Stadler-stadion, Akasztó
Nyilván adta magát az akasztói stadion, ami az egyik legbizarrabb képződmény a magyar futballtörténelemben. Az egykori Stadler FC otthona elég modernnek számított, amikor felhúzták, aztán Stadler József csődjével együtt indult rohadásnak, futballmeccset ezer éve nem rendeztek már benne, most is bizonytalan a sorsa. „Ott voltam az akasztói stadion megnyitóján 1995 márciusában. Ez volt az egyetlen alkalom életemben, hogy szurkolói busszal utaztam, Fehérvárról ment a Vidi-szurkolókat szállító busz, a meccs pedig kora délután volt: előtte ünnepélyes megnyitó, ami kell.
Szürreális látvány volt a falu szélén az akkor modernnek tűnő stadion a pusztában, a stadionban ülőhelyek, hipermodern, de sosem befejezett eredményjelző. Igaz, maga a meccs borzalmas volt: null-null, arra emlékszem csak, hogy ekkor tértek vissza a csapatba a Disztl fivérek, akik addigra már jócskán túl voltak a fénykorukon, és nem töltött el bizakodással a játékuk annak ellenére sem, hogy a Stadler gyenge támadósorának köszönhetően nem volt sok dolguk. Ekkoriban volt sláger A három kismalac, melynek refrénjét a vendégszurkolók sikerrel aktualizálták is: »– Buzi Puhl, buzi Puhl, engedj be! – Nem engedlek, lófasz a seggedbe! – Bemegyek, bemegyek, szétütöm a szád!” – ebből emlékszem rá, hogy tényleg Puhl Sándor vezette a meccset.
(Fotó: Bődey János / Index)
Ezen a meccsen dobta be a Vidi-tábor a pályára a kakast is – erre még maga Stadler József is emlékezett, amikor most találkoztunk az akasztói benzinkút melletti presszóban, abban a reményben, hogy esetleg be tud vinni a bezárt stadionba. Sajnos nem sikerült; azt mondta, őt sem engedik be, pedig haszonélvezeti joga van az ingatlanra. Sőt, jelenleg is azon van, hogy visszaszerezze, de egyelőre hiába. Így aztán csak kívülről tudtuk körbejárni a pályát, és nehéz volt elképzelni, hogy valaha ott ezrek nézik, ahogy futballmeccset játszanak.” (Inkei Bence) (Fotó: Bődey János / Index)
Városi stadion, Ózd
Elég durva belegondolni, hogy az ózdi stadionban valaha huszonötezer néző előtt rendeztek meccset, pedig 1981-ben ennyi ember ment ki az Ózd–Ferencvárosra. Az akkori Népsport azt írta a meccsről, hogy a „Ferencváros bravúros hajrában szerezte meg az egy pontot. A 4. percben a Fradi már vezetett, de rövidesen három gólt kapott. Nagy volt a hangorkán, s félidőben már 4-2-re vezettek a hazaiak. A 83. és a 87. percben erősen támadott a Fradi és kiegyenlített.” A hangulatos posztapokaliptikus feeling és a dülöngélő korlátok megvannak itt is, de az egésznek a legérdekesebb eleme az alagút, ami a töltés alatt vezet be a pályára. A klubháztól egy zárható nagy ketrec vezet addig, ezen keresztül sétálhattak be a játékosok. Ózdon összesen négy idényen át volt élvonalbeli futball, legutóbb a Ferencváros elleni 25 ezres meccsen a nyolcvanas évek elején. (Lovas Gergő) (Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index)
Szojka Ferenc Stadion, Salgótarján
A salgótarjáni Szojka Ferenc Stadionról mondogattak olyasmiket egy időben, hogy az ország egyik legszebb fekvésű stadionja, ami igaz is addig, amíg az ember nem kezd el bóklászni a környéken. A főlelátó tetejéről lehet látni gyárkéményt és gyárépületet, de mögötte hegyet és még egy várat is ki lehet szúrni, csak a bejáratnál ette meg a rozsda a stadion nevét hirdető feliratot. A Salgótarján az egykoron jól menő bányászklubok egyikeként egész meghatározó csapat volt az NB I.-ben, a hetvenes évek elején a harmadik helyen végeztek, és nemzetközi kupameccset is játszottak. (Fotó:
