Ha lehetne játszani egy kicsit az idővel, és ez a beszélgetés ötven évvel ezelőtt zajlott volna le, biztosan nem tudnánk zavartalanul üldögélni Frankfurt főutcáján. Még most, 78 évesen is megállították, amikor egy rajongó autogramot kért öntől. Eintracht-emblémás filctollal írt alá. Nem könnyű elképzelni, mekkora sztár lehetett ön itt 1959-ben, miközben Magyarországon alig ismerik a nevét, holott generációk példaképe lehetne.

A klub történetében több bajnokcsapat nem volt, csak a miénk 1959-ben. Akkor még két négyes csoport volt, amelynek a győztesei kerültek a bajnoki döntőbe, amit Berlinben játszottunk. Elég jól ment nekem: a huszadik másodpercben berúgtam egyet, majd a hosszabbításban lőttem még egyet. Végül 5:3-ra nyertünk az Offenbach ellen.

A későbbi feleségemmel megbeszéltem egy randevút a városban; ahogy beléptem a kiszemelt bárba, csak arra nem készültem fel, hogy ott ünnepelnek a szurkolók is. Azonnal a vállukra vettek, a fejem volt a legalacsonyabb pontom, annyit dobáltak a levegőbe. A feleségem, Brigitte azelőtt nem is igazán tudta, hogy focista vagyok, mert nem dicsekedtem és kérkedtem ezzel, akkor szembesült vele.

Amikor visszatértünk Frankfurtba, folytatódott az ünneplés, vittek mindenhová a vállukon az állomásról. Felejthetetlen dolgok voltak ezek, de úgy látom, nem csak nekem.

Olyan képeket küldenek ugyanis hozzám, hogy el sem akarom hinni, hogy én vagyok rajtuk. Hogy honnan kaparnak elő ilyen régi fotókat, én nem is tudom. De boldogan aláírom, a múltam egy nagyon fontos szelete köt ehhez a városhoz. Olyan öreg vagyok, hogy én még láttam ebben a városban Elvis Presley-t. Itt volt ugyanis katona Friedbergben, és akkor még itt voltak az amerikaiak. Sosem felejtem, és emlékszem a rúzsfoltokra a nyitott autóján, a nők mindennap körbecsókolták a fehér BMW-jét, ezért cserélte le egy más színűre.

Miért hagyta el mégis a várost?

Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. Mindenkinek van egy kis flúgja, nem? Nem fizettek, elégedetlen voltam, odébbálltam. A belga Standard Liège-nél tárt karokkal vártak, én pedig mentem. Ilyen a vérem, szívvel és lélekkel csinálok valamit, de ha megunom, gyorsan továbblépek.

Amikor még vendéglőm volt Frankfurtban, azt is meguntam, és idős fejjel mentem tovább.

Ennyire ne szaladjunk előre. Az a Frankfurt ön nélkül jutott be a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjébe 1960-ban, és ott kikapott 7:3-ra a Real Madridtól.

Velem se nyerték volna meg azt a döntőt. Az a csatársor Puskással és Di Stefanóval egyszeri és megismételhetetlen. Öcsi négyet rúgott, Di Stefano hármat, ha jól emlékszem. Nagyon is büszke vagyok arra, hogy egy gálameccsen, amikor már öregek voltunk, játszhattam mindkettővel együtt. A másik két csatár pedig Czibor volt és Albert. Sőt, még Kocsis Sanyi is ott volt. Nem néztünk ki rosszul, félszavakból is megértettük egymást. Sajnos már csak én élek közülük.

A Standarddal is bajnok lett?

Kétszer is. Elsőre Kalocsay Géza volt az edzőnk, három embert is kirakott a csapatból, mert azok féltékenységből nem passzoltak nekem. Amikor másodszor megnyertük, már nagyon mehetnékem volt, mert az AC Milan egy olyan szerződést tett elém, hogy csak ámultam. Sokat felejtek mostanában, de azt nem, hogy százezer dollárt fizettek volna értem, 3 ezer dollár lett volna a havi fizetésem, lakást és autót is kaptam volna, illetve még a kéthetes nászutamat Caprin is ők állták volna.

