A magyar futballban számtalan ki nem teljesedett tehetség van, most bemutatunk egyet. Terjék Lajos tanulságos történetei és pályája rávilágítanak a tíz évvel ezelőtti magyar futball fogyatékosságaira, kiderülnek az apróbb csúsztatások mellett a kézzelfogható hazugságok is.  

A történet 1998-ban kezdődik, akkor volt utoljára magyar futballbajnok az Újpest. Jó nevű játékosok voltak a klubnál, ettől még az osztrák Sturm Graz simán átszaladt rajtuk a Bajnokok Ligája selejtezőjében (0-4, 2-3), ami nem meglepő, hiszen az elmúlt harminc évben mind a hat osztrákkal szembeni kupapárharcot elbukták a magyar csapatok.  

Tóth Norbert, Kovács Zoltán, Herczeg Miklós volt a csatársorban, de már jöttek a fiatalok, élükön Tokody Tibor és Terjék Lajos. Alig várták 18 évesen a felnőtt keretbe kerülve, hogy az idősebbeket kiszorítsák.

Előbbi kétszeres válogatott lett, bár a hétköznapi drukker leginkább azt a félelmetes öngólját idézi fel azonnal. Utóbbi a korosztályos válogatottak tagja, a felnőtt válogatottban egyszer szerepelt.

Most mindketten 35 évesek, Tokody Mosonmagyaróváron futballozik, Terjék a ciprusi harmadik ligában az Ahironas játékosa. (Itt egy gólja a csapat zöld mezében.)

Sokszor feltette már ő is magának a kérdést, mi lett volna, ha jobban sikerülnek a klubváltásai, ha Újpesten higgadtabb, vagy az első jól sikerült profi szezonja után jól dönt Izraelben, akkor a többszörös felnőtt válogatottság sem lett volna elérhetetlen, de ne szaladjunk ennyire előre.

„A Fehérvárból 2003-ban mentem el. Az első szezonomban 15, a másodikban 10 gólt lőttem, onnan Izraelbe kerültem. Tele voltam bizonytalansággal, menjek-e, mi lesz ott velem az Ashdodnál. Sallói István tanácsa a mai napig itt cseng a fülemben, amikor vacilláltam, akkor hívtam fel őt.

Köszönd meg a sorsnak, hogy kellesz külföldön. Pakolj össze, azonnal indulj, meg se állj. Én pedig mentem.

Csank híresen kemény és izzasztó alapozásokat tartott, nem lehetett levenni a melegítő felsőt és az alsót akkor sem, ha negyven fok volt. Tehát nem rossz edzettségi állapotban kerültem az Ashdodhoz, ami akkor egy közepes izraeli csapatnak számított. Ami ott várt engem tempóban, arra nem voltam felkészülve.”

Az első furcsaság az volt, hogy Izraelben másfajta munkát követeltek. Már tíz évvel ezelőtt is a saját testsúllyal való edzésre álltak át a komolyabb bajnokságok, a sprintre és a robbanékonyságra tevődött át a hangsúly a hosszú távú, ritmusváltást nélkülöző monoton futás helyett.

Terjék itthon nem tartotta magát lassú játékosnak, de kint csak kapkodott a levegő után mindjárt az első gyakorlatnál, a cicázásnál. Egyáltalán nem úgy tűnt, ahogy az akkori újságokban olvasta, hogy hasonlóak az edzések, mint a hazai ligában.

„Tak-tak-tak-tak-tak. Mindenki rögtön és biztosan továbbpasszolta a labdát, nem volt megállás, dédelgetés. Az első edzésemen 28 percet voltam bent a cicázásnál a kör közepén. Alig tudtam levegőt venni. Úgy ment az ottani egyérintő, olyan szokatlan volt a ritmusa, hogy nem tudtam felvenni.