Barakonyi Szabolcs / Index)
Aztán a salgótarjáni futball elindult lefelé, megszűnések, összevonások, legutóbb az NB III.-ban szerepelt a helyi csapat. „A tarjáni stécéstadionnál hatévesen, óvodásként jártam először, de akkori emlékeimben nem nagyon különbözik a 2000 körülitől, amikor legutóbb arra jártam. Sőt, a mostani képeken sem látok sok újdonságot a 30 évvel ezelőttiekhez képest. A klubházat szépen megcsinálták, a gyep is remek, mint mindig, de ami körülötte van... 15 éve vagy négyszer ennyi műanyag székes hely volt, azokkal nem tudom, mi történhetett. És akkoriban még le lehetett ülni a rozoga fapadokra a tribünön. A vendégkispad is ugyanolyan jó volt, mint most a hazai.” (Joó Gábor) (Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index)
Oláh Gábor utcai stadion, Debrecen
Az Oláh Gábor utcai stadion igazi sufnistadion volt, amit éveken keresztül folyamatosan bővítettek, fejlesztgettek, miközben a csapatnak egyre jobban ment, csak hát stadionnak túlzás lett volna nevezni, még debreceniként is. Volt egy városi legenda, hogy amikor a Bordeaux nemzetközi kupameccset jött játszani, akkor a vendégek küldöttsége elégedetten sétált körbe, hogy milyen fasza kis edzőpályája van a DVSC-nek, aztán szóltak nekik, hogy, hé, ez a stadion. Az is megmaradt, hogy az UEFA-előírások miatt az első nemzetközi kupameccs előtt székeket kellett lerakni a B-szektorba, ahol az ultrák voltak. Már egy héttel a mérkőzés előtt felszerelték az ülőhelyeket, csak azzal nem számoltak, hogy a nemzetközi meccset megelőző hétvégi bajnokin őrjöngeni fognak a drukkerek. Ha jól emlékszem, a Tatabánya jött, és rúgott hármat, úgyhogy 0-3-nál a B-szektorból több embernek elborult az agya, és elkezdték feltépkedni, bedobálni a székeket. Itt lett először bajnok a Loki, és végül 2014-ig játszott az Oláh Gábor utcában, aztán átköltözött az új Nagyerdei Stadionba. (Lovas Gergő) (Fotó:
Barakonyi Szabolcs / Index)
Bányász stadion, Komló
Egy újabb elfelejtett bányászvárosi helyszín, igaz, a Komlói Bányász sosem volt igazán meghatározó klub az NB I.-ben, viszont egy nemzetközi kupaindulás így is összejött: kupadöntőt játszottak az Újpesttel, amit ugyan elvesztettek, de a Dózsa volt a bajnok, szóval a Crvena Zvezda simán kiejtette őket, de legalább egy idegenbeli győzelem összejött. A stadion pedig a maga módján tök különleges. „A Komlói Bányász NB I.-es időszakáról már csak az ötven felettieknek lehetnek személyes emlékeik, viszont a csapat stadionja volt az egyik legkellemesebb meglepetés volt a stadionjáró turnénkon. A hegyoldalba épített, erdő melletti pálya nemcsak takaros és jó állapotban van, de szerencsére megmaradtak az ötvenes évek ma már ritkaságszámba menő stílusjegyei is, különös tekintettel a klubházra és a pálya négy sarkában látható szocreál sportolószobrokra. A Bányász stadionban bármikor megnéznénk akár egy NB III.-as meccset is, és remélhetőleg még sokáig megmarad ebben az állapotában.” (Inkei Bence) (Fotó: Bődey János / Index)
Városi stadion, Tiszakécske
