38 évesen, a közösségi médiában jelentette be Dimitar Berbatov, hogy nem futballozik többé. A bolgár focista sztár régóta nem játszott, így várható volt a bejelentés. A búcsúja különlegesre sikerült - amilyen az egész pályafutása volt.
Csütörtökön némileg meglepő módon bejelentette visszavonulását Dimitar Berbatov. Az instagramos közlemény nem volt váratlan, hiszen régóta nem láthattuk a pályán, igazából az volt a meglepő, hogy a focista egyáltalán szólt, hogy ő nem futballozik többé. Utalt is erre:
valaki azt mondta, most már mondanom kellene valamit. És látva, hogy az emberek még kérdezgettek, hol játszom legközelebb, kénytelen vagyok elköszönni.
Valóban, Berbatov már három éve abbahagyta az élvonalbeli profi labdarúgást, amikor eljött a PAOK Szalonikitől. Egy évig nem játszott, majd elment az alakulgató indiai első osztályba egy szezonra 2017 végén meccsenként 100 ezer euróért. 2018 elején lőtte utolsó gólját a Kerala Blastersben, mostanra pedig már majdnem másfél éve, hogy legutóbb labdába rúgott. Szóval éppen ideje volt, hogy megszólaljon.
Nem kis karrier ért ezzel véget: közel 20 év, majdnem 750 meccs, úgy 330 gól után biztosan nem lő többet. Két éve, 2017 októberében Marbellán készített vele az ESPN egy karrierinterjút, amelyben részletesen és az őt jellemző szenvedéllyel és humorral beszélt a pályafutásáról. Ebből szemezgetve nézzük most végig klasszikusan felépített karrierívét: CSZKA Szófia, Bayer Leverkusen, Tottenham Hotspur, Manchester United, Fulham, Monaco, PAOK - tervezni sem lehetne szabályosabb pályafutást. Bulgáriában 2004 és 2010 között folyamatosan az év játékosa, a bolgár válogatottban 79 meccsen 48 találattal ma is gólkirály, pedig 29 évesen visszavonult a nemzeti csapatból.
Berbatov a legjobb éveit egyértelműen Angliában töltötte, de nem ez volt az első fontos állomás a világhír felé. A hazájából a Bundesligába, a Bayer Leverkusenhez került, és megismerték a nevét. Szinte hihetetlen, hogy hat teljes szezont töltött Leverkusenben, miután 2000-ben 19 évesen odaszerződött. 201 meccs és 91 gól nem hazudik, de emeljünk ki most csak egyet, amelyet a Bajnokok Ligájában szerzett Rómában,. Tökéletesen látszik, milyen csatár fejlődött Németországban.
A Leverkusen-évek egyénileg igen, de csapat szinten nem jelentettek sikeres időszakot. Tagja volt a 2002-es csapatnak, amely három címért ment, de végül a Bundesligát, a Német Kupát és a Bajnokok Ligáját is elbukta, pedig utóbbi kettőben is döntőbe jutott. Humorával biztosan értékelné: legnagyobb sikere, hogy testközelből láthatta Zidane legnagyobb gólját a glasgow-i BL-döntőn.
2006 nyarán jött a Tottenham, de innen vegye át inkább a szót maga Berbatov.
Az ügynököm szólt, hogy befutott egy komoly ajánlat a Tottenhamtól. Mondom, kitől? A német focit követtem, az angolt nem. A Manchester United is érdeklődött, de megmondták, hogy csak akkor kellek, ha egy másik kiszemeltjük nem jön össze. Szóval elfogadtam a londoni ajánlatot. A várost imádtam már addig is, a Spurst közben szerettem meg. Az edzőben, Martin Jolban a nagyapámat láttam. Jó nagy darab férfi volt, azt hinnéd, kemény figura, de kedves ember. Rögtön tudtam, hogy jól kijövünk majd. Kellett pár hónap, amíg hozzászoktam az angol futballhoz, a sebességhez meg a fizikális erejéhez, de amikor végre lehetőség adódott, csereként lőttem kettőt a Fulhamnek.
