Nem véletlen, hogy a futball-világbajnokságok harmadát a házigazdák nyerték. Az utóbbi évtizedekben formálták ezt az arányt, de azért Michael Platiniék is a franciáknak kedvezően alakították az 1998-as vb sorsolását, míg a 2002-es tornán óriási botrányt keltve a legjobb négyig fújták a házigazda Dél-Koreát.
2018-ban pedig az az Oroszország rendezi a világbajnokságot, ahol négy éve államilag támogatták a hazai téli olimpia előtt a doppingolást, és az ország megalomániás elnöke újabban sporteseményekkel próbál erőt demonstrálni. Vlagyimir Putyinék szerint az elődöntő sem lehetetlen, de erre reálisan nincs esély. Hacsak persze nem érkezik némi segítség fentről.
A Szovjetuniónak világverő csapata volt az 1900-as évek közepén, a szovjet edzők megreformálták a futballt, miközben világklasszis játékosokat tudtak felsorakoztatni. Mégis csak egy vb-elődöntő jött össze (1966-ban; vereség az NSZK-tól), a legnagyobb siker az 1960-as Eb-győzelem, az újabb korban az 1988-as Eb-döntő (vereség a hollandoktól).
Oroszország a függetlenedés után sem lett futballnagyhatalom, 2008 óta egyszer sem sikerült továbbjutnia a csoportból világversenyen.
Pillanatnyilag ráadásul sem saját játéka, sem klasszis futballistája nincs:
A jóindulattal is közepes csapatot az a Sztanyiszlav Csercseszov vezeti, akinek edzőként egyetlen sikere, hogy 2013 óta a toronymagasan legjobbnak számító lengyel klubbal, a Legia Warszawával ő is nyert egy bajnokságot és egy kupát. Az orosz válogatottal ugyanakkor 19 meccséből már csak ötöt tudott megnyerni kilenc vereség mellett.
Normál körülmények között tehát kifejezetten csekély az esély arra, hogy Oroszország külső segítség nélkül bejusson a legjobb négy közé. Külső segítséget pedig nem olyan egyszerű ma már nyújtani, bár azért nem is lehetetlen.
Oroszországban már nemzeti hagyománya van a teljesítményfokozó szerek használatának, olyannyira, hogy külön hírként kell kezelni, ha egy orosz sportoló nem doppingol. A futballban persze ez pont nem sokat számít, aki nem tud egyeneset rúgni a labdába, az nem a szteroidinjekcióktól fog megtanulni.
Ettől függetlenül nem kizárt, hogy az orosz játékosok kapnak valamilyen újfajta, a szervezetből gyorsan kiürülő teljesítményfokozót, hisz a gyengeségeket valamelyest lehet palástolni emberfeletti futómennyiséggel. Ha gólt nem is fognak zsákszámra lőni, az is valami, ha nem kapnak meccsenként hármat.
Michel Platini még májusban ismerte be, manipulálták az 1998-as világbajnokság sorsolását. Igaz, állítólag csak annyit csináltak, hogy külön ágra tették Franciaországot és Brazíliát, nehogy a döntő előtt találkozzanak (már amennyiben csoportelsőként jutnak tovább). Ilyen apróbb manipulációk vélhetően most is történtek, hisz Oroszország a vb messze leggyengébb csoportjába került.
Szaúd-Arábia a 67. a FIFA-rangsorban, a válogatott értéke pedig 18,7 millió euró a Transfermakt.de szerint (a második legértéktelenebb), míg Egyiptom a 45. legjobb válogatott a FIFA szerint, és a 150 milliós Mohamed Szalahot leszámítva nem igazán van még az oroszok szintjét megütő futballistájuk sem. Uruguay persze egyértelműen jobb csapat, de még mindig bőven gyengébb, mint szinte bármelyik második kalapos csapat (Svájcot, Spanyolországot, Horvátországot, Kolumbiát vagy Angliát is kaphatták volna, de Peru vagy Mexikó játéktudása sem kisebb).
