosicsot majdnem kiszorítja egy másik kapus, aki aztán disszidál, és Németországban válik legendává. Ez nem fikció, hanem Fazekas Árpád élete. A most 85 éves volt futballistát nyugodtan nevezhetjük különc életművésznek, nekünk is fülbevalóban, selyemingben mesélt mindennapjairól.
Akár találós kérdés is lehetne, hogy kerülhet az impozáns sor ötödik helyére egy magyar kapus, hiszen van előtte két világbajnok (Maier és Aumann), vb-ezüstérmes és BL-győztes (Kahn), Eb-döntős és BL-döntős (Pfaff).
Az összekötő kapocs a Bayern München és egy 2005-ös szavazás, amikor a drukkerek arról alkottak véleményt, mit gondolnak az előző évszázad legjobb csapatáról. A kapusok közötti rangsorban Fazekas az ötödik lett. „Kellő szerénységgel kell egy ilyen listát értékelni, ezt a legőszintébben mondom.”
Az idén nyáron már 85 éves lesz, ötszörös magyar válogatott, ha itthon marad, több is lehetett volna a neve mellett, még ha Grosics Gyula is lett volna az egyik nagy ellenfele az ötvenes évek közepén. Fazekas úgy gondolja, legalább 15-ször állhatott volna a kapuban.
Az öt válogatott meccsből az első: Svájc 5:4
„Nem sokkal vége előtt Öcsi berúgott egy tizenegyest, majd hátraszólt a védelemnek, vagyis nekünk, na most már nem tudtok kiegyenlíteni. A Himnusz alatt sírtam, hogy nekem sikerült ez a bravúr, hogy ennek a kivételes válogatottnak a kapuját védhetem.”
Szovjetunió 1:1
„Felejtsék el azt a legendát, hogy nekünk le kellett feküdni a ruszkiknak. 3 ezer helyett 5 ezer forint prémiumot kaptunk volna, ha nyerünk. Akkor egy havi átlagkereset 800 forint volt.”
Ausztria 6:1
„Ez volt a századik válogatott meccs, de amúgy sima volt, 103 ezren látták.”
Svédország 4:2
Csehszlovákia 3:1
Fazekas azonban disszidált, 1956-ban kétszer is.
„Még a nyáron pattantam meg először. Nem bírtam elviselni, hogy a lakásomban talált tíz dollár miatt eltiltottak egy évre. Akkoriban a valuta a legsúlyosabb vétségnek számított. Ezért nem védhettem a Reims ellen a Vörös Lobogó színeiben. A BEK akkor indult, garantálom, ha én vagyok a kapuban, nem kapnak nyolcat, és akár még tovább is juthattunk volna. A Reims 1956 nyarán BEK-döntőt játszott ugye a Real Madriddal. Felszálltam tehát a vonatra, a hálókocsi ágya alatt húztam meg magam, és már Bécsben is voltam. Akkor azonban rábeszéltek az MLSZ-ből, menjek haza, ne foglalkozzak Kubalával és a Barcelonával, nem lesz semmi bajom. Pár hónap kintlét után hazatértem, a Vörös Lobogóban úgy fogadtak, mintha el se mentem volna. Aztán jött egy lábtörés mindjárt az első edzésen, és a forradalom híre a hévízi rehabilitáció közben ért. Nagyjából ott, a Balaton mellett döntöttem el, hogy megint Ausztria lesz a célpontom.”
December 6-án Mikulást akart szerezni a fiának, amikor egy disszidálni vágyó csoporthoz verődött. Pár futballista is volt köztük, meggyőzték, tartson velük. Mivel még nem volt teljesen egészséges, nagy próbája volt ez a szökés, a havas és fagyott határszakaszon kellett átjutnia egy átlagos antilopcipőben, és nem csizmában. Újdonsült barátai támogatták az úton, ha már nem bírta a lába. A hadifogsággal viszont össze sem lehetett hasonlítani a megpróbáltatásokat.
