Az Európa-bajnokság első komoly rangadóját szombaton este Marseille-ben az angol és az orosz válogatott játszotta. A torna legalacsonyabb átlagéletkorú csapatával startoló angolok némiképp meglepetésre simán letolták a pályáról a sérülések által is tizedelt Szbornaját, és óriási balszerencse kellett hozzá, hogy végül mégis pontokat veszítsenek. Meccsképeken mutatjuk a találkozó kulcspillanatait.
A meccs előtt mind a két csapat háza táján bőséggel sorakoztak a kérdőjelek az összeállítással kapcsolatban. Az oroszok a tornát megelőzően középpályás játékuk két kulcsemberét, Igor Gyenyiszvot és az irányító Alan Dzagojevet is elveszítették sérülés miatt, míg az angoloknál az volt a fő kérdés, hogy Roy Hodgson a pálya melyik részén fogja bepasszírozni a csapatba a kihagyhatatlan Wayne Rooney-t.
Utóbbi végül középpályásként kapott szerepet, ami egyben azt is jelentette, hogy Hodgson a 2014-es világbajnokság után ismét sutba dobta a selejtezőkön használt 4-3- 3/4-3- 1-2- es felállást, hogy helyette a biztonságosabbnak vélt 4-2- 3-1- re álljon át. Rooney mellett a tottenhames Eric Dier játszott szűrőt, egy sorral előrébb a szupertehetséges Dele Alli, valamint a Sterling-Lallana szélsőpáros támogatta az egy szem előretolt csatárt, az idén angol gólkirályi címet szerző Harry Kane- t. Külön érdekesség, hogy az angol válogatott korábban még soha nem szerepelt ebben az összetételben.
Az oroszok edzője, Leonyid Szluckij szintén a 4-3- 3 és a 4-2- 3-1- es felállás között vacillált, és végül Hodgsonhoz hasonlóan utóbbi mellett döntött. Az öregecske – Ignasevics 36, Vaszilij Berezuckij 33 éves – védelem előtt a frissen beválogatott Neustädter, és a fiatal Golovin volt a két védekező középpályás, előttük pedig Satov igyekezett összekötni egymással a csapatrészeket. A támadásokat szélről Dzsudzsák Balázs egykori dinamós csapattársa, Kokorin, valamint Szmolov feladata lett volna támogatni, az egyedüli center szerepkörét pedig a hatalmas termetű, idén az orosz bajnokságban 15 gólt termelő Artyom Dzjubára osztotta a szövetségi kapitány.
Az angolok már a mérkőzés legelején magukhoz ragadták a kezdeményezést, elsősorban annak köszönhetően, hogy remekül akadályozták meg az orosz labdakihozatalokat. Hodgson csapata a félpályánál húzta meg első védelmi vonalát, de miután a két középső védő a felezővonalig galoppozott a labdával, minden passzolási lehetőséget elzártak az oroszok előtt. Ez utóbbi cél érdekében két különböző eszközt is bevetett Hodgson:
1: klasszikus 4-1- 4-1- es védekező formáció, V alakú középpályás sorral. A védekezést a csatár Kane kezdi, piócaként cuppan rá az orosz védelem előtt játszó Neustädterre, akinek így esélye sincsen labdát kapni. Az angol középpálya eközben hermetikusan zár, se szabad ember, se szabad terület nem akad, egyedüli opcióként a jobbhátvéd Szmolnyikovnak lehet kidobni a labdát. Mivel a védekezés egyik alapvető célja az, hogy az ellenfél rendelkezésre álló teret a lehető legminimálisabbra szűkítsük, a vonal mellé szorítani a játékot kifejezett célja volt az angol védelemnek, nem véletlen, hogy rengeteg labdát szereztek meg a széleken (lásd az alábbi képen, amelyen minden szám egy sikeres angol szerelést jelöl az első félidő ideje alatt).
2: Az angol védekezés másik kulcsa a 4-4-2-es formációval kevert letámadás volt. A presszing a futballban alapvetően szovjet találmány, a negyvenes években a Dinamo Moszkva legendás edzője, Borisz Arkagyijev kezdte használni, a vívóktól ellesett parádriposzt elv alapján. A letámadás azóta is alapvető eleme az orosz/ukrán futballiskolának – gondoljunk csak arra a Valerij Lobanovszkijra, aki a kérlelhetetlen letámadásra épülő játékstílusának köszönhetően 1975-ben és 1986-ban is KEK-et nyert a Dinamo Kijevvel, majd szovjet szövetségi kapitányként előbb a magyar válogatottat alázta meg a mexikói vb-n, majd Eb-ezüstérmet nyert 1988-ban -, de az idők során sok másik fultballkultúra hozzátette a sajátját.
Nagy vonalakban három különböző változatát ismerjük:
A gyakorlatban az edzők általában ezek kevert változatait használják, mint ahogyan szombat este Hodgson is tette azzal, hogy időszakosan a félpályás és hamis letámadás ötvözete mellett rakta le a voksát.
A képen tökéletesen látszik a rendszer lényege. Kane továbbra is Neustädtert veszi ki a játékból, de Sterling az előző jelenethez képest nem területet véd, hanem a falból kitörve a jobbhátvéd Szmolnyikovot támadja le. Eközben az angolok középpályás lánca kompakt marad, Dier fellép Alli mellé, Rooney kicsit balra tolódik, terület továbbra sem nyílik meg az oroszok előtt.