Miért nem fogadta el?

Én azonnal elfogadtam volna, de a Standard elnöke azt mondta, neki pénze van, azt ne adjanak neki. Játékosa viszont nincs. Pláne olyan nincs, mint a Sztáni. Ezért nem engedett. Bánkódtam rajta, ott is akartam hagyni az egészet, a cipőmet az asztalára hajítottam. Aztán nemsokára visszamentem, újra edzésbe álltam, öt pont volt a hátrányunk, de végül megnyertük az aranyat. Igazából akkor értettem meg, amikor megvolt az az ajánlat, hogy nekem van tehetségem ehhez a játékhoz. Akkor kezdtem el élvezni, ki vagyok.

Hogyhogy? Addig nem volt önbizalma?

Ózdon születtem, egy igazi proli családban. Testvérem nem volt. Géplakatosként dolgoztam a kohóban. Apám edzősködött, de ha meglátott a pályán, mindig mondta, menjek haza, nem nekem való a foci, inkább segítsek anyámnak otthon. Egyszer sem dicsért. Pedig a dicsérete nem csapott volna át dicsekvésbe.

Amikor már átmentem a sokadik kiválasztási rostán, és tagja lehettem az akkor hihetetlenül erős ifjúsági válogatottnak, és beülhettem Kocsis Sanyi kocsijába a Margitszigeten, az nekem jó volt, nem felejtem soha, de ő nem értette. Hogy ide, a pesti csibészek közé akárki nem jut el vidékről. Engem viszont gúnyoltak, mert egészen más dialektusban beszéltem, mint a pestiek. Az ózdi á meg é betűk teljesen eltérnek a megszokottól. Nagyon kicsinek éreztem magam, pedig a pályán mintha nem lettem volna gyengébb a korosztályomnál.

Ezért is maradt kint 1956-ban?

Fenét. Én mindenáron haza akartam jönni. Aztán egyszer csak Kaszás Laci – ő később a Barcelona meg az Espanyol játékosa volt – azt mondta, maradjunk kint. Schicksal. Hogy is mondja ezt a magyar? Sors. Sorsszerűség. Végzet.

Na, hát egyszer csak egy hirtelen ötletem támadt, amikor egy osztrák edző, Paul Oswald az egyik ifiválogatottbeli társamnak azt mondta, hogy menjen el Frankfurtba. Akkor én is odaálltam mellé, és annyit kiböktem neki, vigyen engem is magával. Ő pedig magával vitt. 19 évesen nem mindig megalapozott, minden részletet mérlegelő egy ember döntése.

1956 decemberében, egyetlen német szót sem ismerve már Frankfurtban voltam. Kubala is ott volt köröttünk Svájcban, ő a Barcelonát szerette volna még jobban megerősíteni, mert azt tudta, hogy abból a csapatból is nagyon tudnak focizni. Egy évig eltiltottak, utána bekerültem a csapatba, és nem is mozogtam eredménytelenül.

Emlékszik még az első éjszakájára?

Nem nagyon. Rég volt. Biztos tele voltam bizonytalansággal, de biztosan nem hánykolódtam álmatlanul. Az életet mindig úgy fogadtam el, ahogy jött.

Nem sok újságcikk van önről az interneten, de egy olyat találtam, hogy autót is kapott a Frankfurtban a szerződése mellé.

Egy Opel Rekordot vettem a keresetemből. Lett is irigység belőle a csapaton belül. Mert amíg a többiek 400 márkát kerestek, és munka után jöttek edzésre, nekem, az egyetlen és első profinak a városban 10 ezer márka lett a bérem.

Azt persze nem kell tudniuk, hogy annak a felét rögtön hazaküldtem, apámnak, anyámnak, de jól mutatott az autó. Mert akkor kocsija csak (Alfred) Pfaffnak volt, aki a magyarokat legyőző világbajnok csapat tagja volt 1954-ben. Sokat is vártak persze tőlem, de ennek általában meg is feleltem. Olyan jól ment a játék, hogy a berlini bajnoki döntőre a magyarok kiküldték apámat, hogy csábítson valahogy haza.