Remek időszakon ment át a Spurs, Berbatov valóban jó csapatba került, és ez a góljain is látszott. Az első és a második idényében is 23-23 gólt szerzett, és a második végén összejött az első külföldi sikere is, amelyet végre hozzá tudott tenni addigi egyetlen trófeájához, a Bolgár Kupához. Ezt még otthon nyerte a CSZKA-val 1999-ben.
Megnyertük a Ligakupát, a Chelsea-t vertük a döntőben. Mindenki azt hitte, ők nyernek. Nagyon erős csapatuk volt, pár hónappal később be is jutottak a BL-döntőbe. De az edzőnk, Juande Ramos tudta, hogy eddzen, és hogyan pihentessen minket. Úgy készített fel minket a döntőre, mintha egy sima meccs lenne átlagos nyomással. Ha túlgondolkozod, csak baj lesz. 2-1-re nyertünk. A Spurs akkor már rég nem nyert semmit, és azóta sem nyert semmit.
Berbatov egyenlített a döntőben büntetőből, hosszabbításban húzták be a kupát az akkoriban szinte vadi új, alig egy éves Wembley stadionban, 88 ezer néző előtt. És tényleg, a Tottenham - hiába játszik a BL-ben mostanában folyamatosan, és hiába jutott be idén a döntőbe is - valóban nem nyert azóta sem semmit.
Angliában Berbatov új futballkultúrába is csöppent, és sokat elárul a természetéről, hogy hogyan vélekedik arról, hogy a németekkel ellentétben itt személyeket is csodálnak, és nemcsak csapatokat.
A Spurs-drukkerek kedveltek. Énekelték a nevem, én meg nem tudtam, mi van. Mi a fene? Miért dalolnak nekem? Nem szerettem a középpontban lenni. Van, aki szeret, de engem zavart, arra gondoltam, hagyják már abba. Nem tudom, miért, de amikor a családom kijött megnézni, akkor is ugyan ezt éreztem. Néha le kellett tiltanom az apámat arról, hogy kijöjjön egy-egy meccsre. Tudja, hogy azt szeretem, ha tévén néznek, nem kell nekem még az a nyomás is, hogy teljesítenem kell előttük.
2008 nyarán, futballistaként relatíve későn, 27 éves korában jött Berbatovnak a nagy kiugrás, amelyhez fontos döntést kellett meghoznia. Jól érezte magát Londonban és a Spursnél, ám jött egy még nagyobb klub.
Ha a saját utadat követed, meg kell hoznod az effajta döntéseket. Trófeákat akartam nyerni és a legnagyobb klubban játszani, és Angliában a legnagyobb klub a Manchester United. Amikor először érdeklődtek, megfogadtam, hogy másodszor nem szalasztom el a lehetőséget. Az ügynököm szólt, hogy újra vinnének, először nem is akartam elhinni. Nem volt nehéz a választás, a United volt Európa és Anglia bajnoka a legjobb játékosokkal, Sir Alex Fergusonnal és az Old Trafforddal. A ManCity is vitt volna, de amikor a United bejelentkezett, olyan voltam, mint a szemellenzős ló. A City több pénzt ajánlott, de a csapatuk gyengébb volt, és a történelmük sem versenyezhet a Unitedével. Amikor aláírtam, jutalomnak éreztem azért, amit egész életemben tettem. Egy kis ország kisvárosából jöttem, de a csúcsra jutottam.
Valóban, az a csapat épp csak megnyerte a Bajnokok Ligáját, megvédte Premier League-címét, és tele volt világklasszisokkal. Szerencsére Berbatov jól meg is fogalmazza, milyen szinten voltak.
Amikor a tunnelben álltam ManUnited-játékosként, ott állt velem Cristiano Ronaldo, Rooney, Giggs, Scholes, Gary Neville, Vidic, Rio Ferdinand, Evra, Van der Sar. Azt mondtam magamnak, Berba, élvezd ki a pillanatot. Aztán átnéztem az ellenfélre: már le voltak győzve. Ha olyanok vannak körülötted a pályán, mint körülöttem voltak, azt a helyzetet jól az eszedbe kell vésned, és én meg is tettem. Csak néztem őket magam körül, és úgy éreztem, színházban vagyok.