A remek angol védekezésnek az lett az eredménye, hogy az oroszok a földön szinte egyáltalán nem tudták átvinni a labdát a középső harmadon. Sokat elmond Szluckij csapatának játékáról, hogy az oroszok leggyakoribb passzkapcsolata a két középhátvéd (Berezuckij-Ignasevics) közötti adogatás volt. Ettől eltekintve szinte elvétve sem tudtak összjátékot kialakítani – az első félidőben elért 71%-os csapatszintű passzhatékonyságuk az Eb eddigi mélypontja a műfajban -, így jobb ötlet híján a robosztus Dzjuba felé lövöldözték fel a labdákat a középhátvédek, nagyon kevés sikerrel.
Ez utóbbi a passzkapcsolati térképükön (amelyen a pont nagysága a játékos érintéseinek számával, a vonal vastagsága pedig a közöttük előforduló passzok számával arányos) is látszik: Ignasevics és Berezuckij között elképesztően erős a kapcsolat, rajtuk kívül viszont csak Neustädter, és a két szélsőhátvéd tudott valamennyire bekapcsolódni az összjátékba, más senki.
Az angolok – főleg az első félidőben – nem csak védekezésben, de támadásban is remekeltek. Hodgson elsőre merevnek tűnő 4-2-3-1- es felállása ugyanis a gyakorlatban egyáltalán nem volt az, a játékosok rengeteget változtatták a helyüket, szinte mindig akadt megjátszható ember a középső harmadban. Különösen Rooney volt elemében, nagyon feküdt neki a Dier melletti kötetlen szerepkör, ráadásul Alli levette róla a terhet, hogy neki kelljen kiosztani az utolsó passzokat a támadóknak. A jobboldalon játszó Lallana az esetek többségében inkább befelé lépett, helyette az elképesztően magasra toltan játszó Walker volt a jobbszélső. A túloldalon Rose sokkal kevesebbet poroszkált előrefelé, mert Sterling jelenléte elég volt ahhoz, hogy széthúzza az orosz védelem arcvonalát. De mindez kiválóan látszik a lenti képen is:
Az angol labdakihozatalok, és ezzel együtt a támadásépítés kulcsa viszont Dier volt. Az ő szerepe idén a meglepetésre kiválóan szereplő Tottenham Hotspurben is ugyanez volt, Hodgson gyakorlatilag újrahasznosította a londoni együttesnél Mauricio Pochettino menedzser által kitalált taktikát. Egyáltalán nem véletlen, hogy az angol csapat kezdőjében öt Spurs-játékos (Walker, Rose, Dier, Alli, Kane) is szerepet kapott, egyértelműen az ezen játékosok között meglévő összhangra és kapcsolatokra épül a nemzeti csapat játéka.
Az alábbi képen ott a lényeg: Rose leköti az egyik orosz szélsőt, Sterling széthúzza a védőfalat, Rooney pedig sprintjével szinten elvisz magával egy középpályást. Alli visszalép, amivel kimozgatja Golovint, aki mögött megnyílik a terület, ahová a befelé mozgó Lallana gond nélkül beléphet. Diernek már csak annyi a dolga, hogy a kialakított vertikális passzsávba pontosan lője be a labdát.
Az angol válogatottnak az első félidőben 10 kapuralövése volt. Összehasonlításképp, a nyitómeccsen a franciák összesen 14-szer próbálkoztak góllövéssel, és a svájciak is csak 15 lövésig jutottak a nem túl erős albánok ellen úgy, hogy közben csaknem egy órán keresztül emberelőnyben fociztak. Hogy ennek ellenére 0-0 maradt az eredményjelzőn, az a botrányosan rossz angol helyzetkihasználásnak, és annak köszönhető, hogy Harry Kane az egész meccsen pocsékul játszott.
A második félidőre aztán az angolok játéka is visszaesett. Az oroszok a fordulás után elkezdték zavarni a labdakihozatalaikat, letámadtak – lásd a következő képen, ahol a könnyebb értelmezhetőség kedvéért be is karikáztuk a kialakuló párokat -, és jó tíz percre még a meccs irányítását is átvették. Hodgson erre azzal vágott vissza, hogy szándékosan hátrébb húzta csapatát, majd elkezdte megkontrázni az orosz támadásokat. Nagyjából újabb negyedóra után aztán helyre is állt a világ rendje, az angolok visszavették a meccs irányítását, majd egy szabadrúgásból az egyébként remekül játszó Dier révén a vezetést is megszerezték.
Hodgson csak ezt követően kezdett el cserélni: előbb lekapta a pályáról Rooney-t, hogy a labdabiztosabb Wilshere-rel helyettesítse a középpályán, majd egyértelműen az eredmény tartása érdekében Milnert is behozta Sterling helyett. A meccs képén ez nem sokat változtatott, az oroszok nem tudtak nyomást gyakorolni az angolokra, viszont Hodgson sem ragadta meg a lehetőségét annak, hogy esetleg még egy gólt rúgasson a csapatával – például annak köszönhetően, hogy beküldi a pályára a Leicesterrel angol bajnoki címet és kis híján gólkirályi címet szerző Vardy-t.
Ebből a szempontból szinte törvényszerű volt, hogy az oroszok végül vastag mákkal, a semmiből gólt lőve megmentették az egyik pontot. És az is igaz, amit a mérkőzés végén a stúdióban helyet foglaló szakíró, Hegedűs Henrik pedzegetett, jelesül, hogy az angolok a nagy tornákon általában véve nem bírják a meccsek második félidejeit – a Premier League brutális terhelése beszedi a vámot -, mert 1992 óta mindössze két gólt szereztek egyenes kieséses meccsen a 45. perc után.
A szerző Kele János blogger, szakíró. Öt éve készít meccselemzéseket. A pozsonyi Új Szó 'Focitipp' című állandó rovatának külsős szerzője, és az angol futballal foglalkozó Cold Rainy Nights in Britannia blog alapító-főszerkesztője.