A tizenegyezres Bács-Kiskun megyei város stadionjában 1998. március elsején kilencezren voltak a Tiszakécske–Újpest meccsen. Ez abszolút csúcs, a város csapata akkor töltötte egyetlen első osztályú szezonját az NB I.-ben. Hatvan-hetvenmillióból újították fel a lelátót, az öltözőfolyosót, az eredményjelzőt. A csapat egy évet töltött az első osztályban, a 15. helyen végzett, és az osztályozón a III. kerület ellen vérzett el. A foci most kezd feltámadni a városban: a Nyilas Elek edzette csapat megnyerte a megyei első osztályt, és senki se csodálkozzon, ha az NB III.-ben nem érik be a kiesés elkerülésével. (Tóth-Szenesi Attila) (Fotó:
Bődey János / Index)
Buzánszky Jenő Stadion, Dorog
A Dorognak a hatvanas években ment igazán, amikor nemzetközi meccseket is játszottak nagy ellenfelek ellen, és a válogatottba is adtak játékosokat. Aztán kezdődött a liftezés az első és a másodosztály között, többször kiestek, visszaverekedték magukat, majd a hetvenes évek végén végleg elbúcsúztak. A sporttelep egyik végében áll a százéves kapu, amit pár éve újítottak fel, és ehhez hasonló bejáratot nem gyakran látni a hazai stadionokban. A főlelátó még mindig fatetejű, sőt a padok is megvannak, mert a modernizálást úgy oldották meg, hogy a székeket rácsavarozták a régi padokra, és az első sorokban még faboxok is vannak, igazi VIP-élmény, ettől függetlenül kicsit olyan, mint egy vidéki angol stadion. Másik oldalon található a vendégszektor is, aminek a szélén a Drink, Fuck, Fight és a Merda Körmend feliratok mutatják, hogy milyen kemény szurkolói élet volt Dorogon. (Lovas Gergő) (Fotó: Bődey János / Index)
SZVSE-stadion, Szeged
Itt szerettem meg a focit, itt kezdtem először meccsre járni. A SZEOL az 1983–84-es bajnokság tavaszi idényét – de talán az őszinek is a nagy részét – a már akkor is ütött-kopott SZVSE-pályán töltötte, mert a Felső Tisza-parti Stadionban tönkrement a gyep. Az egész tavaszi szezont ott ültük végig apámmal, meg az egyik barátjával, elismerően szóltunk Kaszás Gábor szakértelméről, Gruborovics Tibor intelligens játékáról, nekifutás nélkül elvégzett szabadrúgásgóljairól, Kun Lajos fejeseiről, Deák elfutásairól, Kozma szereléseiről. A bajnok Honvédot 4-3-ra vertük, az ezüstérmes Rábát 4-2-re. A meccsek telt házasak voltak, a Kossuth Lajos sugárúti tízemeletesekből egyre többen potyáztak. Kilencedikek lettünk végül, de az állandóan az első és a másodosztály között jojózó SZEOL-nál ez felért egy bajnoki címmel. Aztán az SZVSE-pályán ragadtunk a következő bajnokságra is, és nagyjából ugyanezzel a játékosállománnyal tök utolsóként, mindössze 14 ponttal zúgtunk ki az NB II.-be. Ott voltam utolsó NB I.-es meccsünkön, amit a SZVSE-pályán játszottunk: 5-4-re vertük a Vasast, de akkor már minden mindegy volt. (Tóth-Szenesi Attila) (Fotó:
Bődey János / Index)
Felső Tisza-parti Stadion, Szeged
A világ csodája, hogy ez a stadion még nem dőlt össze. Ötven éve nem nyúltak hozzá, ami annyiban nem igaz, hogy a rendszerváltás után a Tisza felőli kapu mögé betonlelátót építettek a BEK-győztes Crvena Zvezda 150 ezer német márkájából. Itt játszott ugyanis két BEK-meccset a délszláv háború miatt a hazai pályájától eltiltott szerb csapat. Ilyen pályán ma már BL-elő-elő-előselejtezőt se lehetne rendezni. Itt éltem át életem egyik legnagyobb csalódását. 1989 volt, a Vasas elleni osztályozó visszavágójának második félidejében jártunk, épp rápillantottam az eredményjelzőre, 44:41-et mutatott, ma is ott rozsdásodik az edzőpálya mögötti kapunál. Ha marad a 0-0, akkor a Szeged négy év másodosztály után visszajut az NB I.-be. És akkor, másodpercekkel a vége előtt Szabó Gyula a 16-oson belül röplabdás mozdulattal beleütött a labdába. Jogos tizenegyes, Szabadi belőtte, a Vasas maradt NB I.-es.
