Az első félidőben jól játszva verte Finnországot Marco Rossi válogatottja. A beugrótételen szerencsével átjutottunk a Nemzetek Ligájában, az igazán komoly vizsga csak most jön. Decemberben sorsolják az Eb-selejtezőket, de a jelenlegi rendszer kuszaságára jellemző, hogy még nem tudjuk, melyik kalapból húznak bennünket.
Magyarország befejezte szereplését vasárnap este az először kiírt Nemzetek Ligájában. Az alapcélt teljesítette: versenyben maradt az Európa-bajnokság playoffjáért. Az NL-ből négy nemzet biztosítja a helyét a 2020-as Eb-n, amelyiknek Budapest is az egyik házigazdája.
A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke, Csányi Sándor már hónapokkal ezelőtt megmondta, ki kell jutni valahogyan. Neki nagyon jól jött vasárnap este az észtek athéni bravúrja, mert most újra lehet számolgatni, latolgatni. Időt nyert, 2020. márciusig biztosan versenyképes a nemzeti csapat.
A versenyben maradáshoz hatalmas mázli kellett, pontosabban a görögök gyengesége, de erre már senki sem fog emlékezni pár hét múlva. Lőttek egy öngólt maguknak az észtek ellen, és amikor elbizakodottságukból felocsúdtak, már késő volt, nem tudtak egyenlíteni.
Ha döntetlen az a meccs, most azt kellene konstatálnunk, hogy az NL nekünk véget ért.
Ha viszont onnan közelítünk, hogy ha októberben Tallinnban egy kis szerencsénk van, és megnyerjük azt a meccset, most csoportelsőként és nagyobb reményekkel várhatnánk a playoffot. Mindez jól érzékelteti, mennyire kiegyenlített volt az NL-csoportunk.
A két pozíció között azért van nagy különbség van, mert a csoportelső Finnország védettséget élvez, hozzá hasonló erejű csapatokkal találkozik a playoffban, akár még hazai pályán is játszhat. Míg a csoportmásodik Magyarország a feltöltés után jó eséllyel az A és B divízió selejtezőből ki nem jutó maradékát kapja meg. (A D divízió külön egység, oda nem eshetünk le.)
Még mindig bonyolult és sokismeretlenes az egyenlet, a kép csak jövő ilyenkor fog kitisztulni, amikorra véget érnek a selejtezők, megvan a tíz csoport húsz kijutója – mindenhonnan ketten érhetnek célba –, és az NL abszolút erősorrendjéről folyamatosan húzgáljuk ki az országokat.
Így most annyi biztos, hogy a görögökkel ellentétben 2020 tavaszán még kapunk meccseket, feltéve, ha nem jutunk ki egyenes ágon az Európa-bajnoki selejtezőből.
Hogy másfél év múlva mi lesz, borzasztó képlékeny, Izland addigra végleg kifulladhat, a bosnyákok ismét erőre kaphatnak, Ausztria is más arcát mutathatja, akárcsak a vb-t megjáró szerbek.
Ezzel csak szeretnénk érzékeltetni, hogy a felsőbb divíziókban bennragadó országok ereje megjósolhatatlan egy számukra várhatóan csalódást okozó sorozat után.
Ezért mi csak abból induljunk ki,
mennyire más karaktert kapott a válogatott a sérülés után visszatérő Korhut Mihálytól,
nem kellett kényszerből balbekket faragni valakiből (Fiola, Baráth), akiben óhatatlanul benne volt a hiba. Csak egy játékos érzékelhető változást hozott, aki nem egy világsztár. Kalmár Zsolt is adhat pluszt a válogatottnak a jövőben.
Lehet, hogy Dzsudzsák visszatérése is dobott valamennyit a hangulaton, a játékunkon, de azt nem láthatjuk, hogy 2020. márciusban ő milyen formában lesz, melyik bajnokságból érkezik.
A lassú fejlődés észrevehető, ám továbbra is kevés topligás játékosunk van, ami a tartós emelkedés záloga lehetne. Szervezettséggel sok mindent lehet pótolni, aminek láttuk is a jeleit.
Azt ellenben biztosan tudjuk, hogy az Eb-selejtező sorsolása december 2-án lesz, de azt még nem mernénk állítani, hogy a jelen állás szerinti 31. pozícióban, vagyis a negyedik kalapban leszünk két nap múlva is.
