A Real Madrid még mindig kétpontos hátrányban van a bajnokságban a második helyen, a kupából pedig kiestek, így a Bajnokok Ligája maradt az utolsó olyan sorozat, ahol a saját kezükben van a sorsuk. Emiatt gondoljuk azt, hogy kedden a szezon hátralévő részének legfontosabb meccse jön a Realnak: idegenben, a számukra az idén legyőzhetetlen Atlético Madrid ellen. A Juventus és a Monaco meccse a védelmeken múlhat.
1999 ősze és 2013 tavasza között az Atlético 17 meccsen át képtelen volt legyőzni a Real Madridot, aztán sorban kétszer is – köztük a 2013-as kupadöntőben. Az igazi fordulat azonban csak a tavaly 4-1-re elvesztett BL-döntő után jött el, hiszen azóta az Atlético Madrid a hatból egyszer sem kapott ki a Realtól, és döntetlen is csak kétszer fordult elő.
Az eredményeket nézve világos ív mutatkozik.
Augusztusban, a Szuperkupa első meccsén 1-1-et játszottak a Bernabéuban, majd a hazai 1-0-val megnyerték a sorozatot. Három héttel később 2-1-re nyertek idegenben, amit januárban előbb egy hazai 2-0, majd egy idegenbeli 2-2 követett a kupában. A csúcsot pedig februárban érték el, amikor a Realt 4-0-ra megsemmisítették a Vicente Calderónban.
Az még a sorozatot nézve sem egyértelmű, arról van-e szó, hogy az Atleti-edző Diego Simeone rátalált a tökéletes taktikára a Real ellen, vagy csak a BL-címvédő fogott ki pocsék formát ellenük az elmúlt nyolc hónapban.
Az igazság valahol a kettő ötvözetében van, de Simeone tökéletes taktikája elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ilyen eredményt érjenek el ellenük. Ha az Atlético játékát egyszerűen akarnánk meghatározni, antifocinak is nevezhetnénk, de ennél sokkal többről van szó.
Merthogy Simeone a védelem mellett legalább ekkora hangsúlyt fektet a rizikó nélküli, mégis eredményes játékra, az adaptív letámadásra és a pontrúgásokra. Ezek között talált meg egy olyan tökéletes egyensúlyt, amivel tavaly BL-döntőbe jutott, no és egy spanyol bajnoki címet is nyert. De hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Merthogy örömmel adják át a labdát és a területet is az ellenfélnek, amíg az csak a tizenhatoson kívül labdázgat. Ugyanez történt a Real elleni hat idei meccsen: Ancelottiék átlagosan 64-36 százalék arányban nyerték a labdabirtoklást, de 540 perc alatt csak négyszer próbálkoztak kaput eltaláló lövéssel a tizenhatoson belülről. Sikeres passzokkal sem álltak jobban a támadójátékban, a februári 0-4-en a Realnak csak két sikeres átadása volt a tizenhatoson belülre (a hat meccs alatt egyébként a Real 3506-szor, az Atlético viszont csak 2040-szer passzolt).
A nagy tologatás közben viszont nem jöttek a helyzetek, mert a Real inkább a biztonságra ment, és még a szűk helyen sem próbálkozott meg kockázatos passzokkal a csatárok felé, nehogy a labdaszerzésből baj legyen. Csakhogy az Atlético ellen 100 százalékos passzokkal biztos, hogy kevesebbre megy az ember, mint olyanokkal, amiknek csak a fele jön be, de bennük van a gól.
Amíg ez történik, Simeone sem aggódik, mert három-négy játékoson átlőve nem fog annyi gólt kapni, mintha Cristiano Ronaldo és Benzema végig a tizenhatoson belül várná a labdákat. Mindez persze kiváló védőmunka nélkül semmit nem ér, de itt jön be az, hogy még a két csatár, Mario Mandžukić és Antoine Griezmann is hátramegy. És mivel ennyien vannak kis területen, két-három játékosuk azonnal le tud csapni, ha az ellenfél hibázik.