A végén már megsajnáltak, és poénból zuhanyozni küldtek a bemelegítés után. Mondván: én már kifutottam magam. Labdával nem voltam ügyetlen, de ebben a tempóban egy hónapig tartott, amíg érvényesülhettem. Makacs voltam, nem hagytam magam és egyre kevesebbet rohangáltam a cicázásban középen.”

Az egyetlen ashdodi szezonja végén 20 meccsen 5 gólt lőtt, az újságok minden héten írtak róla, ő volt a felfedezett, már a Maccabinál látták, nagy jövőt jósoltak neki, kapott is egy előszerződést, de végül nem jött össze az ügylet.

Az Ashdod természetesen megtartotta volna, a menedzsere ugyanakkor már az Olympique Marseille-nél látta, azzal hitegette, hogy a franciáknak pontosan olyan játékos kell, mint ő. Ebből lett aztán a Karlsruhe a német kettőből, majd a Nyíregyháza, majd Ciprus.

„24 éves még nem voltam akkor. Ha akkor meglett volna a kellő intelligenciám, akkor előbbre jutok. Ha akkor olyan menedzserek dolgoztak volna a magyar futballban, akik átlátják a nemzetközi futballt, annak a vérkeringéséhez tartoznak, jó tanácsokkal látnak el, akkor minden másként alakul. Túl sok a volna. Németországban aztán borzalmasan éreztem magam, az első szóba jöhető alkalomkor kértem, bontsák fel a szerződésemet, éreztem, hogy ez nem az a hely, ahol a legjobbamat adhatom. Nyíregyházára csak azért mentem, hogy legyen néhány meccs a lábamban.”

Aztán jött először Ciprus, 2004 legvégén. Az edzések ott is lényegesen megterhelőbbek voltak szerinte, és nem hasonlóak a hazaihoz. Ezzel megint testközelből szembesült.

Azzal egyetért, hogy a gyakorlatok ugyanazok, ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen nem egy másik sportágat találtak fel. Az intenzitást ugyanakkor össze sem lehetett hasonlítani. És nem lehet ma sem. Szerinte a ciprusi harmadosztályban van egy olyan napjuk most is, amelyik bárkit megviselne. 20 percig ücsörög az öltözőben, hogy magához térjen.

  És még egy igen lényeges különbség, ha azt kutatjuk, miben más még egy nemzetközileg középszerű bajnokság is a magyarnál.

Otthon, amikor jött az egymás elleni játék kapura, akkor már a lazítás is jött. Alig várta mindenki ezt a részt, mert ezzel az edzés véget is ért, míg külföldön akkor kezdődik csak igazán.

Még Izraelben is akkor kapcsoltak egy sokkal magasabb fokozatba a társak. Bele sem merek gondolni, mi volt jegyzettebb bajnokságoknál. Otthon ellenben már lehetett pihenni, kényelmesebben közlekedni, ha szűkített területen is játszottunk. Kint akkor vért ittak, mindenki meg akarta mutatni, mennyire jó.

Természetesen Cipruson is. Ez az edzés legfontosabb része, nálunk ezt egyáltalán nem így gondolják. Teljesen más a mentalitás.”

Amikor szóba hozom, hogy ez a mentalitás közrejátszhatott-e abban, hogy valaha öt légiós is volt kint egyszerre, akkor erősen bólogatott, de ki is javított: nem öt, hanem egy időszakban még tízen is játszottak. Juhár, Tököli, Zováth, Pest, Végh, Posza, Sebők sorolja a neveket. Nagy Zoltánra is kitért, ő Ciprusra nősült, a BL-ben is volt két meccse az Anorthoszisszal, jelenleg kapusedző a klubnál.

Aztán jó öt év múlva fokozatosan kiszorultak a magyarok – legvégül Leandro és Sebők Zsolt -, jöttek a spanyolok, portugálok, és persze a délszlávok.

Nemcsak a mentalitással van baj, egyszerűen romlik a magyar játékosok minősége. Ha pedig romlik, sokkal egyszerűbb és kockázatmentesebb Portugália vagy a spanyol kettő felé kacsingatni. Nem beszélve arról, jobban is mutat, ha a neten megnézi valaki a csapatot a spanyol vagy a portugál játékos, mint a magyar.

