34 éve vár a magyar futball Románia legyőzésére. Egy győzelem most olyan helyzetbe hozná a válogatottat, hogy megnyílna az út a jövő évi franciaországi Európa-bajnokságra, és akár még a csoport első helyéért is harcban lehetnénk. A realitás a 3. pozíció megőrzése. A fogadóirodák a döntetlenre adják a legtöbb pénzt, és egy ilyen eredménnyel most a román és a magyar futballvezetés is elégedett lenne.
Több mint tíz évet kellett várni arra, hogy Magyarország futballválogatottja ismét valós és reális eséllyel harcoljon az Eb-részvételért.
2003 szeptemberében egy lettországi győzelem még nem azonnali kijutást, de legalább egy pótselejtezőt jelenthetett volna, a vége 3-1-es vereség lett. A románok elleni most péntek esti győzelem sem jelentene automatikus részvételt, de annyit mindképpen, hogy a játékosok elhiggyék, reális esélyük van a továbbjutásra, annál is inkább, mert a mostani kiírásban már a második hely is közvetlen Eb-kijutást ér.
Négy fordulóval a vége előtt ez a sorrend:
Pénteken 20.45-től tehát az a Románia az ellenfél, amely
Amint megírtuk, a ranglista inkább csak egy blöff, alaposan túlértékeltek rajta a románok, és ezt ők maguk is elismerik.
A két évvel ezelőtti, hazai zárt kapus 2-2-t, valamint a tavalyi, bukaresti 1-1-et látva nem tűnik félelmetes riválisnak a román válogatott. De azokból a meccsekből nem szabad kiindulni semmiképp, mert igen sok minden megváltozott azóta. Csak a legegyszerűbbet vegyük ide: tavaly októberben még Victor Piturca és Dárdai Pál ült a két kispadon, most pedig Anghel Iordanescu és Bernd Storck.
Mivel Storckot senki sem ismeri odaát, az még előny is lehet, egy olyan faktor, amit akár ki is használhatunk. Bár kétségtelenül van hátulütője a beugrásának: ő sem ismeri a játékosokat, pláne nem ismeri a lelkületüket.
A két keret persze hasonló, nagyjából ugyanazok a játékosok szerepelnek benne. Csak az a nagy kérdés, a magyar oldalon ugyanazt a szervezettséget láthatjuk-e, mint Dárdai idején.
A csütörtöki selejtezők azt mutatták, hogy a jól és lelkesen, hittel és tűzzel együtt mozgó játékosok még akkor is képesek váratlan eredményeket elérni, ha esélytelenebbek, hiszen Izland és Wales újra kapott gól nélkül nyert, Azerbajdzsán is megfogta egy gól nélküli döntetlenre a horvátokat.
A kis országoknak nemigen van más lehetőségük, minthogy egységbe szervezzék a védelmet, ne hagyjanak területeket. Izland három, Wales is mindössze két gólt kapott eddig a 7 meccsen, Dárdai is – elődjével ellentétben - pontosan és reálisan felmérte, kizárólag akkor lehet sikeres, ha csatlakozik ehhez a trendhez.
Az említett országokat is a szervezettség helyezte egy magasabb polcra, bár gyorsan tegyük hozzá: jobb és jobb helyeken játszó légiósaik vannak, mélyebb a merítési lehetőség, nem mozognak kényszerpályán, ha megsérül valaki, van hasonló értékű helyettes.
Ettől még a magyar válogatott is lehet sikeres, hiszen a védelem alapjátéka, helyezkedése, komfortja megvan - ahogy a finnek ellen júniusban még megvolt -, nem véletlenül kötötte össze őket Dárdai, hogy érezzék a távolságot.
A középpályán jelenleg nincs olyan ember, aki kulcspasszok sorát tudná adni középről, ezért nyilván a két szélre fogjuk kivinni a játékot, és az onnan belőtt labdákban bízhatunk, feltéve, ha jól érkezik rá Nikolics, Szalai, Németh vagy akire éppen kijön a támadás vége.