Itt jön be az adaptív letámadás. Ha kell, akkor már az ellenfél térfelén megteszik, de ha ráérnek, akkor elég ugyanezt a felezővonal közelében meglépni. A német futballban ez gegenpress néven ismert, tulajdonképpen a kontra és a letámadás együttes alkalmazása, egyfajta egész pályás letámadásként.
Mindezt ráadásul teljes biztonságban teszik, külön kockázatot ugyanis sosem vállal Simeone. (Nem így a gegenpressingből élő német csapatok, többek között az Atlético által az előző körben vert Bayer Leverkusen, vagy épp a Borussia Dortmund). Az Atlético nem csinál kamikaze akciókat, ha meg is támadnak valakit elöl, és elrontják, abból nem lehet baj.
Ha nincs meg a labdaszerzés a középpályán, az ellenfél csak oldalra vagy visszafelé tud passzolni. Előrébb pedig még rosszabb helyzetben vannak, ott ugyanis konstans három ember támadja a labdás játékost, főleg a széleken.
Ha pedig ennyire magukra húzzák az ellenfelet, az az ő kontrajátékuknak is kedvez. Ehhez a szélsőhátvédjeik nagyon ritkán lépnek csak fel, de ha mégis, az komoly meglepetést okoz. Mint a 4-0-ra megnyert meccsen, amikor a második gólnál a balbekk, Guilherme Siqueira adta a gólpasszt Saúlnak.
Csak védekezéssel viszont nem lehet gólokat lőni, négyet pláne nem. A februári bajnoki ugyan kicsit csalóka a Real felállása miatt, de jól mutatta, mi volt a BL-címvédő legnagyobb gondja az év elején: az első hármas nem ment vissza védekezni.
A Vicente Calderónban erre rátett egy lapáttal, hogy Pepe, Sergio Ramos és Marcelo sem játszott, vagyis a védelem háromnegyede új volt, akiket simán zavarba hozott az Atlético. Főleg úgy, hogy csak a gólra figyelt a Realnál mindenki, az érkező emberekkel senki nem foglalkozott.
Tiago első gólja előtt nagyjából tízméteres helyet hagytak neki.
A második gólnál a gólpasszt adót Siqueirát kísérték meglehetősen messziről a bal oldalon.
Griezmann gólja előtt öt realos figyelte Arda Turant, ahogy az a kapu felé csavarta a beadást, miközben bent három támadóra két védő maradt.
Mandžukić góljánál pedig hiába voltak a védők emberfölényben a kapu előtt, sem Carvajal, sem Varane nem ment a horvát csatárral a fejesre.
Ez viszont inkább csak egy gyors taktikai reakció volt, ami Simeone zsenialitását mutatja, hiszen meglátta, hogy a Daniel Carvajal, Raphaël Varane, Nacho, Fábio Coentrão védősor Toni Kroos, Isco és Sami Khedira segítségével nem sokra megy, így a szélen vezetett felfutásokkal és középre ívelésekkel törte meg a Realt.
A két januári kupameccsen viszont úgy lőttek két-két gólt, ami alapját képezi a játékuknak: a Bernabéuban Fernando Torres mindkét félidő elején egy rettentő gyors támadás végén villant. Az elsőnél 12 másodperc alatt, 5 passzal vitték végig a labdát a pályán, a másodiknál pedig négy emberrel támadták le a hazaiakat, meg is lett a labdaszerzés, utána másodpercekkel később pedig a gól is. Mindkettőnél Sergio Ramos vaktában előre vágott labdájából indultak meg, ahogy a 4-0-s meccsen is jött egy ilyenből góljuk, akkor Nachót sikerült megzavarniuk.
Hazai pályán pedig két pontrúgásból (még ha az egyik büntető is volt) voltak eredményesek, ami szintén nagyon jellemző rájuk: a bajnokságban szerzett 59 góljukból 31-et rögzített szituációból értek el.
A plusz egy dolog, amit Simeone előszeretettel erőltet a Real kárára, az a kemény játék. A meccseik többségének a végére az állandó szabálytalanságok miatt a realosok kezdik elveszíteni a fejüket, miközben az Atléticónál nagyon figyelnek arra, hogy nehogy valaki két sárgát is összeszedjen. Ezért lehet az, hogy míg az idei hat meccsen csak 98-84 a szabálytalanságok száma az Atlético javára, addig a sárga lapoknál 31-22-re vezetnek.
