Először jutott be egyszerre három brit válogatott is egy nagy tornán a második fordulóba: az angol, a walesi, az északír, az utolsó percben a nem brit ír válogatott is a nyolcaddöntőbe került. Csoda történt, vagy négy különböző sztoriról beszélhetünk épp azokban a napokban, amikor a britek egyébként látványosan hátat fordítottak Európának?
Soha nem volt még példa arra, hogy a négy nagy-britanniai, önálló futballszövetség négy válogatottja egyszerre jelen legyen egy nagy torna kieséses szakaszában. Ehhez a legközelebb az 1958-as vébén kerültek, de akkor pont az angolok (és a szintén jelenlévő skótok) rontották el a bazi nagy brit bulit, mert nem jutottak tovább a csoportból, miközben Észak-Írország és Wales (utóbbi pont a mieink rovására) igen.
Most viszont Anglia, Észak-Írország és Wales is ott vannak a legjobb 16 között, kiegészülve a szintén az angol bajnokságból verbuvált kerettel érkező írekkel, akik ugyebár nem britek. Meg kellene lepődnünk?
Arra a kérdésre, hogy van-e rendszerszintű oka a brit válogatottak és az írek remeklésének, azért elég egyértelmű nemmel válaszolnánk. Nem történt izlandi szintű utánpótlásforradalom, vagy hasonló átfogó focireform, ami az ilyen szerepléseket néha meg szokta előzni, és még ha van is közös nevező, itt négy különböző történetről van szó.
Mellesleg csattanós válasz ez azoknak is, akik szerint a valóban gyilkos tempójú, téli szünet nélkül végignyomott angol bajnokságból érkezve nem lehet egy nagy tornán igazán sikeresen szerepelni.
Kezdjük az angolokéval, pláne, hogy az ő továbbjutásuk egyáltalán nem meglepetés, sőt, ezzel a második hellyel a minimális célkitűzést teljesítették csak. A csoportkörös botladozása ellenére is meglephette Anglia a semleges nézőket, mert ha az eredményeken nem is feltétlenül látszik, igenis érezhető előrelépés az elmúlt évek angol válogatottjaihoz képest.
Először is színre lépett egy teljesen új generáció: olyan játékosokból lett alapember, akik két éve ilyenkor még a válogatott közelében sem voltak. Harry Kane, Dele Alli, Eric Dier vagy Jamie Vardy közül ugyan még nem mindenki hozza a szintet, amit a klubcsapatában, de a keret a legfiatalabb az egész mezőnyben, és lehet, hogy a nagyobb dobásra még várniuk kell - esetleg már egy másik szövetségi kapitánnyal.
Az már az elmúlt pár év gyenge tornaszereplései ellenére is látható volt, hogy nagy tévedés Angliát leírni, amikor valójában hét szűk esztendő jött az utánpótlásban: a Gerrard, Lampard, Owen, Ashley Cole, Rio Ferdinand fémjelezte generáció után hirtelen óriási minőségbeli csökkenés következett, és olyan játékosok jelentették az angol foci jövőjét, mint Stewart Downing vagy James Milner. (Wayne Rooneyt ne vegyük ide, ő egyrészt még fiatalon együtt játszott Owenékkel, másrészt igazi kakukktojás volt, amilyenből százévente születik egy, ilyen fizikummal és tehetséggel.)
Hát most itt az új nemzedék, és a sokat szidott Roy Hodgson minden hibája ellenére is sokat fejlődött az a csapat, amely négy éve is még teljesen átadta a teret az ellenfeleknek, és jellemzően a gyengébb csapatok ellen sem bírta megtartani a labdát. Ez a mostani válogatott viszont legalább már arra képes, hogy domináljon a mezőnyben és folyamatos nyomás alatt tartsa az ellenfelet: a következő lépés a támadójáték finomhangolása lesz, mert ott még vannak hiányosságok. Hogy ez most, vagy csak a következő tornákon történik meg, az Izland ellen kiderül, ahol Anglia újra gyakorolhatja a bunkerfoci elleni játékot - előbb vagy utóbb csak belejönnek.
