2022-ben novemberben lesz a futball-világbajnokság Katarban, de addig még sok minden meg fog változni az országban, egyet kivéve: az időjárást. A változások előtt szétnéztünk a katari futballban és az ottani közegben.
Katar a világ egyik leggazdagabb olajállama a sportot találta ki magának mint kitörési pontot, amivel lakói azonosulhatnak, és ami révén a világon mindenhol megismerhetik a közel-keleti országot.
Nem véletlen, hiszen a korábban fejlődésnek indult Emirátusok már mindent mást kisajátított. Általában utánozták a szomszéd államot, ha már nem egyesültek velük, amikor erre lehetőség volt. Ha az Emírségek jó szállodákat, kiváló légitársaságot alapított, ők is a nyomukba eredtek. A sporttal előzték meg őket, ma már a mindennapok része, és presztízskérdést is csinálnak belőle.
Hogy értsük, egy példa: az Aspire akadémia, amiről lentebb még szó lesz, 15-ször akkora, mint Tata.
Katar mellett az szólhatott, hogy a két stadion közötti utat könnyen meg lehet tenni. Inkább utópisztikus volt ez a gondolat. Most legalábbis még a csírája sem látszik annak, hogy egy szurkoló a kora délután meccs után gyorsan oda tud érni a késő délutánira. Hét év azonban még sok idő, az összeköttetést addig meg lehet oldani.
Európai szemmel eléggé szokatlan és riasztó, hogy az öt és gyakran hat sávos utakon egy egyszerű sávváltásnál is mindkét irányba tekintgetni kell, a jobbról előzés ugyanis mintha kifejezetten tananyag lenne. De az indexet sem használják túl gyakran, a taxink egyszer füstölő gumikkal állt meg, amikor a dupla záróvonalon és a forgalomtól elzárt terület mögül hirtelen felbukkant egy autó, és nem kis sebességgel bejött a mi sávunkba. A taxis hátra sem nézett rám, széttárta a kezét, és csak annyit mondott, ez itt minden napos.
Ahogy a dugó is. A csütörtök délután ott péntek délutánnak felel meg, mindenki az utakon van. Mindenki áll a dudán, ami azért is érdekes, mert ebben az országban nem hallottam olyanról, hogya késésért bárkit is megbüntetnének a munkahelyén, pláne, hogy tavaly széles körű, 60 százalékos béremelés volt, ami mindenkit érintett.
Kivéve a rendőröket, mert nekik még több járt.
Először azt gondoltam, hogy kipróbálom, milyen a helyi busz. A reptéren csak annyit mondtak, inkább a taxit ajánlják, mert a buszközlekedés bizonytalan, a menetrendre ne is figyeljek oda. Fogtam egy taxit, de mivel a szállodám körülbelül egy éve épült, a taxisnak fogalma sem volt, hogy hová kell mennie, ezért telefonos segítséget kért, s csak ezután sikerült eljutnunk. Vele amúgy még szerencsém is volt, mert utána ketten is voltak olyanok, akik keringtek körbe-körbe, és amíg nem tudtam pontosan, melyik úton és hol kell lekanyarodniuk, addig bajban voltunk. Olyannyira, hogy az egyik éjjel az egyik taxis feladta, ezért átültem egy másikba. Igaz, Pekingben is előfordult, hogy a taxisok az újonnan épült városrészeket nem ismerték.
Amikor a meccsre busszal akartam menni, az ottani futár azt írta ki, hogy 54 perc múlva jön a 102 X jelű, ami a régi fővárosba, Al-Khorba megy. Vártam pár percet, és amikor odanéztem, már 57 perces várakozás szerepelt a kijelzőn.
De amúgy tömegközlekedés nincs is, a metrót már építik, de Dubaj előttük jár, ott már két vonalat is átadtak az elmúlt 10 évben, és egy villamost is raktak a tengerpartra.
Amíg Dubajban vagy Abu Dzabiban a taxis kötelességszerűen bekapcsolja az órát – jó esetben még kártyával is lehet fizetni -, Katarban már elvétve, csak ha nagyon muszáj.
Ebből aztán mindenféle bonyodalom származhat, ahogy nálam is, amikor egy főút mentén leintettem egy taxit, és beszálltam. Juszuf Keralából nagyon megörült nekem. Rögtön az elején mondta, hogy 70 riálért el tud vinni az Aspire edzőtáborhoz. Mondom neki, hogy a reptérről ötvenért jöttem be, mire azt felelte, oké, de most dugó van és csütörtök. Sokalltam, de bentmaradtam, kiszállni bajos lett volna. Egy perc múlva vettem észre, hogy nem is megy az óra. Kérdezem tőle: számlát tud-e adni?