És akkor jött a tömegpszichózis. A nézők berohantak a pályára, megkergették Németh Lajos játékvezetőt, kővel törték be az öltöző ablakait, megrongálták a vendégek buszát. Mi is ott álltunk apámmal a tüntető drukkerek között, és kizártnak tartottuk, hogy még mindig így kell nyomni Kádár János büdös kommunista csapatát, miközben az országban tombol a kibontakozás. (Tóth-Szenesi Attila)
(Fotó: Bődey János / Index)
(Fotó: Bődey János / Index)
Révész Géza utcai stadion, Siófok
Egy ideje már nincsenek nyári nyaralós NB I.-es meccsek Siófokon, pedig egy időben rendszeresen a Ferencváros és a Videoton vagy az Újpest is akkor ment oda játszani, amikor még javában tartott a strandszezon. Maga a létesítmény amúgy olyan kívülről, mint egy katonai objektum: szögesdrót, magas betonkerítés, komorság. „Amikor a Siófok NB I.-es volt, a Videoton fellépései rendszerint augusztusra estek, és ilyenkor a szokásosnál jóval nagyobb, nyaralókkal kiegészült vendégtábor kísérte a csapatot. Maga a siófoki stadion inkább tűnt alsóbb osztályú csapat pályájának, hiába töltött el a klub éveket az első osztályban – ehhez képest pont akkoriban válogatott meccseket is rendeztek ott, úgyhogy lehet, én emlékszem rosszul. Egyébként 97 augusztusában ácsorogtam végig egy Siófok–Vidit a délutáni napsütésben, amit végül Valdas Urbonas bombájával nyert a Vidi egy-nullra, és inkább edzőmeccshangulata volt az egésznek.” (Inkei Bence) (Fotó:
Barakonyi Szabolcs / Index)
(Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index)
Kórház utcai stadion, Békéscsaba
Gyerekkoromat végigkísérte a rádió körkapcsolása. Az egyik legvonzóbb helyszín a békéscsabai Kórház utca volt, ahol olyan nevek játszottak, amiket jórészt csak Békés megyében lehet hallani: Fabulya, Steigerwald, Mracskó, Csató, Ottlakán, Csanálosi, Zahorán. Mi, szegediek eléggé utáltuk szegényeket. 2012 tavaszán voltam először a csabai stadionban. Állt még a Kórház utca felőli, békebeli, színes műanyag székek nélküli betonlelátó, a pályán az akkor NB II.-es Békéscsaba és Mezőkövesd csapott össze, 2-1 re nyertek a hazaiak. Egy dolog maradt meg arról a meccsről, de az nagyon: a szünetben mellettem pisilt Jimmy Jones Tchana, a hazaiak csatára, aki valamilyen okból a nézők részére fenntartott vécébe rohant be a szünetben. Azóta is bánom, hogy nem kérdeztem rá, hogy miért. Tudom, talán azért, mert hugyoznia kellett. (Tóth-Szenesi Attila) (Fotó:
Bődey János / Index)
Városi stadion, Veszprém
Úgy voltunk a veszprémi stadionban, hogy nem is nagyon éreztük, hogy egy stadionban vagyunk. A létesítmény inkább egy sporttelephez hasonlít, ahol a nyolcvanas évek végén a Ferencváros ellen 12 ezren voltak. Közepesen elhanyagolt lelátók, régi közvetítőállás, ahova felmászva szépen be lehet látni a környéket, miközben zajlik a sportélet a futópályán és a kisebb füveseken. A városnak 1988-tól volt élvonalbeli csapata, az 1989–90-es kiírásban jött a nagy bravúr, amikor a hatodik helyet csípték el, de egy évvel később ezt is sikerült felülmúlni egy ötödik hellyel. Végül 1993-ban esett ki a csapat, amely Veszprémi LSE néven a múlt idényben NB III.-as volt. (Lovas Gergő) (Fotó:
