Napok óta nem tudom a fejemből kiverni, ahogy Dzsudzsák Balázs alsógatyában, a fején egy magyar nemzeti színű cowboykalappal, a feje fölött tapsolva köszöni meg a magyar szurkolóknak a biztatást Izland ellen.
Jelentős kép. Ha évszázadok múlva történészek ez alapján próbálják majd meg levezetni a kort, amelyben élünk, nem lesz könnyű dolguk. A képen ugyanis tetőtől talpig minden vidám, sikeres, na nem politikai értelemben, hanem tényleg. A kép önmagáért beszél, amiről viszont eddig mindenki hallgatott, most kiderül.
Íme, a vidám képhez vezető út. Áll öt fiatal, valahol Európában, szurkolni indulnak, olyan útra, amelyre még apáiknak sem volt lehetőségük. Az alábbi képen ott van minden négyzetcentiméterben, hogy ez maga lesz az út és a megérkezés is egyszerre.
Először kerül a központba a kalap, véletlenül, de már körüllengi egy ezoterikus köd, amitől a kép központi alakjává avanzsál. Eltakarja az arcot, de miért? Éppen az emberi arc helyét veszi át a piros-fehér-zöld kalap? Azt üzeni, hogy a szurkolók között a tömegben nincsenek arcok, csak az egység, a közösség? Mintha.
A kalap innentől kezdve önálló életet kezd élni, mintha nem is lennének fontosak az emberek, hanem csak ő, a színei és a formája.
A kalap amúgy genderkalap, nyilván, nem rekeszt ki senkit, nem diszkriminál, nőknek, férfiaknak ugyanúgy jól áll. Valójában nem ő van az emberek fején, hanem az emberek állnak alá. Ő a Kalap.
A kalap a békét is elhozza. Tudnak egyetlen olyan esetet említeni, amikor ilyen békésen vonult egymás mellett a ferencvárosi és az újpesti szurkoló? Mondom, békésen.
Ugorjunk néhány órát. A magyar válogatott győzött, a kalap, akárcsak egy talársapka a levegőbe repült a sikerre való tekintettel, és beesett a pályára. Na most mi lesz, kérdezheti most ön a monitortól görcsbe rándult gyomorral.
Jön a magyar válogatott, hogy megköszönje a szurkolóknak a biztatást. És jön Dzsudzsák Balázs, aki senkit sem hagy az út szélén.
Innentől pedig már minden sporttörténelem.
Köszönjük Vajda Dánielnek ezt az alapos dokumentációt.