A 2016-os franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság egyik legrosszabb meccsét épp a döntő hozta, amit végül hosszabbítás után, a csereként beálló Éder góljával 1-0-ra Portugália nyert meg a házigazdák ellen. Egyik csapat sem vállalt feleslegesnek tűnő kockázatot a mérkőzésen, ez pedig egyértelműen a torna egyenes kieséses szakaszában végig hasonló felfogásban játszó portugálok malmára hajtotta a vizet, akik aztán szerepükből kilépve, egy váratlan húzással fordították a maguk javára a mérkőzést. Megmutatjuk, és elmagyarázzuk, hogyan.
A mérkőzés előtt minden jel arra utalt, hogy a németek elleni elődöntőt nagy csatában megnyerő franciák a fináléban is nyeregben érezhetik magukat. A tornát döcögősen kezdő házigazdák szövetségi kapitánya, Didier Deschamps az Izland ellen játszott negyeddöntőn látszólag nem csak a legjobb formációt (4-2-3-1) találta meg csapata számára, de Moussa Sissoko rendszerbe illesztésével, valamint Antoine Griezmann középre húzásával úgy tűnt, az utolsó puzzle-darab is a helyére került a kirakósban. A portugálok ezzel párhuzamosan éppen csak, hogy elvergődtek a döntőig: hat korábbi meccsükből mindössze egyet tudtak megnyerni a rendes játékidő alatt, az egyenes kieséses szakaszra pedig tendenciává vált, hogy az ellenfeleik birtokolják többet a labdát.
Ez utóbbi természetesen a döntőre sem változott, egyik csapat sem lépett ki a szerepéből az utolsó meccsre. A portugálok odaadták a labdát a franciáknak, akik viszont nem változtattak a németek ellen kontrafocival győzedelmeskedő kezdőcsapatukon, és a középpálya közepét megszálló Matuidi-Pogba kettős mellé megint Moussa Sissoko került be – papíron - a jobbszélre. Griezmann maradt Giroud mögött, az árnyékcsatár szerepében, Payet pedig hiába volt borzalmas a németek elleni meccsen, kibérelte magának a pálya baloldalát.
A portugálok a csoportkör után változtattak az alapcsapatukon – a vészesen kiöregedni látszó Ricardo Carvalho helyére Fonte került be, a botrányos Vieirinhát pedig Cedric váltotta a védelemben -, és nem pusztán a labdát adták oda az ellenfélnek, de addigi 4-4-2-es formációjukat is a biztonságosabb 4-1-3-2-re cserélték. Most is ebben a felfogásban kezdték a meccset, a védelem előtt William Carvalho játszott ütközőt, előtte pedig a Mário, Silva, Sanches tandem feladata volt támogatni a szélsőből lett két csatárt, Nanit, valamint Cristiano Ronaldót. Utóbbi sérülése után újabb váltás jött: Nani egyedüli középcsatár lett, Renato Sanches visszalépett a pálya közepére, Quaresma pedig jobbról indult befelé a 4-1-4-1-es formációban. Fernando Santos tehát - ahogyan a korábbi meccseken, úgy most is - folyamatosan alkalmazkodott az ellenfélhez, és egy percre sem hagyta, hogy a franciák nekik kedvező körülmények között játszhassanak. Azzal, hogy a franciák ölébe hullott a kezdeményezés kötelessége, kialakult a meccs képe, ami tökéletesen látszik az alábbi pillanatfelvételen:
A portugálok védekezése kompakt, a csapatrészek egymáshoz közel, a pálya közepe teljesen védve, a passzsávok hellyel-közzel lezárva. A franciáknál Pogba kénytelen egészen mélyen visszalépni a labdáért, de hiába, alig akad megjátszható csapattárs a középső harmadban. Jól látszik az is, hogy bár Sagna és Payet helyezkedésével igyekszik széthúzni a portugálok védekezésének arcvonalát, ebből semmi nem valósul meg, Santos ugyanis mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a pálya közepén folyamatos emberfölényben legyen a csapata.
Deschamps valószínűleg jól sakkozott, amikor úgy vélte, a várható portugál taktika miatt felesleges egy tiszta labdaszerzőt (Kanté) a csapatba állítania, de azzal, hogy Pogba lett a legmélyebben játszó középpályása, rengeteget veszített. Az alábbi passztérkép azt mutatja, a Juventus középpályása szinte csak és kizárólag a saját térfelén jutott labdához, ezzel pedig a franciák mindjárt két veszélyes fegyverükről is lemondtak: egyrészt Pogba távoli lövéseiről, másrészt remek kulcspasszairól.