A walesi szereplés annyiban kapcsolódik az angolhoz, hogy itt is beszélhetünk egy generációról, pláne, hogy a kulcsemberek - Gareth Bale, Aaron Ramsey és Joe Allen - csaknem egyidősek, ráadásul Bale a Southampton akadémiáját is dicséri, akárcsak Adam Lallana, Theo Walcott vagy Alex Oxlade-Chamberlain az angolok közül, mégha az utóbbi kettő nincs is most az Eb-n.
Pedig Wales korábban sem volt híján klasszis játékosoknak, elég Ian Rush, Mark Hughes vagy Ryan Giggs nevét említeni, mégsem jutottak ki sehová 58 évig. Arra már csak kevesen emlékeznek, hogy néhányszor nagyon kevésen múlt a kijutás: az 1994-es vébén egy kihagyott tizenegyes miatt nem utazhattak, tíz évvel később pedig pótselejtezőn maradtak alul az oroszok ellen, szoros küzdelemben. Azt, hogy Wales kijutott az Eb-re, még meg lehetett magyarázni Platini létszámemelésével, a mostani csoportgyőzelmet viszont már kevésbé.
A walesi lapok szerint hiába nem egyemberes csapat az övék, Bale szerepe tényleg nagyon fontos. Nemcsak azért, mert a világ egyik legjobb játékosa, hanem azért is, mert amikor a válogatottról van szó, elképesztő alázattal viszonyul a csapathoz - ellentétben például Giggsszel, aki egy időben rendre lemondta a barátságos meccseket. Bale számára rendkívül fontos a válogatott, de önmagában persze még ez sem lenne elég.
Itt jön a képbe a kapitány, Chris Coleman, akiről mindent elmond, hogy 2010-ben kirúgták az akkor másodosztályú Coventrytől, és amikor Gary Speed öngyilkossága után átvette a válogatottat, nem sokan bíztak benne, sőt, ő maga sem, olyannyira, hogy a szerbek elleni 6-1-es vereség után a lemondását is fontolgatta. Végül maradt, és megtalálta a nyerő formációt: egy, a brit hagyományokkal némiképp szembemenő, 3-4-2-1-es felállást, melyben Bale szabadon lubickolhat, és nem mellesleg egyszerre van hely a két remek balhátvédnek, Ben Daviesnek és Neil Taylornak is.
Colemant elsősorban a vezetői képességei teszik alkalmassá a posztjára, a többiről pedig a jól összeszedett szakmai team gondoskodik, bár az egyik asszisztense, Paul Trollope nyártól a Cardiff City edzője lesz majd. Az viszont még odébb van: a lényeg, hogy Wales nagyon jól összerakott, jó szellemű csapat, a játékosok pontosan tudják, mit kell játszaniuk, és mellesleg van egy világklasszisuk, de rajta kívül is pár elsőrangú futballistájuk. Ráadásul a könnyebbik ágra kerültek, úgyhogy ki tudja, meddig juthatnak ezzel.
Az északír csoda mögött viszont nem áll különösebben tehetséges generáció: jellemző, hogy a csapat gólzsákja az a Kyle Lafferty, aki mindössze 13 percet játszott a Premier League-ben az előző szezonban. Az ő szereplésük egyértelműen a kapitány, Michael O’Neill érdeme, aki a harminc éve pofozógépet játszó kiscsapatot egyből az Eb második fordulójába vitte. Mindezt úgy, hogy az első meccsén 2012-ben 3-0-ra kikaptak Norvégiától, egy évvel később pedig történelmi vereséget szenvedtek Luxemburgtól.
Pedig O’Neill már korábban is történelmet írt, amikor az Európa-liga csoportköréig vitte egyedüli ír csapatként a Shamrock Roverst, de beletelt egy kis időbe, amíg a válogatottat is ráncba tudta szedni. A csapatot ismerő újságírók szerint a titok O’Neill kapcsolata a játékosokkal, akikből igazi közösséget formált, nem pedig tisztességgel küzdő, de a válogatottat inkább nyűgnek tekintő profik gyülekezetét, amilyen Észak-Írország az elődei alatt általában volt.
