Sokmilliós kvízkérdés lehetne, ki volt az egyetlen olyan magyar válogatott futballista, aki úgy hagyta abba, hogy Magyarországon egyetlen bajnokit sem játszott. Bemutatjuk őt, a Namurben élő Bukrán Gábort, a városban látogattuk meg.
Régi problémája a magyar futballnak, hogy egy tehetséges játékos mikor menjen külföldre. A kilencvenes évek elején a szülők nem bíztak a lecsúszó hazai futballban, a kereseti lehetőségek miatt is keresték a kapcsolatot a külföldhöz.
1975. november 16-án született, Pétervásárán.
Manapság is ritka, hogy valaki úgy lehet válogatott, hogy nincs előtte egyetlen NB I.-es meccse sem. Szalai Ádámnak a mai napig nincs, Torma Gábor a Cercle Bruges-ből, Koman Vladimir a Sampdoriából jött haza, Futács Márkó Angliából. Ők azóta szerepeltek a hazai ligában.
Egy játékos volt a múltban Szalai előtt, aki nem fordult meg sohasem hazai csapatban: Bukrán Gábor. 2000-ben az ausztrálok ellen rakta be a középpályára Bicskei Bertalan, a tudósítások szerint ő volt a középpálya motorja, jó osztályzatot kapott, de soha többé nem volt a keretben.
Bukrán az 1992-ben U16-os Európa-bajnokságon szereplő csapatnak is alapembere volt, a másik két társa a középpályán: Lisztes Krisztián és Dárdai Pál.
A Vasas Akadémia tulajdonosa szerint még most sincs más lehetőség, mint a külföldi képzés, nem véletlen, hogy az U17-es válogatottunk legjobbjai már patinás akadémiákon készülnek a felnőtt futballra.
Bencze Márk a Vitesse-nél, Csoboth Kevin a Benficánál van, Schön Szabolcsot az Ajax, Szerető Krisztofert a Stoke szerződtette. A legnagyobb ígéret, Szoboszlai Dominik pedig annak a Salzburgnak a fiókcsapatában edződik, amelyik az U19-es korosztályban megnyerte az ifjúsági Bajnokok Ligáját. A Liefering (osztrák kettő)-Salzburg-Lipcse útvonalat befutották az utóbbi időben néhányan, ő is azt szeretné. A szombathelyi Kiss Tamásért nagy a kereslet.
A franciákat legyőzte (1-0), a portugálokkal ikszelt (1-1) az a 75-76-os, egyébként kimagaslónak gondolt korosztály. Mivel azonban kikapott az első meccsen Izraeltől (2-3), bennragadt a csoportban.
Lisztes és Dárdai még itthon játszottak, amikor Bukrán már külföldről, egészen pontosan a belga Charleroi-ból tért haza az összetartásokra, és magára az Eb-re is. A belga klub előzetesen Lisztest akarta leigazolni, őt figyelték, de az egyik meccsen feltűnt nekik Bukrán dinamikus és pontos játéka, meg is szerezték.
A Honvéd játékosa csak papíron volt, a Heves megyei Pétervásárán nevelkedett, onnan igazolták le a kispestiek, ahol lényegében egy percet sem játszott. Bukrán szívesen ment külföldre, nem volt semmi, ami itthon tarthatta volna.
A 42 éves játékos jelenleg is Belgiumban él, pár éve hagyta abba alacsonyabb osztályban. Kevés kapcsolata volt és van a magyar futballal, megszerezte ugyan kint edzői papírjait, erről itthon valószínűleg senki sem tud. És hát a magyar futballra egyébként is szavakban volt jellemző, hogy apportálni kívánja azt a tudást, amit egy-egy korábbi légiós megszerzett. (Bódog Tamás az egyetlen kivétel.)
Az A-licences tanfolyamon jó osztályba járt – efölött van a pro képesítés, azzal lehet élvonalbeli kispadhoz jutni -, jó jegyeket kapott. A belga utánpótlásképzés most etalon Európában, kis merítési lehetőségből hozták ki a maximumot, a világranglista első helyére kerültek, miután a Magyarországon is dolgozó Double Pass átvilágította a teljes válságba jutott rendszert.
„A saját bőrömön éreztem, mit kellett tudnia egy fiatalnak 25 éve. Ma már edzői szemmel látom, mit kell tudnia egy mostani fiatalnak.
