A futball története stílusok és formációk örökös, változó kimenetelű harca egymás ellen. Mint szinte minden népszerű formáció, a 3-5-2 is egy problémára való reakcióként jött létre a nyolcvanas évek közepén: az argentin válogatott új szövetségi kapitánya, az 1982-es világbajnoki bukást követően kinevezett Carlos Bilardo ugyanis első tizenöt mérkőzéséből mindössze hármat tudott megnyerni a dél-amerikaiak kispadján. Változtatnia kellett, ő pedig úgy gondolta, ideje végleg leszámolni a tévhittel, hogy az argentinok csak gálázva, a támadójátékukat csillogtatva győzhetnek. Bepakolt a csapatba plusz egy középhátvédet, kivett egy támadót, és teljesen szabad szerepkörbe helyezte a válogatott legnagyobb ászát, Diego Maradonát. Az eredmény: általános meglepetésre világbajnoki cím 1986-ban.
A 3-5-2-es formációt használva lett világbajnok négy évvel később a német válogatott, majd 1994-ben a brazilok is. Sőt, az 1996-os Eb-t megnyerő német csapat is még mindig ezt a formációt alkalmazta, a hátul söprögetőt játszó Matthias Sammerrel. Ezt követően azonban elkezdett kikopni a fősodorból – talán az 1998-as világbajnokságon bronzérmes horvátok vitték sikerre utoljára -, kicsinálta ugyanis az újra régi fényében tündöklő 4-4-2, majd a klasszikus irányítók csillagának felragyogása. Jelenleg is szinte egyedül Olaszországban dívik – a jelenlegi Eb-n Wales játssza szintén ezt a formációt -, de náluk nagyon, a sorozatban ötször bajnok Juventus mellett több alsó-közép kategóriás kiscsapat is használja, abszolút a futballkultúra része.
„Az a fajta edző, aki a fegyelemben és a szabályokban hisz. Igazi megszállottja a futballnak, a munkájának, a bukás nem is opció a számára. Egy profi sem szeret persze veszíteni, de ő személyes sértésnek vesz minden bekapott gólt, minden kudarcot” – nyilatkozta az Eb-t megelőzően Antonio Contéról csapatkapitánya, Gianluigi Buffon. És ennek eddig kiváló bizonyítéka az Eb: az előzetesen lesajnált olaszok tökéletes taktikai fegyelmet betartva és mentálisan felkészülve léptek tovább a döntő felé. De vajon minek köszönhetően verték ki a spanyolokat?
A kezdőket illetően egyik kapitány sem okozott meglepetést. Antonio Conte maradt annál a 3-5-2-es felállásnál, amivel a belgákat is legyőzte, egyedül az időközben sérülést szenvedő Antonio Candreva, és a formán kívül játszó Darmian helyére kellett újakat bevetnie: Florenzit, valamit De Scigliót. A spanyoloknál szintén az előre felrajzolható tizenegy játékos kezdett: hiába a csoportmeccsek alatt helyenként erőteljesen dadogó játék, Vicente del Bosque semmit nem volt hajlandó feladni az elképzeléseiből.
A 3-5-2-es formáció – ami védekezésben legtöbbször villámgyorsan 5-3-2-vé alakul át – legnagyobb erénye, hogy teljes kontrollt biztosít a pálya közepén, még úgy is, ha a csapat nem birtokolja töménytelen mennyiségben a labdát. A spanyolok ellenében ez azért nagyon fontos, mert Del Bosque csapatában nincsenek klasszikus szélsők, és bár mind a két szélső hátvéd gyakran húzódik előre, hogy megpróbálja széthúzni az ellenfél védekezését, a döntő csapást jellemzően középen próbálják bevinni. Conte alaptaktikája tökéletes ellenszer volt a spanyolok erényeire.
Főleg, hogy a várakozásokkal szemben az olaszok nem ásták be magukat mélyen a saját tizenhatosuk elé. Conte a letámadást is merte használni, Pellé, valamint Éder is elképesztő melót rakott bele a védekezésbe, így az olasz csapat kiprovokálta, hogy a spanyolok felemeljék a labdát.
A fenti képen ez látszik tökéletesen: az olaszok öt embert hagynak fent az ellenfél térfelén, hogy megzavarják a labdakihozatalt. Piquét Giaccherini, Ramost Éder veszi ki a játékból, de Busquets és Fabregas is külön őrzőt kap De Rossi valamint Pellé személyében. De Geának nincs más választása, fel kell emelnie a labdát a középpályára, mert könnyű passzokra a saját térfélen nincs esélyük a spanyoloknak.
Hogy Del Bosque csapata mennyire nem volt képes mélyről építkezni a meccs korai szakaszában, azt nagyszerűen le lehet olvasni a két kapus passztérképéről is. Míg De Gea zömmel kénytelen volt elrugdalni a labdákat jó messzire – a sok piros vonal azokat az átadásokat jelzi, amelyek nem spanyol játékoshoz kerültek végül -, Buffon simám kipasszolhatta valamelyik középhátvédnek, hogy onnan induljon meg az olasz labdakihozatal.