A helyzet megoldásának egyik kulcsa lehetett volna, ha labdavesztések után a francia csapat megpróbál gyorsan visszatámadni, és a portugál kapuhoz közel labdákat szerezni, de ilyet szinte egyáltalán nem láttunk a meccsen. Franciaország mindössze hatszor kezdhetett támadást a portugálok védőharmadából, ami brutálisan kevés, és jól mutatja, mennyire nem voltak képesek – nem is akarták – megzavarni az ellenfél labdakihozatalait Griezmannék.
A franciák mezőnyfölénye meddővé vált, passzaikat pedig remekül terelte kiszámítható irányba a portugál védelem. Jellemző, hogy Deschamps csapatában a leggyakoribb passzkapcsolat a Koscielny-Umtiti volt, mögötte nem sokkal elmaradva pedig az Umtiti-Koscielny következett: a két középhátvéd összesen 59-szer passzolt egymáshoz. Ha az egyenletbe belevesszük a szinte közöttük játszó Pogbát is, az eredmény még sokkolóbb, összesen 105 átadás, vagyis az összes francia passz cirka egyhatoda.
Hogy ennek mi volt az oka, az kiválóan látszik az alábbi képen. A franciák túl széles alakzatban támadnak, gyakorlatilag csak U-alakban tudják körbepasszolni a portugál védelmet. A problémát érzékelő Griezmann ugyan visszalép a középpályára, de ezzel csak tetézi a bajt: őt szimpla emberfogással kiveszik a játékból, Giroud-n kívül pedig nem marad megjátszható francia játékos az ellenfél védelmi vonalai között, így felpasszokra sincsen esély.
A franciák másik komoly gondja az volt, hogy nem töltötték fel emberekkel az ún. félterületet. Ez a pálya teljes vonalán végighúzódó sáv a játéktér közepe és a két szél közötti területet jelenti – a támadóharmadban nagyjából azt, ahol régebben az összekötők, mint pl. Puskás, vagy Pelé játszottak -, a szerepe pedig főleg akkor jelentős, ha egy csapat birtokolja a labdát, és arra lenne szüksége, hogy valaki összekösse egymással a szélsőket a középen játszókkal. Ahogyan az a lenti képen is látszik, a francia csapatban ezt senki nem tette meg, nem volt kapocs a játéktér széle és közepe között, ez pedig megkönnyítette a portugáloknak, hogy tolódással lekövessék a franciák támadásvezetéseit.
Portugália támadásban az egész torna alatt az egyéni képességekre épített. Mivel csapatként nem funkcionáltak túl jól az ellenfelek térfelén – ezt megmutatta az Izland és az Ausztria elleni meccsük is -, Santos jobb híján abban bízott, hogy kreatív játékosai majd helyzetbe kerülnek néhány egyéni villanással. Amikor a 25. percben Ronaldót sérülés miatt le kellett cserélni, úgy tűnt, ez a terv dugába dől, de furcsa módon még Payet brutális belépőjének következményével is a portugálok jártak jobban.
Egyrészt Quaresma becserélésével átállhattak 4-1-4-1-re, ami lehetővé tette, hogy a középpályán szélesebben védekezzenek – ez látszik a lenti meccsképen -, és ne okozzanak nekik gondot a vonal mellé kihúzódó francia játékosok. Másrészt bevihették a pálya közepére Renato Sanchest, aki itt sokkal hasznosabb teljesítményre képes, mint ha szélről kellene indulnia.
Erre a váltásra Giroud reagált a leggyorsabban azzal, hogy elkezdett látványosan a pálya széle felé mozogni, de a csapattársak nem követték a mozgását. Ahogy az a képen is látszik, a francia válogatott vízszintes irányban szétszakad: négy játékos a baloldalon helyezkedik, négy a jobbon, de középen például senki nincs. Alapszintű baki a pozíciós játékban.
Deschamps egyetlen fegyvere az a Sissoko lett, aki papíron jobbszélsőt játszott, de a gyakorlatban rengeteget mozgott a pálya közepe felé. Ezt annál inkább megtehette, mivel a portugálok szélső védekezése inkább Sagna és Evra előretörései ellen biztosított – még úgy is, hogy ezekből alig láttunk valamennyit, pláne a francia jobboldalon -, így számára megnyílt a félterület. A lenti képen is remekül látszik, ahogy helyezkedésével passzopciót nyújt a társaknak, de a francia csapat megint teljesen szétszakad vízszintesen, így hiába kapja meg a labdát Sissoko, a támadás lényegében halálra van ítélve.
Bár a portugálok lényegében a teljes egyenes kieséses szakaszban kórosan kerültek mindenféle kockázatot, a döntőt mégis Fernando Santos kapitány váratlan húzása döntötte el. Amíg ugyanis Deschamps végig posztra cserélt – a center Giroud helyét a center Gignac vette át, a szélső Payetet a szélső Coman váltotta, és ugyanez Sissoko-Martial viszonylatban is igaz -, addig a portugál edző simán be merte dobni a középpályás Renato Sanches helyére a keret egyetlen vérbeli centerét, a Franciaországban játszó Édert.
