Francesco Totti befejezte, nem veszi fel többé a 10-es Roma-mezt. Utolsó meccsén szépen elbúcsúztatták, ő pedig – némileg váratlanul, mert sosem volt a szavak embere – hosszú üzenetben köszönt el a drukkerektől. Amit egy kedves olvasónk, Balogh Krisztina lefordított nekünk, csak úgy.

„Itt vagyunk, eljött a pillanat. Pedig reméltem, sose jön el. Az elmúlt napokban sokat olvastam magamról, szép, nagyon szép dolgokat. Mindennap sírtam, magamban, mint egy bolond, mert 25 évet nem lehet csak úgy elfelejteni.

Végig mögöttem álltatok, és mindig előbbre vittetek úgy a jóban, mint a rosszban, a szép pillanatokban, de főleg a rosszabbakban. Köszönöm ezt mindannyiótoknak, akkor is, ha ez nem könnyű. Tudjátok, hogy szűkszavú, de átgondolt vagyok. Az elmúlt napokban a feleségemmel leültünk az asztalhoz, meséltem neki pár dolgot, azoktól az évektől kezdve, melyeket ezzel a mezzel éltem meg, ezzel az egyetlen mezzel. Én is írtam egy levelet nektek. Ha nem sikerülne felolvasnom, akkor megteszi a családom, de azért megpróbálom. Olvasom, mert különben késő lesz, még itt leszek még 25 évet, de tudom, hogy vacsoraidő van, és éhesek vagytok.”

„Köszönöm Roma, köszönöm, anya és apa, köszi, tesó, köszönöm a barátaimnak, köszönöm a feleségemnek és a gyerekeimnek. A köszönettel akartam kezdeni, mert nem tudom, fel bírom-e olvasni ezeket a sorokat anélkül, hogy zokogásban törnék ki. Lehetetlen 28 év történetét néhány sorban elmondani.

Én nem tudok írni, csak a lábaimmal kifejezni magam, így minden egyszerűbb.

Tudjátok, mi a legkedvesebb társam? A labda, és még mindig az. De az élet egy bizonyos pillanatában eléd gurul, és azt mondja, hogy felnőttél, az idő döntött. Átkozott idő: ugyanaz az idő, melyet 2001. június 17-én gyorsan előrepörgettünk volna, alig vártuk, hogy a bíró hármat fújjon a sípba, hogy együtt ünnepeljük a bajnoki címet. Még most is libabőrös vagyok tőle. Ma ez az idő azt mondta, hogy fel kell nőnöm, és nem érezhetem többé a fű illatát a cipőmön, az adrenalint, a győzelmek örömét. Azt kérdeztem magamban az elmúlt hónapokban: miért ébredek fel ebből az álomból? Megvan az, amikor gyerekként valami szépet álmodtok, és anyukátok felébreszt, mert iskolába kell menni? Most nem álom volt, ez a valóság. Ez a levél mindannyiótoknak szól. A tegnap gyermekeinek, akik felnőttek, és talán apák lettek, és azoknak, akik ma azt kiáltják: Totti-gól! Örömmel tölt el a gondolat, hogy a pályafutásom számotokra egy mesebeli történet. Most tényleg véget ért. Utoljára viselem a mezt. Szépen összehajtogatom akkor is, ha nem tudom kimondani, hogy elég volt, és talán sose fogom tudni. Bocsássátok meg, hogy mostanában nem adtam interjút, de nem könnyű a villanyt leoltani. Most félek, ami nem ugyanaz, mint amikor be kell rúgnod a büntetőt. Most nem láthatom, mi lesz utána. Engedjétek meg nekem, hogy egy kicsit féljek, és ezúttal nekem van szükségem a segítségetekre és az odaadásotokra. Amiről mindig is biztosítottatok. A szeretetetekkel tovább tudok lapozni, és új fejezetet tudok nyitni. Most köszönetet mondok a társaimnak, a szakembereknek és az elnököknek, mindazoknak, akik mellettem dolgoztak ezekben az években. És a szurkolóimnak, a Curva Sudnak (Déli Kanyar), ami a mi, rómaiak és Róma-drukkerek elnevezése.

Rómainak és Róma-drukkernek születni kiváltság, ennek a csapatnak a kapitánya lenni megtiszteltetés volt. Az életem részei voltatok, és mindig azok lesztek. A lábaimmal többé nem foglak lázba hozni benneteket, de a szívem mindig ott lesz veletek. Büszke és boldog vagyok, hogy 28 év szeretetet adhattam nektek. Szeretlek benneteket.