Az Izland elleni történelmi kudarc után újra szövetségi kapitányt keres az angol szövetség. Pedig azt is megnézhetnék, mitől lehet, hogy három, nyugdíj előtt álló sikeres edző – Eriksson, Capello és Hodgson – pont ugyanazokat a hibákat követi el.
Rengeteg cikk születik most arról, mit és hol rontottak el, de abban minden elemző egyetért, hogy Roy Hodgson, amit lehetett, azt elrontott ezen az Európa-bajnokságon. De mik voltak ezek pontosan?
A múltban: Sven-Göran Erikssonnak a 2004-es Eb-n olyan szerencsében volt része, hogy egyszerre állt rendelkezésére David Beckham, Frank Lampard, Steven Gerrard és Paul Scholes is. Kár, hogy hárman is hasonló poszton játszottak, Eriksson viszont így, ahogy voltak, felküldte őket a pályára. Ezzel nemcsak az volt a baj, hogy Scholes kiszorult a szélre, de Gerrard és Lampard is pont kioltották egymást, hiszen a klubjában mindkettő mögött volt labdaszerző középpályás, itt viszont nem. Egy tökös edző valamelyiket bátran leülteti a padra, esetleg kitalál egy másik hadrendet, Eriksson egyiket sem tette, Anglia pedig kiesett a negyeddöntőben.
Most: Roy Hodgsonnak is problémát jelentett, hogy ennyi jó angol csatár tűnt fel az elmúlt évben, hiszen Harry Kane, Jamie Vardy és Daniel Sturridge is egyértelműen jobb támadó már, mint a lelassult Wayne Rooney. A kapitány azonban váltig ragaszkodott a gólrekorderéhez, és mindenáron be akarta erőltetni valahogy a csapatba. Az előkészületi meccseken nem látszott a megoldás, végül hátravitte a középpályára, ahol eleinte nem is mozgott rosszul, de az idő előrehaladtával kiderült, hogy Rooney nem középpályás, az izlandiak letámadása pedig annyira megzavarta, hogy élete talán legrosszabb meccsét játszotta ellenük, miközben Hodgson pont tőle várta, hogy a csapat vezére legyen. Ehhez képest le kellett cserélni, mert még ebből a bűnrossz angol csapatból is kilógott.
A múltban: Fabio Capello ugyan már túl volt edzői pályája csúcsán, amikor 2008-ban átvette az angol válogatottat, de eleinte úgy tűnt, pont rá volt szükség. Anglia valósággal átgázolt a selejtezőcsoportján, a legfőbb rivális horvátok például két meccsen összesen kilenc gólt kaptak. A selejtezőkön látott flexibilis hadrendet a 2010-es vb-n aztán mégis sutba vágta, és egy merev 4-4-2-re tért át, melyben szinte az összes kulcsjátékos szenvedett, a balszélre szorult Gerrardtól kezdve az elől tétlenül ácsorgó Rooney-ig. Az eredmény a szenvedős csoportkör után egy 4-1-es vereség volt a sokkal frissebb, gyorsabb és modernebb focit játszó németektől.
Most: Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de az Eb előtt Hodgsonnak igenis volt csapata. Anglia egyedüliként az összes selejtezőt megnyerte, oda-vissza verte az Eb-n jó benyomást keltő Svájcot is, úgy tűnt, itt most nincs hiba. Csakhogy aztán feltűnt egy sereg reményteljes fiatal, Dele Allitól Eric Dierig, őket muszáj volt beépíteni a csapatba. Nekik már jóval kevésbé passzolt Hodgson hadrendje, azt pedig csak a jó ég tudja, miért ragaszkodott a 4-3-3-hoz úgy, hogy egyetlen igazi szélső (Sterling) volt a keretben, ő is formán kívül. Így aztán egy sereg játékos játszott idegen poszton, és ahogy múlt az idő, úgy nőtt a zavarodottságuk is.
A múltban: David Beckham 2002-ben a világ talán legismertebb focistája volt, a japán–koreai vb borítékolható sztárja. Két hónappal a rajt előtt azonban megsérült, és sikerült ugyan nagy nehezen összedrótozni, de a vb-n csak az árnyéka volt önmagának. A brazilok elleni negyeddöntőn aztán Beckham el is ugrott egy becsúszás elől, a labdát elvesztette, és a támadásból egyenlített Brazília. Négy évvel később Rooney-nak ugyancsak a talpcsontja tört el a vb előtt, Eriksson mégis kivitte, de teljesen formán kívül volt, és végül gól nélkül és egy piros lappal zárta a tornát.
