A Kisvárda-Puskás Akadémia, azaz Seszták vs. Orbán Magyar Kupa labdarúgó-mérkőzés már a párosítás pillanatában kihagyhatatlannak tűnt, így hát kedden autóba pattantunk, és leugrottunk Várdára. Csak bő háromórás út, annyi sincs, mint manapság eljutni az Uzsokitól a Nádor utcáig.

Sajnos a 16+1-es találkozó miatt nem számíthattunk a csapatok illusztris kabalafiguráinak felbukkanására. Persze, ha már kész lenne az új stadion, bizonyára Li Ko-csiangot is elrángatták volna magukkal a fiúk, de hát még mindig itt tartunk sajnos, hogy egy másodosztályú csapatnak éveket kell várni, míg az állam épít neki 2,5 milliárdból egy kis ékszerdobozt.

A találkozót szerény körülmények között, a Várkerti sportpályán rendezték meg, a Várda FC épülő stadionja és sporthotelje között, az utóbbira taóból jutott 1,5 milliárd, a magyar futball jövője szempontjából kivételes hatékonysággal elköltött forint.

Bár a honlapon található regisztrációs felület úgy működött, mint a Várda védelme ez előző körben a Fradi ellen – nem ment át rajta semmi – a bejáratnál kedvesen megoldották a helyzetet, és elfoglalhattam helyem a vendég VIP-ben, ami tucatnyi műanyag ülőkét jelentett két sorban a vendégkispad mögött. Párnával.

Ahogy elkezdődött a meccs, egyszerre kiderült, hogy a körülmények összejátéka rendkívüli élménnyel ajándékozott meg, ami bőven többet ért, mint azt figyelni, hogy miként szotyolázza össze egymást a szeparében a fejlesztési miniszter udvartartása. 

Ugyanis két lépésnyi távolságból követhettem végig a meccset Pintér Attila mögül. Talán bevallhatom, hogy ezek után leginkább csak azért néztem rá néha a pályára, hogy lássam, most épp min bosszankodik a mester.

Pintérrel végigélni egy mérkőzést intenzív és tanulságos élmény. Egyrészt nyilván a kifogyhatatlan jeremiádok miatt, másrészt ennek a kívülről keménynek, sőt vaskalaposnak tűnő szakembernek van egy kevésbé ismert oldala is, ami szép lassan kirajzolódott szapora bekiabálásaiból a várdai napsütésben.

Elég annyi, ha leírom a Felcsút kezdőjét a Pintér által használt megszólításokkal, és mindent érteni fognak:

Hé! – Osi, Vili, Csabi, Bubu – Zsír, Grigó – Gabi, Knezó, Szaki – Diájó

Cserék: Maki, Szecska és Proszi

Tán a deles kezdés az oka, de az év eddigi legfontosabb meccsén félház sem gyűlt össze a jóindulattal 2 000 férőhelyes stadionban, a hangulat pedig még ehhez képest is szedált volt. Így Pintérnek csak azt a mintegy 20 fős keménymagot kellett túlkiabálnia, akik a pálya végében énekelték kitartóan az ismert szurkolói dalok várdaiasított verzióját. Valljuk meg, még akkor is hülyén hangzik, "a ha egyszer meghalok" Kisvárda Master Good FC-re kihegyezett változata, hogy közben valaki úgy üt egy bazi nagy dobot, mintha az élete múlna rajta.

De még mielőtt bárki félreértené, a körülményekkel és a hangulattal semmi baj nem volt, sőt a nosztalgikusan lepukkant, egyik hosszanti oldalán szimplán csak sövénnyel övezett pályán bekövetkezett a kisebb fajta csoda: egy meccs erejéig hitelesnek tűnt a magyar labdarúgás. Pont olyan körülmények között találkozott a két csapat, amit ez az egész valójában érdemelne, ha nem tálalnák milliárdokból a szart is szarvasgombának.

Ami a játékot illeti, a küzdőszellem dominált, főként Pintéré, aki percenként megküzdött játékosainak helyezkedésével, és persze a játékvezetéssel. 

Az utasításokból főleg Zsidainak azaz Zsírnak jutott ki bőven, a középpályás pozícióját percenként módosította az edző, akiről az is kiderült ezen a napon, hogy angolul épp olyan jól beszél, mint magyarul.

"Gív de bal tú táccs" – harsant Diallónak, amikor a Portugáliában nevelkedő 25 éves puskásakadémista túlvariált egy akciót, de lehet, hogy ez csak a közönségnek szólt, mert amikor pár percre rá valaki rátiport a lábára, a játékos ékes bizonyítékát adta magyar nyelvtudásának egy "fú bazmeg"-gel.

