Az egyetlen ország, amelyik magyar edző nélkül, elsősorban brazilokkal építette fel a futballját. Kevéssel a vb előtt kihajították a kapitányukat, mindez úgy tűnik, jól sült el. Még utcai népünnepély is lehet egy esetleges továbbjutásnál, bár ennek azért vannak zavaró tényezői.
Bár Japán soha nem volt futballnagyhatalom, az idei vb-n mégis hozzájárult az egyetemes sportkultúrához, kisebbrészt azzal, hogy az első ázsiai csapat lett a világbajnokságok történetében, amely elvert egy dél-amerikai válogatottat (Kolumbia, 2-1); nagyobbrészt pedig azzal, hogy a japán szurkolók felszedték maguk után a szemetet.
Ezek közül persze hiába kisebb jelentőségű, mégis az előbbi a meglepőbb, olyannyira, hogy maguk a japánok sem számítottak rá: a torna kezdete előtt a várakozások elég visszafogottak, a válogatottal szembeni kritikák annál élesebbek voltak. Hiába kvalifikálták magukat a vébére a megszokott könnyedséggel, erősebb csapatok ellen rendre összeomlottak, nem véletlen, hogy a világbajnokságra (az egyébként módszertanilag elég gyenge) világranglista 61. helyén érkeztek – ezen a listán Magyarország 51.
Az sem javította az esélyeiket, hogy a torna előtt két hónappal kirúgták a szövetségi kapitányt, a bosnyák Vahid Halilhodžićot, mert nem tudott kommunikálni a játékosokkal, illetve a csapat direkt stílusa nem tükrözte a japán hagyományt, ami a helyiek szerint a kispasszos, hatékony játékot jelenti.
A menesztés másik oka sajtóértesülések szerint az volt, hogy Halilhodžić kihagyta a csapatból a veteránokat – például a vb-n Szenegál ellen csereként egyenlítő Honda Keiszukét és a Manchester Unitedet is megjárt Kagava Sindzsit –, ami miatt elkezdett esni a meccsek nézőszáma és a válogatott iránti érdeklődés.
Ami egyébként sem olyan jelentős:
Japánban hagyományosan a baseball a legnépszerűbb sport, a foci örök második, és a 2002-es japán-dél-koreai vb óta inkább vesztett népszerűségéből
Mivel pedig az egész fociláz kezdete 2002-höz köthető, az idősebb generációknak végképp semmit nem mond a foci, inkább a fiatal középosztály sportja.
A bajnokság átlagos nézőszáma az utóbbi tíz évben nem változott, sőt inkább csökkent. Bár a 17-18 ezres meccsenkénti átlag európai összehasonlításban nem rossz, nagyjából a holland liga szintjén van, ám a lakosságarányhoz képest azért jóval alacsonyabb. A Halilhodžić kirúgása kapcsán felhozott érv, a veteránok kihagyása pedig végső soron a japán futball helyben járásának a jele: a válogatott meghatározó játékosai ma is ugyanazok, akik négy vagy nyolc éve voltak, az új generáció pedig csak közepesen muzsikál.
Ennek ellenére Japán (Dél-Korea mellett) még mindig messze a legjobb ázsiai csapat, 1998 óta stabil vb-résztvevő, és a mai meccsek eredményétől függően az egyetlen ázsiai válogatott lehet a nyolcaddöntőben, most harmadszor juthatnak a tizenhat közé.
Ezt pedig elég sajátos utánpótlás-neveléssel érték el:
Japánban nem jellemzőek az akadémiák, de minden rendes iskolának van egy (az esetek túlnyomó többségében salakos vagy földes) focipályája, az utánpótlás-nevelés és a tömegsport nem különül el. Ez nem jelenti azt, hogy ne vennék halálosan komolyan az iskolai sportot: egy jobb középiskolai csapatnál a heti ötször 3-4 óra edzés átlagosnak számít.