Barakonyi Szabolcs / Index)
Széktói Stadion, Kecskemét
Egyetlen megyeszékhelynek nem volt még NB I.-es csapata, Szekszárdnak. 2008-ig volt egy másik ilyen város is: Kecskemét. Jött azonban Tomiszlav Szivics mester, és felvitte a csapatot az első osztályba, ahol csodák csodájára egyhuzamban nyolc idényt húzott le. Meccsen 2013 tavaszán jártam ott először és utoljára. Kecskemét–Debrecen volt. A hazaiaknál játszott még Rajczi, a vendégeknél Sidibé, mégis 0-0 lett a vége. Az 1962-ben egy Kecskeméti Dózsa–Ganz-Mávag meccsel avatott stadion magán viselte a korszak jegyeit, akárcsak egy Kádár-kocka: ovális alakban körbefutó betonkarély, szabványos szélességű salakos futópályával, fedetlen lelátóval. Most a megyei egyben nyomják, a feljutásról döntő meccsen megverte őket a Tiszakécske, hiába ontotta a gólokat a már az NB I.-ben is Kecskeméten játszó Eugène Salami. (Tóth-Szenesi Attila) (Fotó:
Bődey János / Index)
Budai II László Stadion, REAC
A Rákospalotai EAC a kétezres évek közepén szerepelt néhány szezonon át az élvonalban, korábban a Volán játszott itt még az élvonalban. A REAC neve öt éve a nagy bundabotrány miatt jött elő megint, 2016-ban kilenc vádlottat ítéltek el a REAC-meccsek manipulálása miatt, de aztán tavaly az MLSZ döntése alapján visszatérhettek az eltiltottak. „A REAC-stadionban kétszer voltam meccsen, először valamikor 1987–88 körül, amikor még a Volán hazai pályája volt. Azt hiszem, 1-1 lett, de ez mindegy is, arra viszont emlékszem, hogy amikor legközelebb mentem, Signorit megnézni a Sopronban úgy 2005 környékén, a stadionban semmi nem változott. Rendben volt, egyszerű volt, de nem lepukkant, a szokásos alacsony betonlelátókkal. Kívülről jelenleg is így néz ki. Igazából fel sem tűnik, hogy stadion, de a pálya is, a lelátó is okénak tűnik.” (Joó Gábor) (Fotó:
Ajpek Orsi / Index)
Újmecsekaljai stadion, Pécs
Egy másik korábbi stabil NB I.-es helyszín az Újmecsekaljai stadion Pécsen. Játszott itt a magyar válogatott is egy horvátok elleni barátságos meccset, amin kisebb balhé is volt, amikor a vendégek be akartak mászni a pályára, percekig állt a játék. „Az Újmecsekaljai stadionban csak most, a fotózáskor jártam először, de a tévéközvetítésekből nagyjából ugyanez a képem volt róla, mint amilyen állapotban van ma is. Valahol megdöbbentő, hogy az ország egyik legnagyobb városának csak egy ilyen kicsi betonteknőre futotta, amely már a nyolcvanas években sem tűnt modernnek, pedig a Garami-időszakban a tízezres nézőszám sem volt ritka. Az mondjuk pont érthető, hogy most nem törődnek nagyon vele, lévén a PMFC messze van az élvonaltól. Pedig a pálya fekvése szép, a háttérben a Mecsekkel, de így 2017-ben elég nehéz elképzelni, hogy valaha játszott ebben a stadionban a Manchester United és a Feyenoord is.