A jelenlegi sorrend:
Ha Skócia 2 góllal veri Izraelt kedd este, minden átrendeződik, számunkra kedvezően. Bent leszünk a 30 között. Van még más forgatókönyv is, ami előrelépést jelentene nekünk.
A 2014-es sorsoláson a második kalapban voltunk, két évvel később már csak a harmadik közepén, most, újabb két év elteltével már a harmadik legszélén. (Vagy a negyedik elején.)
A tendencia szembetűnő, igaz, a magyar futball irányítóit nem szokta zavarni az ilyesmi, hiszen Magyarország leggazdagabb, egyben legbefolyásosabb embere, aki már a FIFA-nál is alelnök, Csányi Sándor, valamint Magyarország futballőrült miniszterelnöke
gond nélkül megbízta a kapitánysággal Pintér Attilát vagy később Georges Leekenst.
Előbbi nem hívta meg azt a Szalai Ádámot, aki a gólszerzési örökrangsorban (19 találattal) éppen most hagyta le Szusza Ferencet, és érte utol Farkas Jánost. Pintér koncepciójába nem fért be az akkor is a BL-ben és most a legrangosabb sorozatban szereplő center.
Dárdai Pál és Marco Rossi megbízása azért is fontos, mert meg tudják mutatni, mennyi mindent ki lehet azokból a játékosokból hozni, akik Leekens idején csak összevissza rohangáltak a pályán. Könnyű volt azt a következtetést levonni, hogy nincs meg az akarat a játékosokban. Holott a hozzáállásukkal általában semmi gond, a kispadról viszont nem kaptak megfelelő segítséget.
A belga szakembernek nem volt se tudása, se megfelelő érzéke egy rendszer kiépítéséhez, finomításához. Igaz, még nem állt rendelkezésére Willi Orbán, de ő szó nélkül betette a jobb lábas Botkát balbekknek. Ma már az nem elég, ha azt sulykolja, ő mennyire utál veszíteni, ezt időben észre kellett volna venniük azoknak, akik hittek benne.
Rossi az utolsó pillanatban, a sírból hozta vissza a csapatot, és a görögök, valamint a finnek elleni hazai meccseken olyat mutatott támadásban, amire igen rég volt példa. Improvizációt, nyomásgyakorlást, miközben a hátsó alakzat nem csúszott szét.
Mert támadtunk mi bátran Egervári alatt is, de nem kerek egészként, nem volt meg a harmónia a csapatrészek között.
Rossi most a második hellyel jó eredményt ért el, ő is időt nyert, noha nem árt elégszer emlékeztetni arra, hogy a finnek lettek az elsők, és előttünk végeztek. Lehet, ha kap előtte legalább egy barátságos meccset az olasz szakvezető, az áhított csoportelsőség nem úszik el a kinti, tamperei meccsen. (Ez is csak egy újabb olvasata a mostani szereplésnek.)
A finnek sokszor a legjobbjaikat nélkülözve is elvitték előlünk az első helyet. Extrát egyszer sem mutattak, közepesen viszont mindig tudtak játszani. Ezúttal is igazolódott, hogy a mi technikai képzettségbe vetett hitünk sokszor alaptalan. Mert kicsivel nagyobb tempónál már nincs precíz labdakezelés, nincs trükk, szép csel. Az Eb-selejtezőkön pedig ennél nagyobb tempó lesz, különösen a jó csapatokkal szemben.
Azért kár az elsőség elvesztéséért, mert az Eb-ért zajló harcban csak komolyabb ellenfelek jönnek majd, és már ebben a csoportban sem sikerült hazai pályán és idegenben egyaránt legyőzni egyetlen ellenfelet sem. Az Eb-selejtezőn viszont kötelező legalább két nemzetet megverni oda-vissza, másként nemigen van esély.
Ha most jönne egy francia–orosz–szerb trió, és velük kellene meccselnünk a két továbbjutást jelentő helyért, nem állnánk jól. (Ezért sem mindegy, melyik kalapban leszünk majd.)
A magyar futball sok betegsége és fogyatékossága ellenére, kevés topligás játékosával is aspirálhat Európa 24 legjobb csapata közé, csak jó lenne egyszer végre, ha nem mindig a szerencsének lennénk kiszolgáltatva, hanem a tudásunk megkérdőjelezhetetlenül az elitbe jogosítana.
(Borítókép: Huszti István/Index)