Szövetségi kapitányokat eddig jellemzően külföldről igazoltak, Zico vezette őket 2002 és 2006 között, és Alberto Zaccheroni és Javier Aguirre is dolgozott a japán kispadon, de idén Halilhodžić kirúgása miatt Nisino Akira személyében hazai edzővel vágtak neki a vébének. A játékosok tekintetében viszont egyre több a légiós, főleg Németországban lettek kelendőek a japánok, bár kevés közülük, aki meghatározó ember klubcsapatában.
A japán foci megítélése tehát kicsit olyan kérdés, mint hogy a pohár félig tele vagy félig üres: Japán nem futballnemzet, és sosem lesz az, de a befektetett energiákhoz képest nincs mit szégyellniük. Jellemző, hogy a japán csapat beceneve azért lett kék szamurájok, mert az 1950-es években, amikor Japánba betette a lábát a modern foci, nem volt válogatott, ezért a Tokiói Egyetem csapata képviselte a nemzetet, ők meg kék mezben játszottak, ami megragadt. Tehát elég messziről jött a japán foci, mire eljutott a mostani szintre. Az 1964-es olimpián egy becsúszásnak inkább tapsoltak az első meccseken, mint ha gól van.
A fentiek miatt a japán–kolumbiai meccs hatodik percéig nem sokakat érdekelt a vb a szigetországban, ám azzal, hogy a dél-amerikai válogatott rögtön a meccs elején emberelőnyt és egy tizenegyest ajándékozott a japánoknak, elég nagyot fordult a világ. Mire a meccs befejeződött, ez lett az idei év legnézettebb sporteseménye az országban, bár ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az eddigi első hely a februári téli olimpiai műkorcsolyadöntőé volt. (A japán Hanju Juzuru nyerte meg a másik japán, Uno Soma előtt.)
Ha esetleg valaki úgy érzi, hogy a japán–magyar rokonság erősebb a magyar–lengyel barátságnál, és a japánoknak tervez szurkolni a lengyelek ellen, akkor jó hír, hogy az autentikus japán meccsnézési szokások elsajátítása relatíve egyszerű, néhány perc gyakorlással bárki meg tudja tanulni. Empirikus, bár módszertanilag mérsékelten alátámasztott kutatások alapján két szót kell tudni a szurkoláshoz: kova(i) és uma(i). Ha az ellenfél támad, akkor azt kell mondani, hogy kova (ez kb. azt jelenti, hogy rémisztő, félelmetes), ha a japánok összehoznak pár jó passzt, akkor azt, hogy uma (kb. szép). A középszint, hogy ezeket gyors egymásutánban ismételgeti az ember (kova, kova, kova, uma, uma, uma), és ha valaki elront valamit, esetleg bedob egy baka-t (kb. hülye).
Tokióban a csatornahálózat kis híján túlterheltté vált a félidőben, miután látszólag szurkolók milliói tartották vissza a bizonyos ponton túl visszatarthatatlant a félidőig. A főváros híres sibujai kereszteződésében pedig olyan dzsemborit rendeztek a meccs után, mintha legalábbis Ausztriát verték volta meg, bár jelentős különbség a két évvel ezelőtti budapesti eredményekhez képest, hogy a japánok
csak akkor mentek az úttestre, ha zöldre váltott a lámpa, és nem is próbálkoztak a tömegközlekedés megbénításával.
Mondjuk erre eleve kevés esélyük lett volna, mert Japánban legendás lustasága ellenére az úgynevezett rendőrség is kivonult az utcára, megakadályozandó a város szétkapását. (Egyébként a sibujai ünnepléssel a helyi németek is bepróbálkoztak, mérsékelt sikerrel.)
A Szenegál elleni meccsre már érezhetően nagyobb volt az érdeklődés, ma Lengyelország ellen pedig a továbbjutás kapujában játszik a csapat, és ha azt túlzás is lenne állítani, hogy focilázban ég az ország, az biztos, hogy jóval nagyobb figyelem övezi a sportot, mint egy-két hete.
Ám a dolognak megvannak a korlátai: a szenegáli meccs este tizenegykor volt, a lengyelek elleni éjfélkor kezdődik japán idő szerint, mindkettő hétköznap. Japán pedig nem olyan ország, ahol a foci miatt csak úgy leállhat a munka. A dolgot súlyosbítja, hogy nincs éjszakai közlekedés, a kocsmák nagy része pedig jellemzően az irodaházak tövében van, az emberek többségének lakóhelye meg az irodaházaktól jó messze.