Most: Jack Wilshere a selejtezőkön az angolok egyik kulcsembere volt, és egyébként is a legjobb angol középpályás. Feltéve, amikor egészséges – kár, hogy általában nem az. A legutóbbi szezonban például összesen 141 percet játszott a Premier League-ben, Hodgson végül mégis úgy ítélte meg, ennyi elég lesz ahhoz, hogy játékba lendüljön. Wilshere az Eb-n azonban rozsdásnak tűnt, mégis rendre tőle várta Hodgson a csodát. (Jordan Henderson szintén hosszabb sérülésből tért vissza az Eb előtt, ő se kapott sok lehetőséget.)
A múltban: Amikor a 2002-es vb-n Anglia 1-0-ra legyőzte a nagy ellenfél Argentínát, mindenki ünnepelte Sven-Göran Erikssont. Nem tudták még akkor, hogy ezzel nagyon veszélyes precedenst teremtett a svéd kapitány, hiszen innentől kezdve bizonyítottnak látta, hogy erősebb ellenfelek ellen egy gyors gól után elég lesz beparkolni a buszt a kapu elé, és így kihúzni a meccset. Eriksson alatt később Anglia játszott Brazíliával, Franciaországgal és Portugáliával is úgy, hogy megszerezte a vezetést, majd vissza is állt, de mindháromszor kudarc lett a vége.
Most: Amikor Roy Hodgson a Liverpool menedzsere lett, sokan azzal vádolták, hogy kiscsapat-mentalitású edző. Tény, hogy ott hamar meg is bukott, az igazi sikereit pedig rendre underdog csapatokkal érte el. Nem véletlen, hogy a legjobb tornaszereplését is a leggyengébb angol játékoskerettel hozta össze négy éve, akkor veretlenül búcsúzott. A mostani keret viszont nem alkalmas a bekkelésre, Anglia rendre bajba került, amint gólt szerzett: az oroszok ellen Hodgson rá is fázott erre, Wales ellen Bale-nek is még volt ideje egy ziccerre Sturridge győztes gólja után. Izland ellen is szemmel láthatóan azt hitték egy gól után, hogy megvan a meccs, de nem így történt, egy szempillantás alatt jött a válasz.
A múltban: Van az úgy, hogy a pályán nem az történik, amit az edző elképzel. Még Fabio Capellóval is megtörténhet, de a futballban az a jó, hogy menet közben sincs késő változtatni. 2010-ben a vb-nyolcaddöntőn a németek valósággal fickándoztak a nehézkes, merev formációban játszó angolok mellett, Capellót azonban vélhetően megzavarta, hogy csapata a félidőt jól zárta, és csak a bírón múlott, hogy nem sikerült egyenlíteni, úgyhogy nem változtatott. A második félidőben jött is az összeomlás, Capello pedig csak nézett, ahogy tette azt annak idején Steve McClaren is az esernyője alól.
Most: Mindenki biztosra vette, hogy Izland beáll védekezni Anglia ellen, ezzel szemben az északiak jóval feljebb tolták a védekezésüket, bátran letámadtak, és eszük ágába sem volt visszaállni, még 2-1 után sem. Hodgsonnak erre nem volt válasza, a csapat képtelen volt meccs közben változtatni, csak mentek előre különösebb meggyőződés nélkül. Egyetlen ötlete volt csak: legyen fent minél több csatár, Wales ellen is bejött. Hát itt nem, pedig a végén már négy (!) támadó is a pályán volt, de el sem jutott hozzájuk a labda.
Erikssonban, Capellóban és Hodgsonban közös, hogy mindhárman több évtizedes edzői múlt után, amolyan levezetésként ültek le az angol válogatott kispadjára. Egyikük sem bizonyult különösen rugalmasnak, talán a korukból is következően, miközben más válogatottak bátran megbíztak a fiatalabb edzőkben – a németek Joachim Löwben, az olaszok Antonio Contéban, a franciák Didier Deschamps-ban.
Az angoloknak nehezebb a helyzetük, mert nincs egyértelmű hazai jelölt a padra, az igazi külföldi sztáredzők pedig foglaltak, ezért most abban bíznak, hogy egy átmeneti kapitány után (valószínűleg Gareth Southgate) hoznak egy nevesebb jelöltet – mondjuk azt az Arséne Wengert, aki 67 éves lesz az idén. Sok esély eleve nincs rá, hogy őt belátható időn belül el lehetne rángatni az Arsenaltól, arra pedig pláne nincs, hogy akkor is olyan tettre kész és nyitott edző legyen, mint amilyen volt húsz éve, amikor Londonba érkezett. Akkor már inkább jobb ötletnek tűnik a még csak 43 éves Brendan Rodgers, akit jövő ilyenkor nem lenne nehéz kivásárolni a Celtictől, és ő még biztosan nagyon meg akarja mutatni, hogy nem a véletlen és Luis Suárez zsenialitásának köszönhetően nyert két éve majdnem bajnokságot a Liverpoollal.