Mindez annak is volt köszönhető, hogy a spanyolok szinte egyáltalán nem támadták le az olaszok középső védőit. A világ egyik legjobban passzoló védelme (Barzagli, Bonucci, Chiellini) zavartalanul mozoghatott a labdával olykor tízmétereket is, mert a spanyol védekezés szinte kizárólag arra koncentrált, hogy De Rossit megpróbálja kivenni a játékból. Ez hellyel-közzel sikerült is, de eközben Barzagli például nyugodtan osztogathatta a zseniálisabbnál zseniálisabb hosszú indításait.
A spanyolok csapatrészei között ráadásul – ahogyan az a képen is látszik – túlságosan megnyúltak a távolságok. Del Bosque csapata kezelhetetlenül hosszan védekezett, ezzel lehetőséget biztosított az olaszoknak arra, hogy jól irányzott hosszú labdákkal támadják az üresen hagyott területeket a középpálya és a védelem között. Erre a feladatra ráadásul éppen az olyan stílusú, rengeteget futó, elnyűhetetlen, a párharcokat is jó százalékkal megnyerő játékosok a legalkalmasabbak, amilyenekkel Conte tele szokta pakolni a csapatait (Parolo, Giaccherini, Éder, Florenzi).
Az olaszok időszakosan ugyan nagyon komoly problémákat tudtak okozni a spanyol csapatnak a letámadással, de a meccset mégsem ennek köszönhetően nyerték meg végül. Hanem annak, hogy akkor sem estek kétségbe, ha a spanyolok át tudták venni a játék irányítását, és a labdatartás erősítésével szokásuknak megfelelően nyomást helyeztek az ellenfél védelmére.
Tökéletesen látszik, hogyan alakul 5-3-2-re az eredetileg 3-5-2-es felállás – bár Florenzi most épp nem fér fel a képre a jobbhátvéd posztján. Az olaszok csapatrészei között a létező legminimálisabb a távolság, esély sincs bejátszani közéjük a labdát, miközben a beadás lehetősége is csekély, mert a szélen tökéletesen elszigetelik a labdás játékost. Kompakt, egységes falként állják a spanyol rohamok útját, érdemes megfigyelni, hogy a két csatár is saját térfelének közepén védekezik.
Ilyen tömör fal ellen a spanyol csapat négy irányítóval –Busquets, Iniesta, Silva, Fabregas - a kezdőjében nem tudott mit kezdeni, ugyanolyan sterillé és kiszámíthatóvá vált a labdabirtoklásuk, mint a horvátok elleni vereség alkalmával. Ráadásul az olaszok azt is megoldották, hogy a csapat abszolút kulcsembere, Sergio Busquets ne találkozzon eleget a labdával.
„Maguk azt mondják, ha a meccset nézik, nem veszik észre Busquets játékát. Én ellenben azt mondom, nézzék egész végig csak Busquets játékát, és látni fogják az egész meccset.” Ezt még a 2010-es világbajnokságot követően nyilatkozta Del Bosque, de a lényeg azóta sem változott. A spanyol csapat játékának tempóját, irányát, a labdakihozatalok minőségét Busquets biztosítja, különösen, mióta Xavi már nincs a csapattal. Az olaszok ehhez képest két csatáruk remek védekezésével megakadályozták, hogy elkérje a labdákat, kvázi kivették a játékból, ami a spanyol csapat passztérképén is kiválóan látszik:
Busquetstől alig indulnak labdák, és a kör nagyságából az is látszik, hogy – pláne magához képest – elenyészően kevés érintése volt. A spanyolok, ha ki tudták hozni a labdát a középső harmadból, akkor többnyire céltalanul járatták a felállt olasz fal ellen. Iniesta, Silva, Fabregas, ez volt a passzok leggyakoribb kombinációja, miközben esély sem volt áthatolni a nyolcemberes olasz falon.
Ugyanezt mutatja a fenti passztérkép is. A spanyolok képtelenek voltak az olasz tizenhatoson belülre juttatni a labdát – a piros nyíl ugyanis pontatlan átadást jelöl -, és a játékot is csak nagyon ritkán fordították át egyik szélről a másikra. Ugyanúgy jártak, mint a horvátok ellen: nem eszközként birtokolták a labdát, hanem céllá váltak a rövid körömpasszok, így pedig tanácstalanná, kiszámíthatóvá, egysíkúvá és végtelenül unalmassá vált a játékuk.
Az olaszok voltaképpen tükörsimán nyerték a meccset, és készülhetnek a németek elleni negyeddöntőre. Ott már vélhetően sokkal nehezebb dolguk lesz – Joachim Löw csapata a torna legérettebb, legkomplexebb futballját nyújtja eddig -, de bízhatnak abban, hogy a németek ellen hagyományosan nagyon erősek – 2006-ban a világbajnokság, 2012-ben az Eb elődöntőjében verték meg őket ki-ki meccsen, és akkor olyan régi klasszikusokról, mint az 1982-es vb-finálé, vagy minden idők egyik legnagyobb meccse, az 1970-es mexikói világbajnokság elődöntője, még nem is beszéltünk.
A cikk szerzője Kele János blogger, szakíró. Öt éve készít meccselemzéseket, jelenleg többek között a pozsonyi Új Szó napilap ’Focitipp’ címet viselő mellékletének külsős munkatársa. Az angol futballról a Cold Rainy Nights in Britannia blogon ír, amelynek alapító-főszerkesztője.