Berbatov beilleszkedett, megnyerte a Unitednél első angol bajnoki címét, és 2002 után újra Bajnokok Ligája-döntőt játszhatott, pechjére a Real Madrid után a spanyol liga másik óriása, a Barcelona volt az ellenfél, így ő újra a vesztes oldalra került.
2009 nyarán Ronaldo távozott Manchesterből, a 2010-es bajnokság elment, de a következő szezonban újra összeállt a csapat, és javítottak. Ez volt az a szezon, 2010-11, amikor Berbatov topkarrierjének is a csúcsán futballozott. 20 góllal a PL gólkirálya lett, és csúcsformáját egészen egyetlen meccsig is le lehet szűkíteni:
Manchester United - Liverpool 3-2 G: Berbatov 42, 59, 84, ill. Gerrard 64, 70.
2010. szeptember 19-ét írtunk ekkor, nézzük csak meg, mikor jelentette be a visszavonulását Berbatov: napra pontosan 9 évvel később - ennyire megőrizte azt a napot. Természetesen minden pillanatára jól emlékszik. Különösen a tripla második, félollós góljára.
Talán a legjobb idényemet futottam, sorra jöttek a mesterhármasok, ami amúgy sem túl ritka a futballban. Ez viszont különleges volt, mert a Liverpool ellen jött össze. A második gól tényleg kivételes. Nani beadta a labdát, Rooney állt előttem, és láttam, hogy rá fog menni a labdára. Ráordítottam, hagyd, ez az enyém! Hagyta, így combbal átvettem, hazudnék, hogy így terveztem, de a labda hullott, és a comb tűnt a legjobb megoldásnak. Nanoszekundumok alatt kellett döntenem. A közönség zajából tudtam, bement. A lécről pattant be, így még menőbb lett, Rooney meg büszkén vigyorgott, hogy ő engedte el a labdát nekem. Amit aztán aláírattam az egész csapattal, azóta is kincsként őrzöm.
Két másik pillanatot még kötelező kiemelni Berbatov manchesteri éveiből. Először is a cselt, amely után kihagyhatatlan gólpasszt adott Cristiano Ronaldónak:
Az sem elhanyagolható, hogy egyike annak az öt embernek, aki a Premier League-ben egy meccsen öt gólt szerzett. 7-1-re verték a Blackburnt, amikor minden összejött.
A Unitednél teljesedett ki, de a Spursnél játszott az a csapattárs, akivel a legjobban megértette magát, az ír Robbie Keane. Így utólag már látszik, miért: megfutotta azokat a kilométereket, amelyeket Berbatov lusta volt befutni, illetve, ahogy ő fogalmazott, amelyekkel "gazdaságosan bánt".
Több mint jó, a legjobb társam volt Robbie. Megértettük egymást, ismert engem. Nem zaklatott, hogy beszéljek többet a pályán, és ezt szerettem. Mindig tudtuk, hol van a másik. Szenvedélyes volt, és rengeteget futott. Én inkább fejben futottam. Próbáltam kitalálni a mozgásokat, észrevenni, hová fog menni a labda, még mielőtt odament volna. A jó játékosok ezt csinálják. Szóval kiegészítettük egymást, és rengeteg szép gólt lőttünk.
Manchesterben aztán jöttek a szupersztárok, például az épp karrierje csúcsára emelkedő (és azóta is ott lévő) Cristiano Ronaldo, vagy a már jó pár éve visszavonult Ryan Giggs.
Ronaldo jó srác volt az öltözőben is, értette a viccet, és Patrice Evra poénkodott is rajta rendesen. De Ronaldo nagyon komoly volt, ha játékra került a sor. A fiatalok a legjobbakat utánozzák, mint Ronaldo. Másolják a haját, a ruháit, az autóját, a trükkjeit. Én azt próbálom nekik elmesélni, hogy Cristiano mennyit és milyen keményen dolgozott az edzésen és az edzés után. A legjobb akart lenni, minden mást háttérbe szorított, igazi profiként élt. Közelről láthattam azt is, hogyan edzett és játszott Giggs közel a 40-hez. Mindig szívesen látott, ha tanácsot kértem. Miatta kezdtem el jógázni.
És ott volt mindenki felett Sir Alex Ferguson, minden idők talán legkiválóbb futballmenedzsere.
Ha bejött a szobába, elhallgattak az emberek. Óriási tiszteletet és hatalmas figyelmet követelt csak a személye is. Jól bánt a szavakkal, olvasott ember volt. Egyszer bementem hozzá, és Napóleon életrajzát láttam az asztalán. A történelemről keveset beszéltünk, de sokat sztorizott nekem arról, hogy milyen remek csatár volt fiatalon. 'Berba, nem hiszed el, milyen jó voltam, rengeteg gólt rúgtam!' Sokat nevettünk együtt. Megtalálta a hangot az emberekkel akkor is, ha épp azt kellett veled közölnie, hogy te ma nem játszol. Úgy tudta átadni, hogy nem kritikának vetted. Legtöbbször azt mondta, ma kimaradsz, de jövő héten játszol. Mindenki elfogadta, hogy igaza van. Pszichológusnak kell lenned a kispadon, mert valaki mindig úgy fogja gondolni a csapatból, hogy ő pedig megérdemli, hogy játsszon!
"Ő a legnagyobb. Ronaldo briliáns, de Messi az én emberem. Annyira tisztán látja a játékot, gólt lő, helyzetet kreál, a komplett futballista. Valószínűleg minden idők legjobbja. Az öregek azt mondják, Pelé, Maradona, Puskás vagy Di Stefano, de az én generációmnak Messi vagy Ronaldo. Kábé ugyanannyit tudnak, de Messi nevét kiabálom."
Fentebb már pedzegettük Berbatov gazdaságos mozgását, amely miatt a kritika egész karrierjét végigkísérte. Sok tévés szakértő volt edző és már visszavonult játékos szerint ő egyszerűen lusta volt. Nem ez volt a helyzet. 7 és fél angliai szezonja alatt 122 gólt szerzett a Premier League-klubjaiban. Nem megértettsége abból fakadhat, amire rávilágít:
csatár vagyok, gólokat várnak tőlem, de nem csatárként látom magam. Szeretem a labdát, és szeretek szabadon mozogni. Ha minden játékos a bal oldalon van, de én a jobbon, bízniuk kell bennem, hogy látok valamit, amit a többiek nem. Szeretem, ha egy edző látja ezt, és enged kibontakozni. Ferguson tudta ezt, és bízott bennem.
Berbatov egyszer azt mondta, úgy bánik a labdával, mint a nőkkel, ami manapság persze félreérthető, de ha megnézzük a csatár mozgását és labdaérintéseit, megértjük, hogy ez abszolút pozitív gondolat: simogatta a labdát. Emiatt is tartották sokan lassúnak vagy lanyhának, ami így leegyszerűsítve nem igaz: átvenni, lekezelni, megszelídíteni egy labdát neki olyan volt, mint másnak levegőt venni.
Sajátos stílusát táplálhatta, hogy egy mindennapi futballistánál sokkal jobban látta és átérezte a futballon kívül dolgokat, illetve értékelte annak hatásait. Látszik ez abból, ahogy a Manchester Unitedről gondolkodott.
mindenkivel jóban voltam a Unitednél. Nem jártunk együtt vacsorázni, mindenkinek megvolt a saját élete, de az edzéseken olyanok voltunk, mint egy család. Az egész klub, beleértve a staffot is. Sokan évtizedek óta ott dolgoznak, a séf csengőhangja is a Glory, Glory Manunited. Remekül végzik a munkájukat, gondunkat viselték, így mi a csapatnak viselhettük gondját, azaz tehettük a dolgunkat a pályán.
Mint ahogy az is szembetűnő, a mai futballistákkal mennyire ellentétesen gondolkodik egy játékos karrierjéről.
A hírnév akkor jön, ha elég munkát fektettél a dologba, méghozzá irtó keményen. Amikor nem híres akarsz lenni, hanem topfutballista. Akkor egy nap mész az utcán, és valaki rád szól, hogy klassz voltál ma, Berba! Vagy csak ülsz, és hallod, hogy melletted rólad beszélnek, bár fogalmuk sincs, hogy hallgatózol. 'Ott ül Berbatov, nagy gólt lőtt ma.' Ez feltölt, azt érzet, pozitívat tettél, boldoggá tetted az embereket.
És ahogyan látjuk, boldoggá tette Berbatovot is:
Sokan panaszkodnak Manchesterre, az időjárásra, de tökéletes város egy futballistának. Én nem panaszkodtam, a Manchester Unitedben játszottam, és arra gondoltam, oké, elérted a karrierálmod. Jöhet a család! És azt mondtam a barátnőmnek, hozzunk össze egy kölyköt. Robotikusan hangzik, de így volt.
A unitedes évek 2012-ben értek véget, Ferguson egyre többször hagyta ki a csapatból. "Aztán a nyáron megvette Robin van Persie-t, nekem pedig megmondta, nem tud állandóan játszatni" - így Berbatov továbbállt, vissza Londonba a Fulhamhez. Volt ajánlata a Juventustól és a Fiorentinától, de szerette Angliát, így elment a kis csapathoz. Sokat jelentett, hogy Martin Jol hívta, ő lett ott az edző.
15 gólt lőtt a Premier League-ben a következő szezonban, köztük ezt a gólt a Stoke-nak:
Stoke ellen utáltam játszani, kurvára rugdostak. Szóval ezt a gólt szerettem.
Nagyjából ez volt Berbatov utolsó villanása Angliában, 2013 végén, szezon közben állt tovább. Kényelmesen váltott, a Monacóba ment. De a laza gólokkal nem hagyott fel, valószínűleg itt szerezte élete legszebb gólját, egy egészen különleges, semmihez sem hasonlítható találatot.
Jobb külsővel. Onnan. Berbatov mindenféle gólt szerzett, sarkazóst, ollózóst, kapásgólt, a 16-oson kívülről bevarrva, csavarva, fejjel, emeléssel, beesernyőzve a védőt, a kapust, de ez a mozdulat kiemelkedik az összes közül. Ha lehet egy góllal jellemezni egy futballistát, akkor ez volt ő.
A Monacóval 2015-ben kiverték az Arsenalt a Bajnokok Ligájából, de 34 évesen kezdett rájönni, az idő kíméletlenül telik. Vagy, ahogy ő megfogalmazta:
lementem az edzésre, és ott volt Anthony Martial, James Rodriguez, Yannick Carrasco, Bernardo Silva, Geoffrey Kondogbia. Ezek a gyerekek röpködtek körülöttem. Arra gondoltam, vagy túl jók ezek a kölykök, vagy kiöregedtem.
Görögországba, a PAOK-hoz már abszolút levezetni ment, kocsival is közel volt a szülőföldjéhez a város.
Berbatov az utóbbi másfél, de inkább három évet már családjával, két lányával és hobbijaival töltötte.
Festek és rajzolok. Bármit, amit látok. Leginkább emlékezetből. Portrékat, embereket, képregény-karaktereket vagy tájakat. Sokat rajzolok a gyerekeimnek. Két lányom van. És két puskám az udvarlóiknak. Komolyra fordítva, amíg egészségesek, minden rendben, aztán ha eljön a nagy bejelentés, apa, ez a barátom, fel leszek készülve.
Instagramos búcsújában kiemelte, bár nem játszik többé, a futballtól nem fog elszakadni. Bemutatkozott már tévés szakértőként a brit BT sportsnál, úgy tűnik, ez lesz inkább az ő útja, nehéz edzőként elképzelni. Karrierjét pár sorban megpróbálta összefoglalni.
Mindig sok pénzt adtak értem, éreztem is ennek a nyomását néha, még ha nem is akartam elismerni. Gyakran nyomás alá helyezzük magunkat, emberek vagyunk. Mentálisan erősnek kell lennünk, de rengeteget kételkedünk magunkban, túlgondoljuk. Én félénk és csendes voltam, a háttérből figyeltem. A pályán viszont sose voltam félénk, és csak ez számít.