„14 éves korom után kötelezően besoroztak, mert katonai iskolába jártam. Az apám pedig tiszt volt. A frontra kerültem, és Brünnben estem fogságba. Szerencsére nem foglalkoztak velem az oroszok, mert még nagyon fiatal voltam, így hazajöhettem.”
Németül beszélt egy keveset, a Vas megyei Kámban nőtt fel, és a nagymamája tanította. A nyelvtudás a disszidáláskor különösen jól jött, bár Bécsben ő is abban a szállodában volt, ahol Puskásék várták a fejleményeket, mehetnek-e BEK-meccset játszani.
„Öcsit ismertem régebbről, hiszen a válogatott keretben sokat voltunk együtt, sokat utaztunk is. No meg rengeteget marháskodtunk. Volt olyan, hogy kifejeltem a tizenegyesét. Nem lőtte jól, ezt kellett tennem” – mondta hatalmas vigyorral. A mosoly és a jókedv az egész életét végigkísérte, igazi világpolgár lett.
Fazekas akkor szemlélte testközelből a német futballkultúrát, amikor a magyar szervezettségben még lényegesen előtte járt az 50-es években. Ha világbajnok is lett az NSZK 1954-ben, nagy szegénység volt, aprólékosan kidolgozott versenyrendszer nélkül, de hatalmas volt az alázat. Senki sem akart többet követelni magának, mert ő netán vb-aranyérmes volt. Ugyanúgy beállt a sorba.
„A németek tudták, csak fegyelmezettségben lehetnek jobbak a magyaroknál. És ami nagyon fontos volt, az elbizakodottságot náluk sohasem lehetett felfedezni. Focizni messze nem tudtak olyan jól, de összeszorították a fogaikat. Míg nálunk, ha futóedzés volt, arról beszéltek: menjen a Budai, mert ő a leggyengébb a labdával, neki kell futnia. A többiek inkább reggeltől estig labdáztak, mert abban sokkal több örömük volt.”
A honosítása is felmerült német származása miatt, de a vb-győztes kapitány, Sepp Herberger elzárkózott, és csak annyit mondott róla: „A fotósoknak jó lesz, ahogy véd, szépen úszik a levegőben.”
A Bayernben is a jellemének, a bevállalósságának köszönhette a hírnevét. Mesélt egy sztorit arról, hogy egyszer váratlanul csengett a telefonja, kora reggel. Thaiföldről keresték.
„Az ottani német tulaj bárjában találkozott egy magyar ismerősöm meg egy német fazon, aki hatalmas Bayern-drukker volt. Valahogy szóba került a foci, és az, hogy ismernek engem mindketten. A magyar haver persze tudta a számomat, és felhívtak. A tulaj sem akart hinni a fülének, hogy én vagyok a túlsó végén. De abban megegyeztek, hogy én egy showman voltam a kapuban. Na ettől meg a magyar barátom dobott egy hátast. Mert ő nem gondolta, hogy ekkora karrier volt mögöttem. Nem akarok nagyon dicsekedni, de amikor Breitnerrel találkoztam, az első mondata az volt, hogy az anyja miattam járt ki a meccsekre. Beckenbauer pedig egyszer azt mondta, mi voltunk azok, akik elindítottuk a klubot a sikeresség felé. No meg azt, hogy én vagyok az egyik nagy hőse a gyerekkorának.”
A Bayern 1957-ben ugyanis megnyerte a Német Kupát. Akkor még regionális bajnokságok voltak, a profi bajnokság, a Bundesliga csak 1963-ban indult el. A Bayern egy játékost adott a világbajnok csapatba, Hans Bauer a döntőben nem volt a pályán, a magyarok elleni 8:3-as vereségkor igen.
Ettől még a kupasorozatban sem számított esélyesnek a Bayern, de Fazekassal a kapuban 1957. december 29-én 1:0-ra megverték a Hamburgot kiejtő Düsseldorfot.