Bár várhatóan egyikük sem lesz az Atlético kezdőcsapatában, de csereként Cristian Ansaldinak, Gabinak, Jesús Gámeznek, Mario Suáreznek és Fernando Torresnek is vigyáznia kell majd, hogy ne kapjon sárga lapot, mert akkor ki kell hagynia a jövő heti visszavágót. A Realnál Fábio Coentrão, Marcelo és Toni Kroos van veszélyben.
Nem ennyire vészes azért a helyzet
Az, hogy az idei szezonban hat meccsből egyet sem tudott megnyerni a Real, mindenképpen riasztó adat, de válságról beszélni még talán korai. A két augusztusi Szuperkupa-meccsen épp átalakulóban volt Ancelotti csapata, Ángel di María még a kispadot koptatta, Xabi Alonso is a keretben volt, Toni Kroos és James Rodríguez akkor érkezett, és Cristiano Ronaldo pedig csak egy-egy félidőt tudott vállalni.
A januári kupameccseken nem játszott a középpálya egyik lelke, Luka Modrić, az egyiken pedig csak csere volt Cristiano Ronaldo. Igaz, ez sánta érv, amikor az Atlético a védelmének háromnegyedét lecserélve verte 2-0-ra a Realt (az első meccsen Miranda, Siquiera és Juanfran sem játszott), illetve, hogy Mandžukić és Griezmann a hatból csak három-három meccsen volt kezdő, tehát náluk is hiányoztak alapemberek.
A februári 4-0-ról már megállapítottuk, hogy a hiányzó Carvajal, Ramos, Pepe, illetve Modrić és Rodríguez miatt nem teljesen mérvadó, a szeptemberi 2-1-es bajnokin viszont mindkét csapat a lehető legerősebb csapatával játszott, tehát Simeonénak nem kell az a győzelemhez, hogy foghíjas csapattal találkozzon.
Az egyetlen különbség ahhoz a mérkőzéshez képest a forma, ami sokat jelenthet. Szeptemberben ugyan nem volt hiányzó a Realnál, de pont az Atlético elleni vereséggel jöttek ki a gyengélkedésből, míg most a legutóbbi három meccsükön 14-1-es a gólarányuk. De lehet, hogy Simeone taktikája ellen ez is kevés lesz a győzelemre.
Persze a Real nem is biztos, hogy csak nyerni megy. Az előző három meccsükön kikaptak a Vicente Calderónban, így nekik már egy döntetlen is előrelépést jelentene, még úgy is, hogy egy minimális győzelemmel is sokkal nyugodtabban várhatnák a jövő heti visszavágót.
Igazi múltidéző páros a Juventus–Monaco negyeddöntő, hiszen utoljára bő egy évtizeddel ezelőtt voltak meghatározók a BL-ben, de az sikerült visszatérniük a legjobbak közé. A Juventus magabiztosan vezeti az olasz bajnokságot, de Európa egyik legjobb védelmén kell átjutnia Carlos Tévezéknek, hogy újra elődöntősek legyen 2003 után. Ezt a feladatot a középpályás Paul Pogba nélkül kell megoldaniuk. Andrea Pirlo viszont ott lesz a csapatban, aki egy ilyen meccset bármikor képes eldönteni.
A Monaco utoljára 2004-ben volt elődöntős (azóta a negyeddöntő sem jött össze nekik a BL-ben), és ahogy a Juventus is egy évvel korábban, ők is a döntőig mentek akkor. Most viszont nem lesz könnyű dolguk, mert bár remek a védelmük, a Juventusé még jobb: a franciák 47 meccsen 0,64-es kapott gólátlaggal bírnak, az olaszok 43-on viszont csak 0,56-ossal.
Támadásban pedig egyik fél sem elit, a Juventus 1,9 gólt lő meccsenként, a Monaco 1,2-t, sok találatra tehát ne számítsunk. Igaz, amikor 1996-ban találkoztak, végül 6-4-es összesítéssel ment tovább a Juventus.
Mindkét keddi BL-negyeddöntő 20.45-kor kezdődik, az Indexen élőben követheti őket.