A meccsre járós időszakomban Pécsre el- és onnét visszajutni elég nagy kihívásnak tűnt, úgyhogy meg se próbáltam, egy haverom viszont igen, és az ő tapasztalatai végképp elvették a kedvemet. Történt ugyanis, hogy a bátor pécsi huligánok kifigyelték a vendégszektorban, majd a vasútállomásig követték, ahol csoportosan felkérdezték, hogy mégis hogy gondolja, hogy idejön Fehérvárról szurkolni a Pécs ellen. A támadókat az sem hatotta meg, hogy nem fehérvári (hozzám hasonlóan Budapestről szurkolt a Vidinek), és egy »Ezt vidd haza Fehérvárra!« beszólás következtében be is húztak neki egy nagyot. Azt hiszem, többször ő sem ment Pécsre.” (Inkei Bence)
(Fotó: Bődey János / Index)
(Fotó: Bődey János / Index)
Hévízi úti stadion, III. kerületi TVE
Elég rég volt már, amikor a III. kerületnek NB I.-es csapata volt, legutóbb az 1998–99-es idényben szerepeltek az élvonalban, akkor több mint tízezer néző előtt játszottak hazai pályán a Fradival. Aztán költözött, átalakult, újraalakult a csapat, amely azóta a harmadosztály és a BLASZ között ingázik. Abból a szempontból kilóg a sorból, hogy az egész sporttelepet felújították, már csak a környező panelek emlékeztetnek a régi feelingre. (Lovas Gergő) (Fotó:
Ajpek Orsi / Index)
Szőnyi úti stadion, BVSC
Legendásan lepattant helyszín volt szinte mindig is a Szőnyi úti BVSC-stadion, ahol tavaly már amerikaifutball-döntőt rendeztek, pedig érkezett oda 1997-ben a spanyol Betis is KEK-meccsre, amikor még a BVSC volt valami a magyar futballban. Aztán egyre ramatyabb állapotba került a létesítmény. „2000-ben egész tavasszal a Szőnyi útra kellett járni hazai Újpest-meccsekre, mert a Dunaferr ellen megdobálták Bede bírót. Félbeszakadt a meccs, a tüntető újpesti tömeg nagyon nem akart oszlani, kétpercenként jöttek a hírek, hogy már kimenekítették, dehogy, még az öltözőben lapul. Úgyhogy bezárták a pályát, és volt az indoklásban olyan is, hogy romos a Megyeri úti stadion, azért lehetett megdobálni betondarabokkal a bírókat. Volt nagy röhögés, mikor a tábor először bement a Szőnyi útra: ha láttál már romhalmazt, hát az az volt. A kapuk mögötti fapadok teljesen szét voltak rohadva, a kerítésen méteres lyukak, simán be lehetett menni a pályára is, pár haverral vidáman dobáltuk egymást a markunkba összeszedett vörös salakkal. Büfé semmi, a közlekedés katasztrofális, úgyhogy vidám tavasz volt a Szőnyi úton.” (Nagy Zoltán) (Fotó:
Ajpek Orsi / Index)
Szentmarjay Tibor Városi Stadion, Eger
Amikor ott jártunk, akkor az egész stadion területe le volt zárva és építési területnek volt nyilvánítva, szóval nem tudtuk bemenni sem, de onnan nézve olyan radikális változások nem történtek azóta, hogy 2012-ben megnéztük. Akkor jó nagy kabaré lett az élvonalba visszatérő Eger szezonjából, egy darabig úgy nézett ki, az idényt sem tudják majd befejezni, meg amúgy sem játszhattak otthon a világítás hiánya miatt. A stadion leginkább egy amfiteátrumhoz hasonlít a főlelátó miatt, de ennyiben ki is merül a varázsa, maximum a parkos kertvárosi környezet dob még rá egy kicsit. A csúfos véget ért 2012–13-as szezon óta Egerben nincs élvonalbeli futball. (Fotó:
Barakonyi Szabolcs / Index)
Ligeti Stadion, Vác
