1992 és 1995 között elérhetetlen magasságban volt a magyar futball-válogatottnak Izland, háromszor is kikaptunk.
Finnország mindig a nekünk a való terep volt, Egervárival nyertünk Helsinkiben 2010-ben, előtte Csankkal az utolsó pillanatban volt a burleszk 1997-ben. Pintérnek persze tőlük is sikerült kikapni barátságos meccsen, Győrben.
Svédország legyőzésére sokat kellett várni 1995 után, pedig menetrendszerűen összekerültünk, sokszor egyáltalán nem voltunk a közelében, de aztán hat sikertelen találkozó után - döntetlen volt a maximum - 2011 szeptemberében sikerült, pedig Egervári nélkülözte Juhászt, Dzsudzsákot.
Dániával a 2010-es világbajnokság selejtezőiben találkoztunk, és a hazai 0-0 után a már biztosan csoportelső, és továbbjutó dánokat Buzsáky Ákos góljával sikerült legyőzni.
Feröer - na jó, őket azért illett lenyomni, hiszen mégiscsak a pék és az asztalos passzol egymásnak.
És akkor Norvégia. 1981 után ismét összejött. Azóta a norvégok megverték a címvédő brazilokat a vb-n, nekünk meg ugye a 0-6 miatt volt emlékezetes az utolsó fellépésünk. Kaptunk itthon és kint is egy négyest tőlük, ha éppen teljesen szétesett csapat benyomását keltettük. Jellemző, a két kapitány, aki a négyeseket összehozta televíziós szakértő most.
Ettől persze a norvégok mellett a svédek és dánok lényegesen erősebbek voltak az előző évtizedekben, de már nem osztották ki eleve ránk a vesztes szerepét a sorsoláskor. És a fejlődés mintha eredményekben is megmutatkozna.