A fizikai felkészítés sokkal fontosabb volt az én időmben, most a labdára nagyon figyelnek a belgák. A mérésekre, a technikai vívmányokra is persze. Más a sebesség, játékhelyzeteket tanítanak.”
A legmodernebb iskolába járt tehát, ahol örömmel írta a meccselemzéseket, de utána nem helyezkedett el alacsonyabb osztályú csapatnál, hanem egy radioaktív anyagokkal foglalkozó cégnél dolgozik. Látja, hogy a volt MTK-s, kint 10 évet lehúzó Balog Tibor a harmadosztályban edzősködik, korábbi csapattársai szintén ott, vagy lejjebb. Ha magasabb szinten fejezi be, talán könnyebb lett volna az érvényesülése.
A futball persze örök vágya és szenvedélye, még az is lehet, hogy hamarosan visszakerül a vérkeringésbe, de ne szaladjunk ennyire előre, kicsit menjünk vissza a múltba.
„Mindenképp profi futballista szerettem volna lenni. Mindent feláldoztam a vágyamért. Sokszor feltettem én is a kérdést magamnak, miért nem lett több válogatottságom, miért nem futottam be nagyobb karriert. Amire egyébként, azt mondják, alkalmas lettem volna. Megvolt a fizikai erőm, a labdaérzékem is. A válasz nem egyszerű, nem akarom önmagamat felmenteni, mert én is hibás vagyok. Nem volt jó menedzserem a legfontosabb időszakban. És az is biztos, hogy Dárdai Palinak el tudta mondani az édesapja, átérezte, hogy milyen nehézségei lesznek majd kint, én nem voltam ilyen szerencsés. Pali és Krisztián 3-4 évvel később lett légiós, mint én. Sokat számított. Biztatott engem is édesapám, és mindenben segített. Mindig mondta, menni kell, otthon nincs jövő, váltsam valóra a saját, a testvérem és az ő álmát is. De más az, amikor ténylegesen felkészítenek arra, hogy bármennyire is vagyok tehetséges otthon, kint egy leszek a sok közül, hogy a nyelvet gyorsan meg kell tanulnom.
16 évesen hirtelen felnőtt lettem, pénzt kerestem, egy tinédzserhez képest nem is keveset. Már nem azok a problémáim voltak, mint a saját korombelieknek, hanem az: álljam meg a helyem egy idegen közegben, óriási konkurenciaharc közepette.
Magamnak kellett mindent tennem, hogy legyen tiszta ruhám, tudjak enni és inni. És akkor még ott volt a legfontosabb, a foci. Azt is meg kellett érteni, mit követelnek tőlem.”
Jól indult a pályája, a 93-94-es szezonban már 6 meccset kapott, nem vattázgatták, rögtön bedobták, első meccsén 93. decemberében 2 gólpasszt adott a Genk ellen, 4-0-ra nyertek. 1994. áprilisban már gólt is lőtt a belga élvonalban - 18 évesen. Becserélték a középpályára, és szinte rögtön az első labdaérintésre betalált Antwerpenben. Mintha tegnap gurította volna a labdát a jobb sarokba, úgy emlékszik a helyzetre, azt is azonnal tudta, kitől kapta a passzt, ki volt az ellenfél védője.
Az Antwerpen egy évvel korábban KEK-döntőben szerepelt, vagyis nem volt egy gyenge, kézlegyintéssel elintézhető csapat.
A nála kilenc évvel idősebb Balog Tibor mellett játszott a középpályán, aki több mint száz hazai élvonalbeli meccsel a lábában ment ki, a tartalékcsapatban még olykor megfordult az idősödő Garaba Imre is.
A 94-es szezon végére a negyedik helyre futottak be, Robert Waseige, az egyik nagy belga edzőlegenda vezette akkor a csapatot. Ő azonban az UEFA-kupa-szereplés ellenére is elment, és érkezett Georges Leekens.
Hozott magával öt vagy hat új játékost, akiket értelemszerűen be is kellett tennie, ha már odavitte, a csapat azonban nem játszott jobban. Elbukták a Rapid Bukarest elleni UEFA-kupa meccset, így a város hiába várt a történelmi kupaszereplésre, gyorsan véget ért a kaland.