A mali csatárral ellentétben a két csapatban pályára lépő magyarigazolványos külföldiek mintha nem igazán beszélték volna a nyelvünket, de ez a téma messzire visz. Inkább foglalkozzunk a meccsel, amin egy tudatos akcióval egész hamar megszerezte a vezetést a Felcsút, kihasználva, hogy a gyors emberei gyorsabbak a Várda lassú embereinél.

Pintér a meccs után büszkén mondta, hogy napok óta erre készültek, meg a labdavesztés utáni letámadásra. Mondjuk ezzel az intenzitással presszingelve tőlünk nyugatabbra legutóbb akkor lehetett megzavarni egy csapatot, amikor még laktak a kisvárdai várban, de ahol lakókocsiból mérik a sört, és Vanczák Vilmosnak oldalaznia kell az öltözőfolyosón, hogy elengedje a vécére igyekvő újságírót, ott ez nem tűnik akkora problémának. Legalábbis amíg nem pillantjuk meg a Felcsút 93 milliós csapatbuszát (feltételezve, hogy a nagycsapatnak sem vesznek olcsóbbat, mint amire taóztak az utánpótlásnak).

A vendégek rutinos edzőjét egyáltalán nem kényelmesítette el az előny, továbbra is ugyanolyan vehemenciával kérdőjelezte meg Kassai minden egyes ítéletét. A 90 perc során elég egyértelművé vált, hogy Pintér finoman szólva nem szimpatizál vele. Ha rajta múlik, valószínűleg Kassai Viktorról szólt volna a nemzeti konzultáció, és akkor egymaga küld vissza kitöltve 1,7 millió kérdőívet.

Ám ahogyan a játékosoknak címzett bekiabálások élét oldotta a bennük felsejlő atyai dorgálás, úgy Kassai kritizálását is más fénybe helyezte, hogy Pintér sokkal inkább hisztis, mint indulatos, és színpadiasabb, mint agresszív. Legfőként mintha valami kényszer hajtaná, hogy minden egyes érzelmi rezdülését teátrális gesztusokkal közvetítse a stábjának, és persze a kamerának, eközben pedig még a káromkodások sem képesek elfedni a kisgyerekes duzzogás tulajdonképpeni báját és komikumát.

"Ezt nem hiszem le. Ez mit fúj ez? Ez hol volt kéz? Stopli használat, az nem sárga? Mit lengetsz? Ne mosolyogjál! Ez nem volt sárga. Ez kiállítás volt! Tiszta nevetséges, ahogy ez az ember vezet. Nekünk kéne rúgni, erre ők rúgnak. De hát ő rúgott bele a talpába! Ne hülyéskedjünk má'. Mit csinál ez a bíró, ez az ember? Csodálkoznak, hogy nem viszik őket sehová..." – hogy úgy nagyjából 10 percet felidézzünk az elapadhatatlan panaszáradatból.

Amikor pedig egy általa észre nem vett les miatt nem sokkal a vége előtt elvették Márkvárt (Maki) gólját, olyan hisztibe kezdett, ami Eperjes Károly legjobb alakításait idézte.

Bár az utolsó percekben a Kisvárda is kidolgozott egy-két veszélyesebb kavarodást Hegedűs kapuja előtt, az egyenlítés nem jött össze, így a miniszterelnök és a fejlesztési miniszter között meglévő osztálykülönbség a végeredményben is tükröződött. A Felcsút jutott tovább, míg a Kisvárda koncentrálhat a másodosztályra.

A hazaiaknak persze kár volna emiatt nagyon letörniük, a várdai jövő fényes ígérete ott emelkedik betonból a sporttelep két oldalán, ahol már most több műfüves pálya van, mint Szegeden összesen.

Ráadásul Magyarország nyolcvanadik legnagyobb településén nemcsak egyetlen lábon billeg a sportélet. A kézilabdásokra is nagyon odafigyelnek, épp most épül a csarnokuk 3,5 milliárdos kormányzati támogatásból, sőt még a 700 milliós EU-s támogatásból készült Roma Oktatási Központból is nekik lett konditerem végül, ahova a cigányokat viszont be sem engedik. Persze ez is tekinthető oktatásnak, de ez már megint egy másik, messzire vivő történet az ország csodákban nem szűkölködő keleti sarkából.  

(Borítókép: Huszti István/Index)