A magyarok ügyesebbek a labdával, mint jó néhány másik nemzet. Erre megesküszöm. A mentalitásban viszont az egyik legrosszabb a magyaré, amit valaha láttam. A szerbnél, horvátnál szinte mindig érezni lehetett, átmegy a falon is. A magyarnál nem.

Az egyik imádta a küzdést, a másik a kényelmet favorizálta. Én sem voltam kezdetben kivétel, nem szeretnék olyan látszatot kelteni. De megkockáztatom, a magyar hozzáállás még a ciprusinál is rosszabb, pedig itt az élet tempója nem gyors, sokkal fontosabb a nyugalom, a holnap majd elintézzük, ami engem nagyon sokáig zavart, és ezzel mindmáig nem tudtam maximálisan azonosulni.”

2006-ban haza is tért egy fél évre, de már menekült is vissza a Videotonból, ahol akkoriban fizetést sem kaptak a játékosok.

  „Minden olyan amatőrnek látszott otthon. Meg idegesítőnek.

Volt egy horvát edzőnk, aki professzornak szólíttatta magát. Én külföldön ahhoz szoktam hozzá, hogy kétszer annyit kellett adni légiósként. Ez a horvát edző ellenben annyira lenézett bennünket, hogy fájt.

Minden mozdulatán érződött, mi értünk a futballhoz, ti meg, szerencsétlen magyarok, nem, ezért hallgassatok. Nem vártuk mi, hogy odaadással tisztelje a futballistákat, de abban talán jogosan reménykedtünk, ha már egymásra voltunk utalva, hogy emberszámba vegyen bennünket.”

Ami még nem tetszik neki itthon

Ciprusról is látszik, mennyi pénz kerül a magyar futballba, de azt nem érti,

• miért nincsenek klubszinten vagy a korosztályos válogatottaknál ennek jelei. Azt gondolja, Ciprus tizedannyi lakosságból is képes körülbelül hasonló fejlődési ütemet tartani.
• Nagyon rosszul és tévesen látják a futballt a hazai tévés szakértők, emiatt nem is alakulhat ki valós kép, ami ártalmas.
• Ha most nem vonják be azokat a 35-40 év körüli, külföldet is megjárt játékosokat, akik nemrégiben abbahagyták, akkor újabb elvesztegetett évek jönnek. Mert ők saját bőrükön érezhették meg, mit jelent nyomás alatt, gyorsan, jól dönteni. Jól játszani edzésen és meccsen. Klubtársa, Szélesi Zoltán szerepvállalását ugyanakkor üdvözli a válogatott mellett.
• Azt is hallja, egy idősebbnek már nem kell annyit edzeni. A saját példájával cáfolja ugyanazt. Hogy szinten maradjon, sokkal speciálisabban és több időt igénybe véve kell készülnie. „Ahhoz már megvan a rutinom, mikor és hol tudom kifújni egy kicsit magam a pályán. A helyezkedés, a játék olvasása az évekkel nyilván együtt jár. Ettől még a regeneráció elkerülhetetlen.”
• Amikor láttam egy olaszt a korosztályos válogatottban, azon csodálkoztam, mennyire bátran meg meri csinálni a cseleket. Nem érdekelte sem őt, sem az edzőjét, ha elveszíti a labdát. Mert az volt a lényeg, hogy 21-22 évesen már az a csel, ami pár éve nem sikerült, az zavartalanul összejöjjön. Nálunk nem ezt látom. Nálunk az is érdem, ha valaki bajnokságot nyer az U9-ben. Magamban azt kérdezem: és akkor mi van? Tanítsd meg a gyereket 20 éves korára focizni, az a fontosabb. 20 évesen hozd ki belőle a maximumot. Na, ezt nem látom.

Cipruson eközben nagy erőkkel kezdték rendbe tenni az alapdolgokat, és klubszinten nemcsak lehagyták a magyart, azóta is folyamatosan távolodnak tőle.