Mire olyan tekintettel fordult hátra, mint ha a szülőföldjét szidtam volna, pedig Kocsi, a szülővárosa tényleg nem rossz hely.
Nagyon kíváncsi voltam, mi lesz ennek a vége.
Amikor a távolból már láttunk egy épülő stadiont, kérdeztem, az melyik lesz?
A Kalifa – mondta büszkén, mintha ő is építette volna. Szuper lesz, higgyem el, a légkondit is be fogják tudni kapcsolni
- Kár, hogy sok ember meghalt, amíg építették – mondom
- Fake news – vetette hátra.
Nem kell mindent elhinni, azt is hozzátette még. Szerinte az egész csak azért van, mert az ENSZ főtitkára Ban Kimun kitalálta, egyébként nem neki, hanem a FIFA-nak kell hinni. Az egy jó cég. Amúgy is inkább a hőség veszélyes, mintsem a munkakörülmények.
Ekkor egy kicsit ledöbbentem, milyen tévéadók vagy újságok lehetnek arrafelé, de vitára nem volt idő, mert megérkeztünk.
A könyöktartó alól Juszuf hetykén elővett egy 72 riálos számlát. Hát ezért került a kb 40 riálos út ennyibe, mert az előző utas számláját én kaptam meg. 2000 forinttal támogattam a Kocsiban élő családját, amit évente háromszor vagy négyszer látogat, mert a repülőjegy drága.
Visszafelé egy kenyai születésű taxissal jöttem.
Amikor beültem, már akkor 333 riálnál járt az óra. Látta a rémületem, majd mondta, ne aggódjak, az nem az enyém. Az én órám 333-tól ketyeg.
40 riál volt az út, na tőle nem kaptam számlát. Ő csak annyit mondott, Európában túl nagy feneket kerítenek ennek a dolognak, viszont megígérte, figyelni fogja a magyar atlétikát, mert emlékszik valakire Magyarországról, aki jól futott 800-on.
Magyarországot jellemzőn nem tudták elhelyezni azok a taxisok, akikkel beszélgettem,és a szállodában sem ismerik hazánkat. Egy valami azonban kivételt jelentett. Nem, nem Puskás, nem is a gulyás, vagy a paprika. Battery. Ez volt a kulcsszó. A Hungary hallatán mindenki megemlítette a batteryt, mivel a régebbi Nokia telefonokba a Magyarországon gyártott akksi a legjobb. Egyvalaki volt, aki a sakkot is említette Magyarországgal kapcsolatban.
100 riálba kerül, nagyjából 7800 forintba kerül. A vb idején jó sok pénzt fognak beszedni belőle, hacsak el nem törlik.
Dubajban ezt is olyan magaslatba emelték, ami után Doha még nagyon sokáig csak futni fog. Igaz mindkét város hatalmas építési terület még mindig, sorra emelkednek a felhőkarcolók, Dubaj nyitottsága szembetűnő. Ott például könnyű alkoholhoz jutni, hiszen van a boltokban, Dohában ez kizárt. Az elegáns szállodákban mérnek sört, egy pohárért 18 riál kell fizetni. Belépni csak útlevéllel, aztán beszkennelik, így akinél nincs, nem juthat be.
A vb-re nyilván könnyíteni fognak a szabályokon, hiszen egy angol vagy holland nem feltétlenül érezné jól magát sör nélkül.
A Dohában élő külföldieknek van néhány boltjuk, ahol megvehetik az alkoholt, minél jobban keresnek, annál több kupont kapnak. A blokkot ezek után lepecsételik, ez egyben útvonalengedély is, hiszen ha esetleg hazafelé megállítaná a rendőr, akkor csak be kell mutatni. Közterületen, autóban ugyanis szigorúan tilos inni.
Ha párok szeretnének együtt utazni, még mindig nem könnyű, de már egyre inkább megoldható. Helyi nők viszont egyedül nem mutatkozhatnak.
Az egyik parkon sétáltunk keresztül, amikor ordibálva jött felém valaki. Valószínűleg egy rendőr volt, és hevesen gesztikulálva, azt jelezte, hogy álljak és forduljak meg. Megtettem. Elindultam a másik irányba. Amikor megint közelítettem volna a főút felé, megint jelezte, maradjak távol. Akkor láttam csak, hogy mekkora gépfegyver van a hátán. Azután láttam csak, hogy valaki nagyon fontos ember mehetett el az úton, mert egyetlen autó sem volt rajta.
Ha bátrabb vagyok, talán láthattam volna egy kevés rendszámú autót. Dubajban ugyanis az emír rendszáma: 1. Lehet, hogy Katarban is így van.