A Vasas ugyanis tárt karokkal várt volna 1959-ben. Illovszky Rudi bácsi azt gondolta, hogy olyan center kell annak a csapatnak, amilyen én voltam. De akkor megint arra gondoltam, hogy nem éreztem jól magam ott. Én mégiscsak egy vidéki proli vagyok, és ha újra ezt éreztem volna, ezt éreztették volna velem, akkor nem éri meg hazamenni. Így aztán nem a Vasas, hanem a Standard lett a következő állomás, ahogy már mondtam.

Amikor apám kijött, még le sem ült, máris lőttem egyet a 20. másodpercben. Akkor talán nem mondta, hogy nem nekem való a foci, és nem szégyenkezett miattam.

A belgiumi kitérő után visszatért Frankfurtba. Miért?

Mert az elnök velem kampányolt. Most is itt cseng németül a mondata a fülemben. Visszahoztam nektek az elveszett fiút. Magyarul talán tékozló fiúnak is lehet fordítani. Majd elhúzták a függönyt, és ott álltam mögötte. Én voltam a meglepetés. Ők pedig, az elnökség, megtapsoltak egy nagy kerekasztal mögül.

De utána már nem voltam olyan jó. Elkezdett fájni a gerincem, kezdett kopni a gyorsaságom, ha pedig attól elköszönsz, a legfontosabb dolgot veszíted el. Megműtöttek, összeszorítottam a fogam, de utána már nem voltam az, aki régebben. Eltűnt belőlem egy igen fontos rész, ami a többiek fölé emelt. Volt egy kis kitérőm az amatőr ligában, utána még a szintén belga Gentben voltak jó éveim. Kicsit rozoga voltam már, de félmilliót márkát fizettek értem. Egyszer még a kapuba is beálltam, és nem kaptam gólt.

Na, de amikor az Achillesem is elszakadt, már nem volt visszaút. Az a sérülés a legrosszabb. Mert egycsapásra nem engedelmeskednek úgy a lábaim, ahogy szeretném. Mintha örökösen össze akartam volna csuklani. Ami előtte természetes volt, utána már nem lett az. Soha nem ittam, nem dohányoztam, amiatt nem eshetett vissza a teljesítményem, de koptam.

Miért hagyta abba az edzősködést?

Mert hosszú életet szerettem volna magamnak. Gyomorfekélyem volt, nem tudtam elviselni, hogy én jobban akarok nyerni, mint a játékosaim. Én nem tudtam valamit csak kicsit csinálni. Mindig ki akartam adni magamból mindent.

De egyébként nem hagytam teljesen abba, ma délután is gyerekeknek tartok edzést. Egyelőre még bírom, a gyerekek fogékonyak, öröm velük dolgozni. El is fogadják, amit mondok, ebben talán a múltam is segít. A kiválasztásban pedig én segítek a klubnak. Van, akit biztatni és ösztönözni kell, van, akit – sajnos – eltanácsolni.

Amikor Várszegi Gábor 2002-ben szeretett volna részedéshez jutni a Frankfurtban, akkor is felmerült az ön neve. Hogy került kapcsolatba az üzletemberrel?

Én már meg nem mondom, ki ajánlotta. Eljutottam hozzá, meghívta a frankfurtiakat magához, Budapestre, igen érdekelte a befektetés és a szerepvállalás. Aztán a város és a megye úgy döntött, maradjon csak német kézben az akkori másodosztályú csapat, még ha temérdek adóssága volt is. Meg aztán Gábornak nem tetszett volna, hogy csak kisebbségi tulajdonos, és sok mindenben egyedül nem hozhat komoly döntéseket.

A Frankfurtba kerülő magyaroknak is sokat segített a beilleszkedésnél. Hogy emlékszik Détárira?