2008-ban az Anorthoszisz már felkerült a BL-főtáblára, Jordi Cruyff az AEK Larnaca sportigazgatója volt, onnan került a Maccabi Tel-Avivhoz, ahol Paulo Sousával együtt alakítottak ki bajnokcsapatot.

Az APOEL sikertörténete, nyolcba kerülése a BL-ben, mindenhol megbecsülést váltott ki. Az APOEL egyébként háromszor is volt BL-csoportkörben, kétszer az EL-ben, ezek elvitathatatlan eredmények.

„Majdnem kihajítottam a tévét az erkélyről, amikor valamelyik hazai szakértő úgy értékelte, ezt Magyarországon is meg lehetne valósítani. Akkor miért nem tesszük?

Fogalma sincs, miről beszél, milyen változáson és fejlődésen ment keresztül a ciprusi futball. Ide már régóta nem levezetni jönnek a játékosok, mint régebben. Otthon viszont még mindig ez a szemlélet.

Az Európa-bajnok görög védő, Traianosz Dellasz a Rómából fordult erre. Tőle, és a realos Saviótól elég sokat lehetett tanulni, a gyerekek előtt olyan példakép volt, amiről álmodni sem mertek. Otthon viszont csak Caneira volt tényleg jó és jegyzett játékos, pedig elég sok légióst fogadunk, mert valakiknek ez az érdekük.”

Terjék úgy véli, a magyar futball álomvilágban él. Esze ágában sincs bántani a magyar futballt, de azt szeretné, ha végre megindulna a fejlődés, ha jó játékosokat látna, akik komoly bajnokságokban is megállnák a helyüket.

Mint mondta, szeretné elkerülni azt a látszatot, hogy ő mindentudó lett, csak azért, mert Cipruson él, és eközben mindent megutált, ami hazai. Kevés esélyt lát azonban a gyors megújulásra az Eb-részvételtől függetlenül. De most legalább el lehet kezdeni a helyére tenni a mozaikokat.

Szomorúan meg kell állapítanom: az itteni első osztály régóta színvonalasabb, mint az otthoni. Amikor ezt a hazatérő Leandro kimondta, nem támadni kellene sem fórumozónak, sem szakembernek, hanem odafigyelni rá.

Megkérdezni esetleg, mit csinálnak másként és jobban ebben a közegben. A Fradi az egyetlen csapat ahol végre elindult egy komoly munka és ennek egyből látható eredményei is vannak. Elfogult vagyok a Vidivel, az Újpesttel is, remélem, minél hamarabb visszaküzdik magukat az élbolyba, ahova tartoznak.”

Sajnálja azokat, akik itthon futballoznak, mert az Cipruson elképzelhetetlen, hogy szidják és ócsárolják a klub szurkolói a játékosokat, míg Magyarországon ez is divat lett. A hétköznapi frusztráció sok esetben a játékosokon csapódik le, szerinte szörnyű ezt átélni.

A rossz jelekből, a hibákból ugyanakkor a megfelelő következtetéseket lehetne levonni. Ha a nyomás alatti megoldások, a nyomás alatti koncentráció nem megfelelő, akkor ki kellene javítani, mert a jelenlegi futballnak, az érvényesülésnek, a válogatottak sikerességének ez az alaptétele.

„Nem a téttel járó nyomásra gondolok – bár abban sem vagyunk túl jók –, hanem amikor egy pillanat alatt jó döntést kell hozni, és jó passzt adni. Ha megtámadnak, és szűkül az idő és a terület, akkor ne labdaeladás legyen, hanem egy váratlan húzás.”

Terjék nem tervezi a hazatérését, az edzőséget sem neki találták ki, de a megfigyelői hálózat egyik eleme lenne, vagy a ciprusi kluboknál még nem mindenhol meghonosodott sportigazgatói munkakör tetszene neki, ott tudná kamatoztatni érzése szerint a tudását.