A csoportból való továbbjutás (juttatás?) reális forgatókönyv, utána viszont már nehéz a helyzet: a realitás szerint a Portugália/Spanyolország duó vár a csapatra. Itt már nem nagyon lehet a sorsolással szórakozni, hacsak nem történik gigameglepetés, és esik ki valamelyik menő a csoportból.
Négy éve még magától értetődő opció lehetett volna, idén viszont bevezették a videóbírót: a gólokat, 11-eseket, kiállításokat, leshelyzeteket vissza lehet és kell nézni, ráadásul, ha a bíró nem vesz észre valamit, akkor rászólhatnak a fülére, hogy dolog van.
Világbajnoki meccset tehát jó eséllyel nem lehet elfújni, de ettől még lehet segíteni Oroszországot a kieséses szakaszban, egyszerűen csak
hagyni kell a kemény, darálós játékot.
Mivel az oroszoknak nincs saját játékuk (próbálkoztak már 3–5–2-vel, 5–3–2-vel, az 5–3–1–1-gyel és 4–1–4–1-gyel is), nincs klasszis játékosuk, és úgy igazából semmijük, már csak az maradt, hogy izomból elnyomják az ellenfelet, tördeljék a játékot, aztán legrosszabb esetben tizenegyesekkel döntsék el a találkozót.
A felkészülési meccsek is alátámasztották, nem erősek, idén egy döntetlenjük volt, Ausztriától simán kikaptak.
A világbajnokságok hőskorában Uruguay, a fasiszta Olaszország vagy éppen az argentin Videla tábornok megmutatta, hogyan lehet akár világbajnokságot is nyeretni a hazai válogatottal. A modern kori futballban pedig Dél-Korea és a 2002-es világbajnokság lehet a követendő példa.
Dél-Korea bárminemű botrány nélkül jutott túl a csoportjából, egész Ázsia ünnepelte. Csakhogy a kieséses szakaszban már nem volt könnyű ellenfél, rögtön a Francesco Totti fémjelezte korszakos olasz válogatottal kellett megküzdenie az egyik házigazdának (a másik Japán volt). A két csapat között szakadéknyi különbség volt, az olaszok szerezték meg a vezetést is, utána pedig elszabadult a pokol.
A dél-koreaiak véresre verték az olaszokat. kézzel, lábbal, könyökkel, nyújtott lábbal támadták az ellenfelüket, a földön fekvőkbe is belerúgtak. a bíró pedig legjobb esetben is csak lefújta az esetet, a piros lap is csak egyszer került elő, amikor büntető helyett kiállította tottit műesésért.
Dél-Korea végül 2-1-re megfordította a találkozót, majd Spanyolország ellen is eljátszotta ugyanezt: rengeteg szándékos durvaság és büntetlenül megúszott taktikai szabálytalanság, döntetlen után pedig megnyert büntetőpárbaj. Persze Spanyolország megnyerhette volna még így is a találkozót, de 120 percnyi rugdosódás és két visszafújt teljesen szabályos gól után nem csoda, hogy a végén nem bírták idegekkel.
Oroszország javára ma már gyakorlatilag kizárt, hogy visszafújnának két-három szabályos gólt, ilyen mértékű hátszelet biztos nem fog kapni a válogatott. A bírók viszont minden probléma nélkül megtehetik, hogy tágan értelmezik a hazai pálya előnyét, és engedik a durvább, fizikális játékot.
Ennél látványosabban aligha fogják támogatni az orosz válogatottat, a szabadabb bírói felfogás viszont tényleg sokat segíthet rajtuk. A kreatív csapatok nagyon nem szeretik, ha állandóan felrúgják őket, és a folyamatos igazságtalanságot sem egyszerű mentálisan kezelni. Persze az is elképzelhető, hogy Vlagyimir Putyint tényleg annyira nem érdekli a futball, mint ahogy látszik, és nem csinál presztízskérdést a teljesítményből.
Sőt, egy csoportból való kiesést is hajlandó lenyelni azért, csak hogy ne árnyékolja be semmilyen botrány azt az egy hónapot, amíg mindenki Oroszországra figyel.