Volt idő, amikor egy fillér állami támogatás nem volt ugyan a magyar futballban, mégis kapkodtak külföldön a magyar játékosok és különösen az edzők után. A két világháború közötti időszakban Magyarország nemcsak futballnagyhatalom volt, de a magyar szakembereknek meghatározó szerepe volt a játék fejlődésében is. Ezekre az alapokra épült később az ötvenes évek aranykora is idehaza, de külföldön is gyakran igazi úttörőknek számítottak a magyar edzők, Olaszországtól Dél-Amerikáig.

A fénykorát élő magyar foci az úgynevezett Duna-menti iskolából nőtt ki, mely az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában gyökerezett, de a Monarchia felbomlása után éreztette igazán a hatását, amikor az utódállamok közül Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország lettek a kontinens vezető futballhatalmai. A Duna-menti iskola kialakulásában kulcsszerepe volt egy skót edzőnek, Jimmy Hogannek, aki Ausztriában és Magyarországon is sikerrel dolgozott, és ő tanította meg az erőre és gyorsaságra épülő angol stílustól gyökeresen különböző skót passzjátékot, mely a technikát és az összjátékot részesítette előnyben. Évtizedekig ez lett a közép-európai országok jellemző stílusa.

Fontos volt azonban az is, hogy a kor futballközege tükrözte a Monarchia nemzetiségi-kulturális sokszínűségét, és nálunk ugyanúgy kivették a részüket belőle a svábok, a zsidók és egyéb nemzetiségek is. Sőt, mivel a labdarúgás ezekben az országokban először a városokban honosodott meg, az akkori budapesti polgárság is fontos szerepet játszott benne, melynek a zsidóság is szerves része volt. (Ez pont az ellentéte volt az angol útnak, ahol a futball évtizedeken át megmaradt öntudatosan munkásosztálybeli sportnak, melyben nem volt helye középosztálybeli, kávéházi okoskodásnak.)

Így aztán megvoltak a kor sváb (Schlosser Imre, Orth György, Schaffer Alfréd) és zsidó sztárfutballistái (Braun József, Kertész II Vilmos vagy az 1934-es vébén a válogatott csapatkapitánya, Sternberg László), ugyanúgy, mint később a sztáredzők. Utóbbiak túlnyomó többsége azonban külföldön futhatott csak be igazi karriert, pláne a zsidók esetében, miután itthon egyre inkább elfogyott körülöttük a levegő a harmincas években.

Odakint viszont az, hogy valaki magyar edző volt, gyakran önmagában elég volt egy jó álláshoz, és a legtöbb helyen az illető keresztlevelét sem kérték el. Így történhetett az, hogy 1934-ben, az első olasz világbajnoki cím idején a Serie A 18 csapatából 12-nek magyar edzője volt (plusz két osztrák), és a korszakban olyan további sztárcsapatoknál dolgoztak magyarok, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Benfica, a Bayern München, a Flamengo, a Botafogo vagy a River Plate.

Magyarországon azonban a legutóbbi időkig mégis gyakorlatilag ismeretlenek voltak ezek a nevek, leszámítva a Benficát megátkozó Guttmann Béláét, miközben Weisz Árpádnak, Hirschl Imrének, Kürschner Izidornak, Hertzka Lipótnak a legnépszerűbb új futballkönyvek ma már külön fejezeteket szentelnek. Közéjük tartozott egészen mostanáig Erbstein Ernő is, akiről azonban három éve egy angol újságíró, Dominic Bliss írt életrajzi könyvet, mely most az Akadémiai Kiadó jóvoltából magyarul is megjelent.

Csodabogárból keresett edző

Erbstein (később Egri) Ernő ráadásul nemcsak sikeres edzőként és a labdarúgás egyik igazi úttörőjeként érdekes, de az életútja is annyira regényes, hogy tényleg külön könyv után kiált. Bliss pedig nemcsak megírta ezt, könyvtárakat és archívumokat feltúrva, de szerencsére meg tudta szólaltatni hozzá Egri-Erbstein külföldön élő, 80 fölött lévő lányait, Susanna és Marta Egrit. Azt pedig a kiadó mondta el, hogy a magyar kiadást néhány ponton a magyar olvasói igényekhez igazították.

Bár Egri-Erbstein játékoskarrierje nem volt mérhető a későbbi edzői pályafutásához, nem intézi el a könyv két bekezdésben, hanem Bliss már ott is megpróbálja megtalálni a későbbi edzőzseni jeleit, bár ez nem könnyű. A civilben művelt és jó modorú Erbstein ugyanis hírhedten durva játékos volt, aki a futballpályán könnyen elveszítette a fejét, bár később edzőként pont a javára írták, hogy a csapatai rendszerint feltüzelve és elszántan futballoztak.