Erre szüksége is volt, mert ellentétben az 1982-es és 86-os vébén szereplő északír válogatottal, ez egy sokkal szerényebb képességű csapat. Billy Bingham legendás válogatottjában a világklasszis Pat Jennings védte a kaput az Arsenalból, O’Neill kapusa, a németek ellen remeklő Michael McGovern viszont egy gyengécske skót klub, a Hamilton Academical színeiben játszott ebben a szezonban. Most nincs olyan név, mint a csodagyerek Norman Whiteside vagy a BEK-győztes Martin O’Neill (a mostani ír kapitány) volt, a legjobbjuk a Southamptonban játszó Steven Davies.
Michael O’Neill játékosai viszont egy pillanatig sem adják fel, és ugyan a németektől rossz esetben kaphattak volna négy-öt gólt is, a többnyire másodosztályú csapatokban játszó futballisták egyáltalán nem tűntek a fényszórótól megriadt nyuszinak. A kapitány a lengyelek elleni vereség után bátran változtatott, kihagyta még Laffertyt is, de neki lett igaza. Az ukránok ellen már pont azt játszották, amit kell: hagyták ugyan a képzettebb ellenfelet passzolgatni, de sok helyzetet nem engedtek nekik, és a kapura is ők voltak veszélyesebbek.
Lehet, hogy Észak-Írországot nézni nem mindig öröm, de tényleg elismerésre méltó, amit O’Neill ebből az alapanyagból kihozott, és akkor a lelkes, az Eb egyik nem hivatalos himnuszát, a cserecsatárukról szóló, Will Grigg’s on Fire című átdolgozást éneklő szurkolóikról még nem is beszéltünk. No meg arról sem, hogy a tizenhat között Walest kapták meg ellenfélnek, ami régen tényleg a sci-fi kategóriába tartozott volna.
Írország jó szereplése nem akkora meglepetés, mint a walesi vagy az északír válogatotté, hiszen amióta Jack Charlton 1988-ban feltette őket a nemzetközi focitérképre, azóta hébe-hóba kijutnak egy nagy tornára. Legutóbb négy éve láthattuk őket az Eb-n, ahol azonban csalódást okozva mehettek haza, miután három sima vereséget szenvedtek egy kétségtelenül nehéz csoportban, és ha nincsenek az ötperces szívszorító balladát éneklő szurkolóik, a kutya sem emlékezne a teljesítményükre.
Azóta Giovanni Trappattonit a már említett Martin O'Neill váltotta, aki maga mellé vette segítőnek Roy Keane-t, és kettejük együttműködése meghozta a várt eredményt, még ha ehhez kellett a létszámemelés és a pótselejtező is. O'Neill legnagyobb edzői sikere a Celtic UEFA-kupadöntője volt, de szép éveket töltött a Leicesternél és az Aston Villánál is, a keretben pedig szokás szerint akadt pár stabil Premier League-játékos, akikre lehetett építeni - az északíreknél például kapásból sokkal erősebb játékosanyagra támaszkodhat.
O'Neill csapatáról el kell mondani, hogy egyrészt tényleg szerencséje volt a sorsolással, hiszen az olaszok elleni utolsó meccsen Antonio Conte megtehette, hogy nyolc játékosát is pihentesse. Ettől függetlenül hiba volna az írek teljesítményét leszólni, annál is inkább, mert az első meccsükön, a svédek ellen kimondottan jól futballoztak, és közelebb is álltak a győzelemhez, mint az Ibrahimovic vezette sárgamezesek.
Sőt, a 34 éves Wes Hoolahan személyében az Eb egyik valószínűtlen sztárja is az övéké: a Norwich technikás támadó középpályása a régi időket idéző varázsló, aki pályafutása nagy részét a másod- és harmadosztályban focizta végig, most viszont karrierje végére elismert játékos lett a Premier League-ben is, O'Neill pedig remekül ismerte fel, hogy érdemes kötetlen szerepkörben játszatva ráépíteni csapata támadójátékát.
Az írekre most újabb nehéz meccs vár a franciák ellen, de történhet ott bármi, az Európa-szerte csodált, joviális ír szurkolók már egész biztosan boldogabban mennek haza, mint négy éve. Martin O'Neillnek nincs olyan erős csapata, mint a már említett Jack Charlton-féle volt, melyben az akkori legerősebb angol klubok, így a Liverpool és az Everton kulcsjátékosai is szerepet kaptak, de alighanem a maximumot hozta ki a mostani garnitúrából.