„Majdnem kiestünk, a tizenharmadik helyre csúsztunk. Leekens bízott bennem, 13 meccsem volt abban a szezonban. Más szemléletű volt, mint Waseige. Kedveltem őt, nincsenek rossz emlékeim róla, bár nem tartott jobb edzéseket, mint az elődje.”
A belga tévé egyik műsorában cikizték a 68 éves Leekenst, akinek talán soha nem bocsátják meg, hogy elhagyta a belga válogatottat. „Valami olyasmit mondott a szakértő, szegény magyarok nem tudják, mit tesznek. Kívánom, hogy ne így legyen, mert a magyarul alig beszélő fiam is piros-fehér-zöldben járt a 2016-os Eb alatt, a telefonja magyar színekben pompázott. Jó lenne átélni hasonló hangulatot még egyszer. Még itt is, távol az országtól. Leekens még egy utolsó nagy dobást akar, és ehhez megkapta a lehetőséget Magyarországon.”
A klub nem lett jobb a következő években, inkább csak a mezőny második felében helyezkedett, ugyan sok lehetőséget kapott, szezononként legalább 20 bajnoki a lábában volt. Abban is bízott valamelyest, hogy az 1996-os olimpia után az ő generációja kerül előtérbe, és ő majd Belgiumból könnyebben bekerülhet a válogatottba. 96 nyaráig Dárdai és Lisztes is otthon játszott, neki eközben már 50 belga bajnoki volt a neve mellett.
„Menni akartam, Belgiumban nem láttam a kitörést, más kultúra is vonzott, a pénz is, mert a belga futball akkor kezdett visszaesni.”
A klubváltás ugyanakkor rosszabbul nem is sülhetett volna el 1997 nyarán, mert a spanyol harmadosztályban találta magát. A Cordoba kerete nagyon erős volt, KEK-döntős csapattársa is lett, de a gyors feljutás, amiben nagyon hitt, nem sikerült.
Nem volt rossz csapatuk, olyan sebességet és olyan kvalitást tapasztalt az edzéseken, amit addig Belgiumban nem. Pedig, hol volt még akkor a spanyol aranygeneráció, és a belgák is kint voltak a 94-es vagy a 98-as vb-n, vagyis nem volt gyenge csapatuk, és az is előfordult gyakran, hogy az Anderlecht megverte a Manchestert, vagy más neves csapatokat, nem volt akkora különbség, mint most.
A klubváltáskor 23 éves, a legjobb éveiből kettőt feláldozott, majd utána Angliába került, és a másodosztályú Walsall játékosa lett.
Mivel neki belga útlevele is volt, nem volt érvényes rá a szigorítás, ami a magyarokra igen. Jól érezte magát, egy West Ham elleni FA-kupa meccsen a meccs embere lett. A Cambridge-nek pedig nem akármilyen két gólt vágott.
2000-ben elérkezett a nagy pillanata, bemutatkozott a felnőtt válogatottban.
„Nem voltam szerencsés utána, mert kiállítottak, ahogy visszatértem Angliába. A pályán soha nem csináltam hülyeséget, akkor viszont törlesztettem, ezt az angolok nagyon szigorúan vették akkor, kitettek a csapatból. Amikor egyenesbe jöhettem volna, akkor megint mélypontra kerültem, nem lett több válogatottságom, lehet, hogy tízet is eldobtam.”
Akkor már tudta, hogy a nagy álmai szertefoszlanak, nem lesz sem a Milan, sem a Manchester United játékosa. A Wigan tárt karokkal várta 2001. júliusban, ám egy hónap és egy meccs után családi okok miatt továbblépett, de a mai napig él előtte a kép, hogy Roberto Martinez nem tudja beverekedni magát a csapatba, keserűen ül a lelátón. Ő lett később az Everton edzője, jelenleg pedig a belga válogatott szövetségi kapitánya, de nem tud rá másként gondolni, mint hogy akkor gyengébb volt nála.
2001. augusztus végén Ausztriába szegődött, óriási gólt lőtt a próbajátékon, meg is fordult a fejében, tud-e vajon annyira futballozni, mint azon a meccsen mutatta. Az osztrákok is azt hitték, gyémántot találtok, de nem ment neki a játék, nem tudott nagyot lendíteni a klubon. Amekkorát szeretett volna, és amekkorát el is vártak tőle.
Két szezont húzott le a Salzburggal, aztán pereskednie kellett a klubbal, hogy a fizetését megkaphassa, még nem a Red Bull állt a csapat mögött.