A magyar labdarúgás azonban az 1920-as években még annyival előbbre járt az olasznál, hogy az itthon a másodosztályból sem kiemelkedő Erbstein odakint a feljutásért játszó Fiume vezéregyénisége és sztárja lehetett, amikor az itthoni amatörizmust a kinti profi karrierre cserélte. Bár csak két évet játszott Olaszországban, ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy megalapozza a későbbi edzői karrierjét.

Akkor már a fasiszta Olaszországban megtiltották a külföldi játékosok szerződtetését, azt viszont belátták, hogy amíg nem nő ki egy tisztességes olasz edzőgeneráció, addig a szakvezetőkre ne vonatkozzon ez a tilalom. Sőt, a nagy célokat kitűző klubok kifejezetten keresték is a külföldi edzőket, elsősorban a magyarokat, akik közül Weisz Árpád két klubbal (Ambrosiana-Inter, Bologna) is bajnokságot tudott nyerni.

Erbstein alsóbb osztályú kluboknál kezdett, változó sikerrel, noha már akkor is kiderült, hogy sajátos módszerekkel irányítja a csapatait: nemcsak, hogy az elsők között kezdte alkalmazni az angol Herbert Chapman által kifejlesztett, háromvédős WM-rendszert az országban, de a korát megelőzve tudatosan, apró részletekre is ügyelve gondolkodott a fociról, mely akkor még sokkal nagyobb teret hagyott az improvizációnak.

Mindezek ellenére Erbsteinre inkább amolyan csodabogárként tekintett az olasz közvélemény, egészen az első komoly eredményéig, amikor is egy kiscsapatot, a Lucchesét rövid idő alatt a harmadosztályból az elsőbe vitte fel. Itt, Luccában tudta tökéletesíteni a játékrendszerét, melyben a két fedezet és a két összekötő amolyan négyszöget alkotva uralta a középpályát, és később ez az úgynevezett quadrilatero (olaszul négyszög) volt a nagy Torino sikereinek kulcsa is.

A nagyra növő Torino

Ekkorra azonban már bekopogtatott a nagypolitika az Erbstein család ajtaján: 1938-ban már egyre kevésbé nézték jó szemmel a zsidó edzőket Olaszországban is, ezért a Lucchese eltanácsolta, a Torino fiatal, ambiciózus elnöke, Ferruccio Novo azonban gyorsan lecsapott Erbsteinre, sőt, angol mintára teljhatalmú menedzserré nevezte ki, aki gyakorlatilag mindenért felelős volt a klubban.

Miután az új zsidótörvények értelmében ott is meg kellett szabadulnia tőle, Erbstein amolyan titkos szaktanácsadóként továbbra kapcsolatban maradt a Torinóval, és amikor a háború idejére hazaköltözött a családjával Budapestre, telefonon továbbra is rendszeresen beszélt Novóval új igazolásokról és egyéb ügyekről. Sőt, titokban többször is Torinóba utazott, hogy a színfalak mögött továbbra is rajta tartsa a kezét az egyre nagyobbra növő klub ütőerén.

Miután a háborút és a holokausztot a családjával szerencsésen átvészelte (erről mindjárt), Erbstein immár legálisan is átvehette a Torino irányítását. Edzője viszont épp volt a csapatnak, aki ráadásul épp bajnokságot is nyert, ezért a magyar edzőből/menedzserből technikai igazgató lett, ami a valóságban amolyan teljhatalmú szakmai igazgatót jelentett, akinek az összeállítástól a játékosvásárláson át a taktikáig mindenben döntő szava volt, mellette az edző a gyakorlatban csak tréningruhás pályaedzőként funkcionált.

A nagy (Grande) Torino lett Erbstein jutalomjátéka: itt a korábbi ötleteit már tökéletesre csiszolhatta, és a korát megelőző taktikájával, a minden részletre odafigyelő klubvezetéssel a negyvenes évek Torinója a mai szuperklubok elődje volt. Erbstein például kiterjedt játékosmegfigyelői hálózatot tartott fenn, sőt, egyes klubokkal amolyan fiókcsapat-megállapodást is kötött (még ha ezek mai szemmel kicsit furák is). De a magyar szakember figyelme kiterjedt a játékosok táplálkozásától kezdve a sportpszichológián át az ellenfél pontos megfigyeléséig, és miután itt mindenben a klubelnök támogatását élvezte, semmi sem állhatott a bajnokságokat zsinórban nyerő Grande Torino útjába - csak egy tragikus légikatasztrófa.

Torino-Juventus rangadó három hónappal a Superga-katasztrófa előtt

Egy ilyen életrajzi dráma, mint Erbsteiné, nem lenne az igazi egy nemezis nélkül: ez leginkább az olasz válogatott szövetségi kapitányára, a legendás Vittorio Pozzóra illik, aki a harmincas években kétszer is világbajnokságot nyert csapatával, később azonban szembekerült az Erbstein képviselte modernitással. Pozzo még a klasszikus, 2-3-5-ös felállás (olaszul metodo) híve volt, mely azonban a háború után már a múltat jelentette, és az ő konzervatív felfogása került szembe a modern sistemával, amit a Torino is játszott. Bár kettejük között nem volt nyílt rivalizálás, több konfliktusuk is volt, és amikor Pozzo végül ‘48-ban lemondásra kényszerült, az nyílt beismerése volt a sistema győzelmének az elavult metodo fölött.