Egy pontrúgás utáni beívelésben is reménykedhetünk – még ha a Hajnal–Vanczák-kapcsolat meg is szűnt -, vagy egy jól eltalált szabadrúgásban, mint tavaly.
Ehhez nincsenek meg a megfelelő emberek, aki még váratlant tudna is húzni, a 36 éves Gera Zoltán, eltiltás miatt nem játszhat, Stieber Zoltán pedig idén még nem kapott tétmeccsen lehetőséget.
Talán először azért mondta a válogatottat vezető Bernd Storck, hogy már a döntetlennel kiegyezne. Őszinte mondat, nem akarja többnek látni és láttatni a csapatát, mint ami valójában. A szurkoló persze többre vágyik, de érdemes arra a viccre gondolni, amikor váratlanul hazatér a megcsalt feleség, a szeretőjével lévő férj pedig azt mondja neki: nekem higgy, ne a szemednek.
Inkább a szemünknek higgyünk , mint a vágyainknak, nem mi vagyunk az esélyesek, mert nincsenek olyan képzett játékosaink, akik tudásától egyértelműen jobbak lehetnénk. Ez még akkor is igaz, ha a románok folyamatosan gyengülnek is.
És van még egy nagyon fontos szempont, amiért jó a döntetlen, még ha valóban szerencsétlenül is fogalmazta meg a kapitány.
Storcknak nemcsak erre a meccsre, hanem a következőre is gondolnia kell, és a belfasti siker fontosabb, mert jó esetben visszaelőzhetnénk az északíreket.
A magyar játékosok a legutóbbi dupla meccset is nehezen viselték, hiszen a bukaresti 1-1 után Feröeren igencsak megküzdöttek az 1-0-s sikerért, páran lépni is alig bírtak. Fizikailag és mentálisan is sok két ilyen téttel bíró meccs, senki sincs hozzászokva. Míg a románok azért inkább edzettebbek ezen a téren, bár ők is rendre panaszkodnak a rövid alatti extrém terhelésre. Két éve, miután minket legyőztek Bukarestben egy sima hármassal, néhány nappal később simán kikaptak a törököktől.
A fontos meccseken általában több jön ki egy román játékosból, mint egy magyarból, az elmúlt években ezt tapasztalhattuk.
Jó lenne persze ugyanott folytatni, ahol Bukarestben befejeződött a meccs, hiszen a hajrában voltak lehetőségeink, helyén volt az önbizalmunk, jobban bírtuk a riválisnál a végét. Jó lenne viszontlátni újra a tervezett és összeszokott, begyakorolt mozgásokat. Vagy csak egyszerűen azt, hogy nagy küzdéssel próbáljuk uralni a játékot, percekre a kapujához szorítani a riválist.
Nem ronthatunk ugyanakkor rájuk, nem védekezhetünk nagyon előre toltan, mert a románok legjobb csatára, Keserü (a bolgár bajnok Ludogorecnél játszik) jó formában van, remek a bal lába, és nem szabad, hogy területet kapjon, mert a védőink sosem érik utol.
Storcknak - összességében - nagyon óvatosan, de kockáztatnia kell. Azt is mondhatta volna, hogy nekik megyünk két csatárral, mert ezt szeretné hallani a szurkoló, még az is lehet, hogy a románokat esetleg összezavarná, de megint oda lyukadunk ki, nem vagyunk ehhez kellően erősek. A kreativitásról szeret mesélni a magyar szakma, de ez illúzió.
És itt pedig vissza kanyarodtunk a 2003-as rigai meccshez, amikor három csatárral akartuk legyőzni, lerohanni a letteket, és három lassú védővel útjukat állni, így Verpakovskis elfutásakor Dárdai volt az utolsó ember, bár ő sem tudta a gólvonalról kirúgni a labdát.
Dárdai egyébként úgy értékelt, az öt meccsből szerencséje egyszer sem volt vele a csapatnak. Talán majd most a szerencse is segíti az utódot, és az ő alapjait. Ha már nem lehet a csapat mellett. Kevéssel fél 11 után már tudni fogjuk, mennyire hiányzott a kisugárzása, a mentalitása, a személyisége.
Várható kezdőcsapatok: