Amikor a reptérről hajtunk be a városba észak felől, Aix-en-Provence irányából, még nyoma sincs mindannak, ami Franciaország második legnagyobb városát egyedülállóvá és szerethetővé teszi. Az út mellett lepukkant házakra, szeméttelepekre, szennyre és mocsokra készüljenek, ritkán fizetünk ilyen látványért 8,3 eurót, ennyi ugyanis a buszos transzfer fejenként. Legszívesebben visszafordulna az ember, és elátkozza a napot, amikor a Magyarország–Izland Eb-meccset az impozáns marseille-i stadionba sorsolták.

Marseille belvárosa felé haladva megérthetjük, mit is gondol egy külföldi, amikor a Liszt Ferenc repülőtérről Budapest belvárosa felé tart, és a ferihegyi gyorsforgalmi mellett lévő szutyok alapján el se tudja képzelni, hogy van ám itt Parlament meg Halászbástya. A marseille-i útikönyvek is elsősorban a tengert, a kikötőt, If várát és a csodálatos Notre Dame de la Garde székesegyházat hangsúlyozzák, de odáig azért rögös út vezet.

Akár nappal, akár este érkezünk Marseille-be, érdemes gyorsan kimenni a tengerhez, hogy feledtessük az odáig vezető utat. Míg Bordeaux-ban a tömegközlekedésnél betűket kellett megjegyezni, itt elég csak színeket. Egyszerű ez, mint a kezdőrúgás: a kék visz a tengerhez (ez az M1), a piros a stadionhoz (M2). Mindkettő megáll a főpályaudvarnál, a Saint-Charles-nál, ide érkezik a busz is a reptérről, szóval kiváló kiindulópont.

A metrók a villamosokkal nagyjából lefedik a várost, érdemes kiváltani a napijegyeket (5,2 euró a 24 órás, 10,8 a 72 órás kártya). A taxizás nyilván sokkal drágább, bár az itt forgatott Taxi filmeket elnézve ez se lassú közlekedési eszköz.

A piros metróról azt kell tudni, hogy déli irányban (Rond-Point du Prado) a stadion és a tehetősebbek lakta villanegyed felé visz. Az északi irány, Bougainville felé, azonban egy másik városba, sőt, világba repít: az arab negyedbe. Marseille-be már a hatvanas években több százezren érkeztek Algériából, úgyhogy az ittenieket biztosan nem lepte meg a mostani menekülthelyzet, évtizedek óta együtt élnek a migránsokkal, a lakosság több mint egyharmada muszlim.

Az északi rész, a 3., 14., 15. kerület a rossz közbiztonsága miatt évek óta szerepel a nem hivatalos no-go-zone-térképeken. Jó azt is tudni, hogy ha ezen a környéken egy boltban például sört kérünk, úgy néznek ránk, mintha egy apácánál a gyereke felől érdeklődnénk. Nem árulnak ilyesmit. És arra vendéglők, pubok sincsenek, leginkább csak teázók.

Akvárium a metróperonon

Érdemes tehát a kék metrónál maradnia annak, aki nem a kultúrák találkozására, hanem a látványosságokra kíváncsi. Aki a tengerhez akar minél gyorsabban eljutni, a Vieux Port állomásnál figyeljen, itt kell leszállni. Összetéveszthetetlen. Metróperonon sok mindent láttunk már Franciaországban, de ez talán még az Edith Piaf-sanzonokat erősítővel éneklő vak kéregetőnél is bizarrabb: a peron közepén beüzemeltek egy hatalmas akváriumot. Remek turistalátványosság persze, és kiváló időtöltés fotózkodni a halakkal, amíg jön a metró. Napközben ötpercenként jár, tehát jut idő a halakra.

A Vieux Port állomás második jellegzetessége az illat. Már a mozgólépcsőn megcsapja az orrunkat a tenger illata, vagy a kényesebbek kedvéért: a tömény halszag. A felszínre érve viszont igazi húha-élmény következik, és egyszeriben megértjük, hogy miért is lehet Marseille-be beleszeretni. A mozgólépcső rögtön a tengerhez visz, nem mértük le szalaggal, de öt méter sincs a víztől való távolság. És rögtön az arcunkba kapunk mindent: tenger, napfény, hajók, kék ég, vendéglők, zsibongás.

A kikötőről persze sokaknak a Rejtő-regények marcona figurái, kétes alvilági alakjai juthatnak eszébe. Különösen azután, ami szombaton történt: itt csaptak össze az angol és az orosz válogatottat kísérő, valamint a helyi futballhuligánok. Vagyis ahol egy átlagos nyári napon szépiasalátát esznek a japán turisták menő éttermek teraszain, ott az Eb első hétvégéjén rohamrendőrök könnygázzal csaptak le a kerti székekkel, botokkal, kövekkel egymásnak eső ultrák utcai harcára.

A kikötő fejjel lefelé

A Vieux Port annyit jelent, régi kikötő, vagyis a hatalmas rakományokat szállító uszályokat nem itt kell keresni. Marseille-nél található Franciaország legnagyobb, Európa ötödik legnagyobb kikötője, ám a Vieux Port-nak nevezett öböl ma már csak a kisebb vitorlások, halászbárkák és persze luxusjachtok parkolója. Ezekből viszont van dögivel, nyilván csak kihalásos alapon lehet itt kikötőhelyet örökölni.

A metró lejáratával szemben rögtön egy látszólag funkció nélküli konstrukcióba ütközünk: egy minden oldal felé nyitott építmény, tulajdonképpen egy tető néhány oszlopon, a plafon pedig egy gigantikus tükör. Amint alá lépünk, elmúlik a kétség, miért is kell ez nagyon ide. A tükörben az egész kikötőt, a vizet, a hajókat, a teret fejjel lefelé látjuk. Persze egy kis idő után a legmerevebb turistából is kibújik a gyerek, és idétlenül bámészkodva elkezdi fotózni a kikötőt, amint tótágast áll.

A tér túloldalán található szerkezet már nem ennyire nehezen megfejthető: egy óriáskerék. Vannak az életben dolgok, amelyekről tudjuk, hogy lehúzás, pénzkidobás, mégis belemegyünk. Na, ilyen az óriáskerekezés a kikötőben: 7 euró három kör, ne is számoljuk át forintra! Mégsem lehet ellenállni annak, hogy felülről, nagyjából 25 méter magasról megnézzük a hajók tengerét, a tengerek hajóját. Úgyhogy nem is kell ellenállni.

Múzeum a tengerben

Az óriáskerékre elszórt pénzt behozhatjuk például azzal, ha elsétálunk a kikötő végéhez/elejéhez, az öböl bejáratához. Mindkét oldalon erőd magasodik a tenger felett, és a Szent János-erődbe (Fort Saint-Jean) – ha szembeállunk a kikötővel, ez jobbra esik – ingyenes a belépés. És mielőtt magyar turisták tízezrei értetlenkednének, miért van kiírva az irányjelző táblákra és az erődre az, hogy „MuCEM”, íme a megfejtés: az erődből lehet megközelíteni a Musée des Civilisations de l'Europe et de la Méditerranée-t, ahol a Földközi-tenger civilizációiról láthatunk kiállításokat.

Ide már kell belépőt fizetni, 9,5 euró, de érdemes kívülről is megnézni a tulajdonképpen a tengerben álló épületet, és átsétálni az erődből a tetejére. Figyelem, a függőhídon lassan lehet haladni, annyi a szelfiző! A 2013-ban átadott modern múzeum – ekkor volt Marseille Európa kulturális fővárosa – nem magától értetődő, mondhatni bizarr összhangot alkot a XII. századi erőddel.

Aki persze inkább a klasszikus erődökhöz vonzódik, mintsem a modern épületekhez, érdemes inkább If várára költenie. A régi kikötőből, nem messze a metróállomástól indul nagyjából óránként a hajó Monte Christo grófjának börtönéhez. Nem nehéz megtalálni a jegypénztárt: napsütéses időben akkora a sor, mintha ingyen croissant-okat osztogatnának.

A híres marseille-i fintor

Az U alakú Vieux Port a hajóival, erődjeivel mára teljesen beépült a város életébe, és inkább szól a turistákról, mint a hajózásról. Nagyban zajlott is a környék felújítása a júniusi Eb-re. Az öböl partján végig kávézók és éttermek hemzsegnek, érdemes valamelyikbe beülni, és csak nézni a nyüzsgést egy olivakrémes pirítós és egy pohár százaz fehérbor társaságában. Még akkor is, ha nyilvánvalóan lehúzóak az árak. Egy pohár bor 4-5 eurónál, a sör 5-6 eurónál, egy ebédmenü 15 eurónál kezdődik, a végződik-et le se merjük írni, de kétszeres szorzót kell használni.

Mielőtt tehát beülnénk bárhová is, nem árt végigjárni a vendéglősort. A szurkolók azonban számítsanak arra, hogy könnyen kifoghatunk olyan éttermet, ahol nyoma sincs a bordeaux-i figyelmességnek és vendégszeretetnek, vagy általában a pedáns francia kiszolgálásnak. Nekünk például egy nap után sikerült a kikötőnél egy olyan brasserie-be beülnünk, ahol a tíz perc után nagy nehezen asztalhoz csámborgó pincérnő nagyjából olyan kedvvel fogadta a rendelésünket, mint egy minisztériumi sajtóosztály az újságírói kérdéseket.

Amikor nagy bátran étlapot merészeltünk kérni, olyan grimaszt vágott, hogy nem kellett különösebb francia nyelvtudás, hogy dekódoljuk ezt. Erről a híres marseille-i fintorról fotónk sajnos nincs, és talán az sem meglepő, hogy itt rögtön ugrott is a kagylóvacsora. Az a szerencse, hogy a választék nemcsak a kikötőnél, hanem két-három utcával beljebb is határtalan, úgyhogy a válogatósok igazán kiélhetik magukat.

Lépcső, panel és székesegyház

Két dolgot semmiképp nem szabad kihagyni Marseille-ben: felmenni a hegyre és lemenni a tengerpartra. Marseille szimbóluma a város közepén, egy kisebb hegy tetején álló Notre Dame de la Garde, amely a város Rózsadombja. Takaros házak, gondozott kertek között vezet az út a hegyre, ahonnan egyre hihetetlenebb a kilátás. Bár néhány otromba panelház azért rontja az összképet – nyilván csak azért kerültek oda, mert az egyik polgármester hajdan a panelprogrammal kampányolt.

Gyalog hosszú az út a kikötő felől, erre az egyik megoldás a 60-as busz, amely a kikötőtől a Notre Dame bejáratáig visz. Túl szép, hogy igaz legyen! Valóban van is egy szépséghiba: ez a japán turisták kedvenc járata. Bár sűrűn jár, mégis minden busz annyira tömött, mint egy Combino csúcsidőben. Mi 26 fokban teljesen leizzadtunk, el sem merjük képzelni, hogy a nyári 38 fokban milyen halmazállapotban érkeznek meg az emberek a templomhoz.

Aki ezt szeretné megúszni, annak megsúgjuk: van egy kevésbé kézenfekvő járat is, az 55-ös, amely a másik oldalról kerüli meg a hegyet, és egy hosszú, ám mesebeli lépcső aljáig visz el. (A Tellène Valentin megállónál kell leszállni.) Nyilván itt meg kell mászni ezt a lépcsőt, cserébe viszont a buszon olyannyira nincs tömeg, hogy akár a buszvezetővel is lehet csevegni. És a látvány fokozatosan tárul elénk: annyira képeslapszerű innen a kilátás, a körpanoráma, hogy a totális giccshez már csak az hiányozna, hogy Charles Trenet La mer (A tenger) című sanzonját játsszák le hangszórókból.

A legolcsóbb plázsbusz

A tengerhez sokkal könnyebb eljutni. Szerencsére rengeteg kisebb-nagyobb öböl, homokos plázs közül választhat a csobbanni vágyó. A legnagyobb buli pedig minden bizonnyal a Plage du Pradón lesz, ide telepítik a futball-Eb idejére a fanzone-t. Több tízezer embert várnak a partra, ahol a fürdés, sörözés, kivetítő előtt szurkolás háromszögben simán el lehet tölteni pár napot.

Aki alaposabban is fel akarja mérni a plázshelyzetet, pattanjon fel a 83-as buszra. Nevezhetnénk akár a helyi plázsbusznak is, amely az összes hop on hop off járatnál jobb és olcsóbb. Ez a régi kikötőtől indul, végig a tengerparton halad, érinti a fanzone helyszínét, majd egészen a marseille-i stadionig visz.

Helyben is vagyunk: a Nouveau Stade de Vélodrome a legnagyobb stadion, amelyben a magyar csapat játszani fog (már ha nem jut a párizsi döntőbe, ugye). Vélodrome-nak, vagyis kerékpárstadionnak nevezik, mert az alakja ehhez hasonlít, ám a biciklihez ezen kívül nem sok köze van. A stadion történetéről annyit érdemes tudni, hogy régi bútordarab a városban: eredetijét 1937-ben építették. Eddig három világeseményre újították fel: az 1984-es Eb-re, az 1998-as világbajnokságra, majd most, 2014-ben az idei Európa-bajnokságra.

A marseille-iek imádják a focit. Ennek számos jelét tapasztaltuk, amikor kinéztünk a Marseille–Bordeuax francia bajnokira egy kellemes áprilisi vasárnap estén. Már önmagában az a foci szeretetéről árulkodik, hogy 40 ezren képesek kimenni egy izgalmasnak nem ígérkező meccsre. Ugyanis semelyik csapat sem volt a legjobb formában, sőt, a nagy múltú klubok a kiesés ellen küzdöttek a 2015–2016-os kiírásban. Ezt fényesen bizonyította is a lejátszott 0-0-s meccs, amely a színvonala alapján egy magyar bajnokinak is beillett volna.

Egy marseille-i viszont nem csak a jóban tart ki szeretett klubja mellett, ilyenkor is fanatikusan szurkol. Olyannyira, hogy Marseille-ben két nagy szurkolótábor is kialakult: a kék és a narancssárga, az északi és a déli. Egy fanatikus marseille-i ultra az ellenfél csapatainál csak egy valamit utál jobban: a másik tábor szurkolóját. A meccs előtt, alatt, után is ment a beszólogatás, üzengetés a két tábor között oda-vissza, a verseny persze abban teljesedik ki, hogy ki tud nagyobb botrányt okozni, nagyobb görögtüzet előidézni és több rohamrendőrt megmozgatni. Amikor ott jártunk, a kékek nyertek.

Magyar ultrák, erre készüljetek!

Ezekről az ultrákról feltehetően az Eb idején is fogunk hallani. Azért merünk erre fogadni, mert a meccs előtt, amikor a találomra kiválasztott marseille-i szurkolókkal a magyar fociról próbáltunk beszélgetni, egy tizenéves ultra érdeklődött az iránt, hogy érkeznek-e majd magyar ultrák az Izland elleni meccsre. „Szétverjük őket, üzenem nekik!” Mi ezennel átadtuk az üzenetet.

Amúgy ha a magyar fociról kérdezzük a marseille-ieket, ne számítsunk hosszú csevegésre. Inkább értetlenkedő, zavart arcokra. Nagyjából olyan képet vágott mindenki, mint egy valóságshow-versenyző, amikor az atomfizikáról kérdezik. A legnagyobb marseille-i focitudorok is csak annyit tudtak összeokoskodni, hogy a leghíresebb magyar focista Puskás, de egy szurkoló Berbatovot és Ibrahimovićot is felhozta, hátha ők is magyarok. Talán, ha Izlandnak bevágunk négy-öt gólt, helyben is megtanulják Dzsudzsák, Szalai vagy Gera nevét.

Ebben a stadionban az Izland–Magyarország meccs mellett az angol–orosz, a francia–albán, az ukrán–lengyel csoportmeccseket, valamint az egyik negyeddöntőt és az egyik elődöntőt rendezik. A leghasznosabb információ minden ide érkezőnek: büfé csak az épület aljában van, így komoly lépcsőmászásra kell felkészülnie annak, aki nem vásárol be eléggé. Van viszont 73 büfé a stadionban, amire valószínűleg szükség is lesz, ha mind a 67 394 helyet elfoglalják a nézők.

Az Olympique de Marseille-t még a XIX. században, 1899-ben alapították. Kilencszeres francia bajnok és tízszeres kupagyőztes. 1993-ban, a belga Raymond Goethals vezetésével eddig egyedüli franciaként megnyerték a Bajnokok Ligáját is. Ez volt a legszebb, egyben legborúsabb korszak a klub életében. Ekkor ért véget ugyanis a Tapie-éra. A hírhedt Bernard Tapie volt a klub tulajdonosa, amikor az 1993-ban kirobbant vesztegetési ügy miatt elvették a klub bajnok címét, és bár az UEFA is eltiltotta a csapatot, a BL-győzelmét megtarthatta. Az ügy Tapie-t is elsodorta, korrupció miatt a börtönt sem kerülte el.

A Tapie-t követő Robert Louis-Dreyfust szerették a Marseille szurkolói, de 2009-ben bekövetkezett halála után az elnöki székben őt követő feleségét már nem annyira. Könnyen lehet, hogy a főnök asszony miatt, de a 2010-es bajnok egy évvel később csak második, míg 2012-ben már csupán a tizedik volt. Az idei szezonban pedig a kiesés réme is fenyegette a klubot, amelynek a szurkolói is elpártoltak az utóbbi időben.

Nehéz lenne felsorolni azt a rengeteg játékost, aki pályafutása során megfordult a klubban. Így nézzük azokat, akik valamilyen díjjal öregbítették az OM hírnevét. Ketten, Jean-Pierre Papin és George Weah kaptak Aranylabdát. 44 góljával Joszip Skoblar 1971-ben Aranycipőt nyert. Didier Drogbát 2004-ben a profi liga legjobb játékosának választották. A legendás Franz Beckenbauer pedig – igaz, csak hat hónapig – a klub edzői közé tartozott.

Kocsmák

Éttermek

Látnivalók