Nagy játékos volt. Itt van a gólja előttem, ő is Berlinben lőtte, csak ő kupadöntőn. Hozott párszor kellemetlen helyzetbe is, mert azt ígérte, hogy eljön egy évfordulós ünnepségre, aztán nem jött.

Détári azt mondta, ha ön nincs, ha ön nem a támasza, pár hét után hazáig menekül. Az ön parancsoló szavai kellettek a maradásához. Mit mondott neki?

Ha Lajos ezt mondta, biztos így volt. Azt mondtam neki, mutassa meg, hogy ki ő. Hogy milyen játékos. Mert ha keleti is, akkor sem kell szégyenkeznie, ne legyen kisebbségi érzése. Lajos végül megállta a helyét, elég sokat beszélgettünk esténként, éjszakánként.

Dombi Tibor is szóba hozta az ön nevét, amikor Felix Magathtal nem jött ki. Igaz az, hogy zavarta az edzést?

Nem értette meg az itteni a futballt. Ő csak álldogált, amikor mozognia kellett volna. Itt az nem megy, hogy egy jó megoldás, pontos passz után megállok, és nézem a többieket. Keresni kell a pozíciókat, és sokat mozogni. Hogy megjátszható legyek. Szaladni és egy nagyot rúgni a labdába sokan tudnak. Jó passzokat adni, megérteni és követni a többiek mozgását, hogy a többiek mit várnak el tőlem, ez a futball lényege.

Nekem Puskás mindig azt mondta: tudd, hogy mit miért teszel a pályán. Összefoglalni nem is lehet jobban a játék lényegét. A kezed olyan, mint egy radar. Érzékelsz vele. Az ellenfelet, az egyensúlyt. Arrafelé nem veszem át a labdát, amerre sokan vannak, mert ez esetben az ellenfél diktálja a te játékodat. És hát nemcsak azt fontos tudni, hogy mit akarok tenni, hanem hogy azt villámgyorsan meg is tudjam valósítani. A futballnak ez a törvénye nem változik. Ilyen volt ötven éve is, most is.

A labdában benne van a fejed is. Az ötleteid. A reflexeid. Ha nálad van a labda, és uralod, mintha két fejed lenne egyszerre. Több vagy annál, mint aki el akarja tőled venni.

Petry Zsoltnak is segítettem, ő ugyanúgy Gentben volt, ahogy én. Nemcsak emiatt, de lelkileg mintha ő állt volna hozzám legközelebb. Rendes srác volt, itt is maradt Németországban. Pisont pályáját is követtem, láttam a magyar korosztályos válogatottnál.

És a Frankfurt meccsein mindig ott van?

Hogyne. Ott vagyok minden alkalommal. A VIP-ben van nekünk egy fenntartott helyünk. Annak a régi bajnokcsapatnak, de már egyre kevesebben vagyunk belőle. Oda szoktunk menni a régi társakkal emlékezni. Engem a meccs már különösebben nem érdekel, mert rengeteget láttam. De visszatekinteni jó érzés. Bár jobban szeretem az otthonomban a nosztalgiát, amikor felteszek egy magyar slágert, és behunyom a szemem. Olyankor arra gondolok, szép volt az életem, és élvezem. Hirtelen megelevenedik előttem az, ami elmúlt.

A magyar futballt követi?

A magyarok szeretnek az ötvenes években élni, ezt még Lothar Matthäus mondta nekem. És ez nem kis baj. Egyre kevesebb magyar játékost látok itt is, nem érdekesek errefelé. Szomorú és kínos dolog ez. Mintha örökösen emlékeznének és nem dolgoznának a magyarok. Én még szeretek dolgozni. Csak okoskodni nem szeretek, ha hívnak is újságírók, mit gondolok a Frankfurtról, inkább visszautasítom őket, mert könnyen mondhatják az emberek, öreg vagyok már, megbuggyantam, ne magyarázzak bele. Van itt Németországban is sok olyan, aki nagyon szeret locsogni.

Én inkább a pályán szeretek lenni. Szerencsére van bennem erő, jó érzés átadni a gyerekeknek azt, ami bennem évtizedeken át felhalmozódott. Hátha megfogadják.