Éder ráadásul korábban csak perceket játszott a tornán - a döntővel jött össze neki 54 perc összesen - , így még metszőbb volt a kontraszt a korábbi óvatoskodással szemben. Nem tudni, hogy ez a csere megvalósult volna-e, ha Ronaldo végig a pályán tud maradni, de a lényeg nem is ez, hanem hogy Éderrel a pályán végre akadt valaki a portugál csapatban, aki meg tudta tartani az előre ívelt labdákat, és le is készítette azokat a lendületből érkező szélsőknek. Éder fizikai fölénye végig látványos volt: a francia védelem ötször is csak szabálytalanul tudta megállítani, ezzel ő harcolta ki a legtöbb szabadrúgást a portugál csapatban.
A cserének ráadásul védekezésben is volt pozitív hozadéka. Azzal, hogy Nani visszamehetett eredeti posztjára, a szélre, Coman sebességét is ellensúlyozni tudta Santos kapitány. Erre Deschamps Evra feljebb tolásával reagált, de ennek eredményeképp a kontrákkal szemben lett sokkal sebezhetőbb a francia csapat,
amely végig a támadás és a védekezés közötti ideális egyensúlyt kereste a meccsen, de hiába.
Ahogyan arra a legutóbbi elemzésünkben is utaltunk, az Eb legkomolyabb tanulsága, hogy válogatott szinten újra virul a kontrafoci. A portugálok játékán is lehet fanyalogni, lehet azt nézhetetlennek titulálni, de tény, miután a csoportkörös szenvedés után lemondtak a labdabirtoklásról, minden meccsükön az történt a pályán, amit ők akartak.
A horvátok ellen visszaálltak kontrázni, és eközben elszigetelték egymástól a Modric-Rakitic kettőst. A lengyelek ellen a Milik-Blaszczykowski-Piszczek hármas sebességének élét vették el azzal, hogy nem hagytak nekik területet, Wales játékát pedig szintén azzal herélték ki, hogy lemondtak a labdáról, és saját komfortzónáján kívülre kényszerítették az ellenfelet. Nem játszottak jól egyszer sem, de minden alkalommal olyan körülményeket tudtak teremteni maguknak, amelyek növelték az esélyüket a továbbjutásra - mert ők ezt akarták elsősorban, nem a győzelmet. Jelentős különbség, talán nem is szimpatikus, de hogy mekkora létjogosultsága van, azt épp a döntő bizonyította be végleg.
Ronaldóék összesen 73 percig voltak előnyben a tornán - ne feledjük, 7 meccset játszottak, három hosszabbítással megspékelve, azaz mindent egybevetve 720 percet -, de hátrányba is csak 63 percre kerültek, ami jól mutatja, milyen szinten kerülték a kockázatot. A döntő kulcsa is ez a hozzállás volt, azzal ugyanis, hogy a francia válogatott beállt melléjük a sorba, és lényegében semmilyen erőfeszítést nem tett a gólszerzés érdekében, a portugáloknak egy jottányit sem kellett elmozdulniuk a nekik kedvező játékhelyzettől. Kvázi 'hazai pályán' játszották végig a döntőt, és ezen még Ronaldo korai sérülése sem változtatott.
Nem biztos, hogy ez a fajta cinikus futball a játék jövője - ne feledjük, a válogatott futball mérföldes lemaradással követi a sokkal színvonalasabb klubfutballt -, de a tények azt mutatják, a jelenlegi körülmények között elég tagadnod a tradicionális stílus értékeit ahhoz, hogy sikeres légy. Ha kimozdítod az ellenfelet a neki kedvező körülmények közül (ahogyan például a franciák láthatóan nem tudtak mit kezdeni a felállt védelmekkel), akkor már jó eséllyel nem fogsz kikapni, amennyiben pedig egy kicsit a saját erényeidre is rá tudsz erősíteni, akkor a győzelemre is jó esélyed nyílik - ennyi a recept.
És még valami a végére: azzal együtt, hogy a portugálok ezen az Eb-n kifejezetten visszafogottan teljesítettek - valójában inkább végre meghaladták saját korábbi paradigmáikat -, nem lehet érdemtelennek tekinteni a sikerüket. Nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy a tradicionális top válogatottak közül egyedül ők nem nyertek még soha nagy tornát, inkább arra, amit az elmúlt 20-25 évben letettek az asztalra: kiváló játékosok egész sora, folyamatosan remek minőséget termelő utánpótlás, felkészült edzők. Ilyen egy működő futballkultúra, ami győzelemre van ítélve. Most végre összejött nekik – ezért talán nem elegáns sajnálni tőlük a sikert.
(Meccsképek: Beregi István
Szöveg: Kele János)