Pozzo volt az is, aki egy évvel később vállalta a holttestek azonosítását, amikor a Grande Torinót szállító repülőgép, Lisszabonból hazafelé a Superga dombnak csapódott, és a gép összes utasa (18 játékos és a vezetők) szörnyethalt. A tragédia érthetően óriási traumát okozott a városban, ahol a mai napig minden május 4-én megemlékeznek a katasztrófáról.

Szerencse a szerencsétlenség előtt

Egri-Erbstein Ernőt pár nappal az 51. születésnapja előtt érte a halál, pedig akkor már joggal gondolhatta azt, hogyha a világháborús éveket túlélte, nem érheti nagyobb baj. Túlzás nélkül kalandregénybe illő fordulatok kísérték végig a családot a vészkorszakban, kezdve onnan, hogy 1939-ben, miután Olaszországból menniük kellett, nem engedték be őket Hollandiába, ahol Erbstein munkát kapott. Bár minden papírjuk rendben volt, valamiért mégsem léphették át a német-holland határt, és ami akkor katasztrófának tűnt, az lett később a szerencséjük, hiszen a hollandiai zsidóság nagy része haláltáborokba került, így a már említett sikeredző, Weisz Árpád is, aki a Dordrecht csapatánál edzősködött ott, végül a családjával együtt Auschwitzban halt meg.

Az Egri-Erbstein család viszont jobb híján hazatért Budapestre, ahol egészen az 1944-es német megszállásig nem volt komolyabb probléma: bár a családfő edzőként már nem dolgozhatott a zsidótlanított magyar futballban, a testvérével egy textilkereskedő céget alapított, mely egész jó megélhetést biztosított, és ne feledjük, néhányszor a legszigorúbb titokban még Torinóba is elutazott.

A német megszállás viszont mindent megváltoztatott: Erbsteint munkaszolgálatra hívták be, a lányokat pedig ki kellett venni az iskolából, és az anyjukkal együtt egy katonai ruházatot gyártó üzembe kerültek, melyben egy katolikus pap (Klinda Pál) és egy Mallász Gitta nevű nővér számos zsidó nőt bújtatott titokban. A nyilasuralom idején azonban már ez sem volt biztonságos: volt, hogy Erbstein kapcsolatai segítségével a Vatikán akadályozta meg a zsidók elhurcolását, majd még az az abszurd helyzet is előfordult, hogy német SS-katonák állították meg a betörő nyilasokat, amíg az üldözöttek nagy része el tudott menekülni.

Erbstein végül Guttmann Bélával együtt szökött meg a munkaszolgálatról, és egy rokon pesti lakásban újra egyesülhetett a család, ám mivel nem mindegyiküknek voltak profin hamisított papírjai, az ostrom végéig veszélyben voltak, és akkor is a szerencsén múlott, hogy a házban zsidókra vadászó nyilasok nem figyeltek fel rájuk.

A háború végére az egykor virágzó magyar, polgári-kávéházi futballközeg is elpusztult, ám az új edzőnemzedék még azokból került ki, akik ebben nevelkedtek. A negyvenes-ötvenes évek hazai sikeredzői, Sebes Gusztáv, Bukovi Márton és Kalmár Jenő is ezekre az alapokra építve tették világhódítóvá a magyar futballt, ám az utánuk jövőknek már nem adatott meg ez a segítség.

A kommunizmus azt a keveset is kiirtotta a magyar fociból, amely még megmaradt a békebeli korszakából: sokan (így Erbstein mellett Guttmann Béla és mások is) örökre külföldre távoztak, a focit pedig központi irányítás alá vonták, és pár év alatt kikopott belőle minden, amitől egykor világhírű lehetett, így a futballt előrevivő folyamatos viták is, ehelyett csak egy akarat létezhetett.

A magyar edzőket ma már a kutya sem hívja külföldre - a határon túli magyarokat nem számítva utoljára a nyolcvanas évek elején fordult elő, hogy valódi sztárcsapatnál dolgoztak: Csernai Pál a Bayernnél és a Benficánál, Baróti Lajos pedig ugyancsak a Benficánál. Mindketten még azelőtt kezdték a karrierjüket, hogy itthon végleg szétrombolták volna azokat a struktúrákat, melyek egykor Erbstein Ernőt is adták a világnak.

Dominic Bliss: Erbstein Ernő. Az elfeledett futballhős
Akadémiai Kiadó, 2017, 336 oldal, 4480 Ft