A váci stadiont még az eredeti formájában kaptuk el, de elvileg hamarosan több fázisban fel fogják újítani a kilencvenes évek egyik fontos helyszínét, ahol az 1993–94-es szezon bajnokcsapata játszott Csank János irányításával. Aztán a kilencvenes évek vége felé volt itt Magyar Kupa-döntő is, a Debrecen ott verte meg a Tatabányát, ami a klub történetének első nagy sikere volt. A Ligeti stadionnál amúgy egy masszív fal fogadja az embert, mögötte a kötelező szocreál szobor, aztán besétálva kicsit már lehangoló a helyzet: térdig érő fű, széteső büfébódé, és valószínűleg az amúgy elég nagy eredményjelző sem működik már. (Lovas Gergő) (Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index)
Béke téri stadion, Csepel
A negyvenes években sok ezer néző előtt rendeztek itt Ferencváros elleni meccset, azóta kicsit megváltozott a helyzet. Az egykori bajnok Csepel még a kilencvenes évek elején is stabilan NB I.-es volt, aztán elkezdődött a hanyatlás, a szétesés és a stadion lerohadása, bár az már talán jóval korábban. „Csepelen is csak egyszer jártam győztes meccsen, de akkor épp NB II.-es volt mindkét csapat, előtte viszont csupa frusztráló emlékem van arról a pályáról, amely egyébként valódi időutazás volt, hiszen látszólag ehhez a pályához se nyúltak évtizedeken keresztül. Egyébként megvolt a maga hangulata a panelházak közé rejtett lerobbant stadionnak, a megfakult piros-kék, rozsdás kerítésekkel és az állóhelyekkel, de mivel a Vidi hagyományosan kikapni járt Csepelre, annyira nem voltam fogékony a romantikára. Ezért is volt hihetetlen, amikor már 96 tavaszán végre egyszer az utolsó percben egyenlítettünk Csepelen, Pető Tamás góljával. Érződött, hogy ez már az új idők szele, és a Csepel abban az évben ki is esett. De hát ha már bennünket se tudtak megverni, mégis mire számítottak.” (Inkei Bence) (Fotó:
Huszti István / Index)
(Fotó: Huszti István / Index)
Olajbányász stadion, Nagykanizsa
A stadion bejáratánál a Lokomotív nevű bódébüfében söröztek, onnan húsz méterre a lelátó, rápingálva az oldalára festékkel, hogy B-közép, szembe meg egy közvetítőállás, amihez legalább harminc éve nem nyúlhattak, valami ilyesmi látvány fogadja az embert az Olajbányász stadionnal. A hatvanas-hetvenes évek stadionjainak stíluselemei megvannak, de van valami furcsán megnyugtató a lehasznált állapotban, a látvány se rossz, mert ezt is egy kisebb völgybe rakták, az egyik bejárat felől pedig belátni az egészet. Nagykanizsán már jó ideje nincs NB I.-es futball, az 1994–95-ös idényben voltak fent egy idényt, aztán a kétezres évek elején visszatértek, de az átszervezett NB I.-ben már nem tudtak megmaradni. Viszont adtak egy Kerekes Zsombort az NB I.-nek, aki aztán Debrecenben lett klublegenda. (Lovas Gergő) (Fotó:
Barakonyi Szabolcs / Index)
(Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index)
Grosics Gyula Stadion, Tatabánya
Az egészben a legszomorúbb, hogy a tatabányai futball bedőlt tavasszal, és az MLSZ kizárta őket, miután többször nem tudtak kiállni, szóval a megyei bajnokságban folytatják. A Grosics Gyula Stadion nemrég átment egy renováláson, szóval a klasszikus feeling már nincs meg, de azért így is vannak elemek, amik megmaradtak, például a bejárat felőli nagy lelátó tetejében lévő kerítés, ahonnan simán lehetett potyázni a sportbüfé teraszáról. (Fotó:
Bődey János / Index)