"Nagyon örülök, hogy volt a csapatnak tartása"

– nyilatkozta Georges Leekens a fehéroroszok elleni döntetlen után.

Nem teljesen tiszta, hogy mire gondolt, de biztos, hogy nem a labdatartásra. A kedd estinél kilátástalanabbul játszó válogatottat emberemlékezet óta nem láttunk, pedig nekünk aztán tényleg van miből válogatnunk.

Védekezésben a saját térfelünkre visszahúzódva sikerült úgy leparkolnunk az Ikarust, hogy közben rendre irdatlan lyukak tátongtak mindenhol, ami már önmagában is bravúros taktikai paradoxon. Ám még ez is totális futball volt ahhoz képest, ha valahogy belénk akadt a labda. Akkor kezdődött csak az igazi tanácstalanság.

Nehéz szavakba önteni a nullára redukált semmit. A magyar válogatott támadásaiból még csak az ötletszerűség szikrájának felcsillanó reménye is hiányzott, szinte már annak is örülhettünk, ha valaki egy kicsit totyorászott mielőtt eladta volna a labdát.

Mindezt azonban sokkal jobban kifejezi ez a jelentsor a meccs 61. percéből. Az eseményeket onnantól mutatjuk, hogy a labda visszakerült Gulácsihoz, egy Lovrencsicsbe rúgott beadást követő, viharsebesen megtorpanó kontra után. És elkezdhettünk senkitől sem zavartatva hátulról építkezni. Így sikerült:

Leekens azt mondta, hogy többre tart egy szépen szóló zenekart, mint a szólózenészeket. "Virtuózok nélkül is tudni kell tiszta hangokat kiadnia az együttesünknek" - nyilatkozta februárban.