Visszatért Belgiumba, az Antwerpennel kiesett, onnan pedig már érezni lehetett, nem lesz több a pályafutásában. Decemberben összefutott Bölöni Lászlóval, az antwerpeni edzővel, aki meglepődött, hogy Fazekason kívül játszott még valaki a klubnál.
„Amikor az okokat keresem, rendszerint arra lyukadok ki, hogy túl korán kiégtem. Olyan görcsösen meg akartam mutatni, mennyire jó vagyok 18-19 évesen, hogy belehaltam. Nyögés lett a nagy akarásból. Ha jobban építem fel a karrierem, okos lépésekkel haladok, akkor valószínűleg tovább jutok. Amikor nagyot ugrottam, nem éreztem, hogy fékezném a csapatot edzésen, fizikálisan sem lógtam ki. Hittem az erőmben.
A kihagyott esély, hogy alakulhatott volna máshogy, fáj egy kicsit. Mint mikor a sebben még forgatják a tőrt. Valaha előrébb jártam Lisztesnél, Dárdainál, de ez semmit nem jelentett.
Törvényszerű, hogy egy korosztályos válogatottból nem lesz mindenki sokszoros felnőtt válogatott. Krisztiánnak, Palinak, Fehér Csabinak sikerült, Király Gabi pedig egy igazi elnyűhetetlen harcos. Nekem egy válogatottság jött össze, miközben én voltam az első légiós közülünk. Megtanultam négy nyelvet, jó körülmények között élek, szép családom van, de az induláskor többre számítottam.”
Abból az U16-os válogatottból belőlük jött ki a legtöbb, Pál Zoltánt szívműtét hátráltatta, Bujdos Attila szintén volt a Charleroi-nál, nem tudunk semmit róla. Az akkor honvédos Herczku Szabolcsot pedig 11 év börtönbüntetésre ítélték, mert emberrablásban volt bűnsegéd.
Mai eszével úgy érzi, több mindenre megtaníthatták volna otthon, amikor a labda mögött van, vagy amikor épp a labda előtt van. Igyekezett viszont megérteni, mit kérnek tőle kint. Nem tartotta magát sprinternek, de gyorsan gondolkodott, fent volt a feje, amikor kellett. A párharcokból jól jött ki, a szorult helyzetekből sem riadt vissza.
Úgy gondolja, most sokkal nagyobb a különbség a hazai és a belga bajnokság között, mint 94-ben. A képzés között ugyanis nagy lett a szakadék, jóllehet a belga bajnokság most szürkébb, mint akkoriban. A tanulságot ő maga vonta meg.
„Az én példám csak azt mutatja, minden apró részletre nagyon figyelni kell. Igaz ma már van net, ma már a kommunikáció is sokkal könnyebb, mert egyszerűbben lehet a családdal a kapcsolatot tartani, az elején ez nagyon fontos, mert kiszakadtam a komfortomból.
Az első felnőtt gólomat sem tudtam elmesélni a szüleimnek azonnal, csak két nap múlva. Pedig akkor majdnem kiugrottam a bőrömből.
A Charleroi elnökének egy barátjánál tudtak elérni a szüleim. Vasárnap este kaptam 10 percet, de még az is egy vagyonba került. Remélem, kitartóak lesznek, akik most belevágnak.
Ódzkodtam mindig a hazai bajnokságtól, még csak levezetni se akartam hazamenni. Süllyesztőnek gondoltam. Teljesíteni akartam, nem elszürkülni, volt bennem ambíció és tehetség is.
Ahogy hallom, most irritálóan sokat lehet keresni otthon, teljesíteni pedig alig kell. Egy fiatalnak ez is egy út lehet, de én ennél sokkal többet akartam, egyszerűen többre tartottam magam. Irigykedem kicsit Palira, Krisztiánra, de az élet halad tovább, a focinak vége. Aztán ki tudja, ha a családi körülményeim megengedik, egyszer még ott leszek valamelyik kispadon.”
Gábor unokaöccse, a kapus Bukrán Erik 21 éves, a korosztályos válogatott tagja volt, Bódog Tamás is lehetőséget adott már neki, igaz csak egyszer. Boltonban és a Hullnál próbálkozott külföldön, ő most más utat választott most. A DVTK egyik meccsét meg is nézte, amikor legutóbb Magyarországon járt.