Úgy véli, azért lehetett közönségkedvenc, mert bátran felvállalta, hogy ő az utolsó mezőnyjátékos, ami akkoriban még szentségtörésnek számított. Mivel jól kezelte a labdát, bátran kimozdult, nem menekült a vonalra. Később, amikor átigazolt, a belga lapok arról emlékeztek meg, hogy ő volt az első olyan kapus, aki messze kihúzódott a kapujából.
Fazekas tehát nem állt meg a Bayernnél, elsősorban a jobb anyagi körülmények és a nagyobb kihívás miatt egy német csapat, a Kassel érintésével az Anderlechthez került. Úgy emlékszik vissza, a belga bajnok akkor 10 válogatottból állt, ő egészítette ki őket a kapuban. Edzőmeccsen a brazil válogatottat is megverték 5:0-ra.
Tétmeccsen összefutottak a Real Madriddal az 1962–63-as BEK-kiírásban: Madridban 3:3 volt az eredmény, a visszavágón nem kapott gólt, és 1:0-ra nyertek. A skót Dundee állította meg őket a negyeddöntőben, addig tartott a menetelésük.
1964-ben egy térdsérülés miatt fejezte be a pályafutását, onnan az élete még inkább megtelt kalandokkal.
Ő vezette például a barcelonai Kék Duna presszót a fiával együtt, 1971 körül. Ennek tulajdonosa Czibor Zoltán volt. Tőle azt tanulta, hogy a cipőjére és az ágyára mindig nagyon figyeljen, bármerre is kerül a világban, mert e kettőben tölti a legtöbb időt.
A katalán városból visszaköltözött Belgiumba, a nyolcvanas évek közepén az MSZMP-vezér Berecz János kapus fiának egyengette az útját, amikor próbajátékra vitte az országba.
Miután 1995-ben hazatért, divatbemutatókon szerepelt, emellett évekkel korábban ő szerezte a zenéjét a Talán egy perc alatt, talán egy év alatt című slágernek, amit Németh Lehel, majd Komár László tett múlhatatlanná.
Ez idő tájt a Bayern megbecsülése jeléül a közép-európai megfigyelőjének tette, anyagilag is támogatták. Dombi Tibort is ajánlotta a Bayernnek, illetve Dárdai Pálra is felhívta a figyelmet, valamint egy kapust is a bajorok figyelmébe ajánlott, de egyik szerződésből sem lett semmi.
Az 57-es első nagy győzelem évfordulóján szívesen látták a klubnál, sőt az utánpótlás-igazgató Michael Tarnattal kifejezetten jó viszonyban van, aminek olyan előnyei vannak, mint hogy ha például a Stuttgartban élő unokája meccsre szeretne menni Münchenbe, egy telefonjába kerül. Pár éve a Tabán Spartacus korosztályos edzőinek intézte el, hogy egy tanulmányi látogatáson Münchenbe menjenek,
„A mai focit nem szeretem. A Bayernt még csak-csak megnézem, a többit már nem. Sok a les, sok a holtidő. Nem vitás, a mi csapatunkat vagy 10-0-ra megvernék a mostaniak, de a játék egy kicsit unalmas nekem. Meg hát mindent a pénz ural. Amikor én ott voltam, 400 márkát kaptunk, nekem kiegészítve a fizetésem is csak 1500 márka volt. A mostaniak meg el sem tudják költeni. A rendszámukon ott van a két betű: RM. Vagyis Rekord Meister. Hogy a rendőrök is pontosan tudják, kit állítanak meg. A bokszot meg a sznúkert inkább szeretem nézni.”
A német futball szerinte azért ért a csúcsra a tavalyi brazíliai világbajnokságon, mert a kivételes, megalkuvás nélküli harci szellem technikai tudással is párosult.
„Volt olyan, amikor futottak és daráltak, most már ez nem így van. És hát hihetetlen a győzni akarásuk. Nincs még egy ilyen nemzet.”