Még a relatíve jó időpontban, este kilenckor kezdődő Kolumbia elleni meccsen is jellemző volt, hogy az öltönyös irodai áldozatok csoportjai jóval a kezdés után érkeztek a kocsmába, hiszen a munka nem vár; a lefújás után pedig azonnal léptek is, hiszen az utolsó vonat sem.
Tehát a meccsnézési lehetőségek elég korlátozottak, azt pedig mondani sem kell, hogy éjfél után a nagyvárosokban nem nagyon van utcai kivetítőzés (bár egyes helyeken vannak beltéri kivetítős helyek, és egyes stadionokban is lehet nézni a meccseket). A távolról jöttek számára pedig az is idegenné teszi a japán meccsnézési kultúrát, hogy
sok helyen nem lehet csak úgy besétálni a kocsmába, hogy az ember megigyon pár sört és megnézze a meccset,
ehhez ugyanis jellemzően menüt vagy korlátlan italfogyasztást kell venni, sőt van, ahol egyenesen előre jegyet kell váltani a kocsmába a meccs idejére, és még külön ülő- és állójegy is van.
Amiben viszont nincs különbség, hogy a japánok is szeretnek mocskosul lerészegedni a meccs apropóján (meg egyébként anélkül is), és szurkolás tekintetében az otthonról is megszokott artikulálatlan üvöltésekkel elég jól bele lehet olvadni a tömegbe.
Ebből egyébként az is következik, hogy a japán szurkolók pedánsságán csodálkozó sajtóbeszámolóknak azért nem mindig szabad hinni. Sibujában a zöld lámpát ugyan betartották, de ahogy a reggeli és esti vonatokon, úgy a közösségi médiákban terjedő beszámolók szerint a meccs után összegyűlt tömegben is sok nőt molesztáltak és fogdostak össze. (Egy jellemző kommentár egy sportlapból: minek mentek oda?)
Szintén féligazságoktól hemzseg Japán legfőbb focivébés civilizatOrikus eredménye, a szemétszedés körüli hájp.
Ezzel kapcsolatban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az angolszász online sajtót ellepték a japán oktatási rendszerről és a japán kultúrába beleivódott mély tisztelettudatról értekező cikkek és videók. Persze tagadhatatlanul sok pozitív társadalmi hatása van, hogy a japán gyerekeknek mindennap fel kell takarítaniuk az osztálytermet maguk után az iskolában, ahogy vélhetően az is hozzájárult a szemétszedési kampányhoz, hogy Japánban nincsenek köztéri szemetesek, ezért mindenkinek haza kell vinnie magával a mocskát.
De hiába sokkal tisztább Tokió vagy Oszaka egy átlagos nyugati nagyvárosnál, aki járt már péntek este Tokió egy nagyobb vasútállomásának vagy bevásárlóközpontjának férfivécéjében, vagy látott már társasházat egy nappal a hulladék begyűjtése előtt, az tudhatja, hogy az a néhány szemétszedő szurkoló nem reprezentálja a japán társadalom száz százalékát. Arról nem is beszélve, hogy Japán pár héttel ezelőtt a G7-csúcson (az Egyesült Államok mellett) nem volt hajlandó aláírni az egyszer használatos műanyagszemét visszaszorításáról szóló nyilatkozatot, mert a japán kormány szerint a társadalom nincs felkészülve arra, hogy kevesebb műanyagszemetet termeljen; más szóval a szemét felszedése egy dolog, de legalább ugyanilyen fontos lenne a termelésére is odafigyelni.
Ettől függetlenül bármi lesz is a lengyelek elleni meccs eredménye, és bármit is játszanak a nyolcaddöntőben, vélhetően a japánok ezen a vb-n mégis a szemétszedésre lesznek a legbüszkébbek, ami egyébként sokat elmond a focihoz és a külföldiek Japán-képéhez fűződő viszonyukról.
(Borítókép: Carl Court / Reuters)