Akár egy szövevényes királydráma, vagy egy tökéletesen kitalált konspirációs teória is lehetne Jonathan Wilson könyve, aminek a futball csak hátteret biztosít, de A Barcelona-örökség, avagy Guardiola, Mourinho és a harc a futball lelkéért című műben (már a cím is elmenne egy Shakespeare-drámának) azért a fociőrültek is találnak rendesen szakmázó részeket.

A Kelet-Európát is jól ismerő Wilson korunk talán legnagyobb hatású szakírója. A Futballforradalmakkal írta be magát a köztudatba, de szánt már külön könyvet a kapusoknak is, míg legújabb könyve a magyar futball aranykoráról, Puskásék dominanciájáról szól. Ez a kötet még nem olvasható magyarul, de az eggyel korábban írt Barcelona-könyv is elég izgalmat kínál.

A cím a Barcelona örökségére utal, de ennél azért bonyolultabb a helyzet.

A könyv címe emiatt is lehetett volna akár a Johan Cruyff-örökség is. Az egykori holland futballzseni hol láthatóan, hivatalos pozícióban, hol láthatatlan erőként, de mindig erős befolyással bírt arra, hogy mi történjen a Barcelonában és a pályán. Cruyff a labdatartáson alapuló látványos támadások, a pozíciós játék prófétája és egyik szülőatyja volt, a stílus, a futball esztétikája legalább olyan fontos volt számára, mint az eredmény. Akárki is volt a katalánoknál az edző, mindig valami ilyesmit akart viszontlátni. Ő lett a klub élő lelkiismerete, és ezt olykor elég nyersen dörgölte a vezetők orra alá.  (Hatása még most, halála után is érezhető, a frissen kinevezett Quique Setién is a cruyffi eszmékhez való visszatérést hangoztatta.)

A Barca mellé odatehetjük az Ajaxot is (a könyv erről a klubról is szól), mert a két klub – stílusuk és a személyi összefonódások miatt – ikertestvérek is lehetnének. Ezért az a mondata is igaz a könyvnek, hogy

Cruyff az Ajaxnál is nagy machinátornak számított (ahogy a Barcelonánál, úgy a hollandoknál is volt játékos és edző is), személyi kérdésekben is megkerülhetetlen lett.

A Barcánál is sokan Cruyff köpenyéből bújtak elő, egykori játékosai és stílusának hívei közül többen edzők is lettek. Frank Rijkaard, Ronald Koeman és Pep Guardiola egyaránt leült a katalánok kispadjára, akárcsak a nyerseségéről ismert Louis van Gaal, aki aztán az Ajaxot is edzette. Már ők páran is éppen elég erős karakterek, hogy egy intrikáktól sem mentes hatalmi harc szereplői legyenek. Időnként olyan érzéseink vannak, mintha a folyton ármánykodó Borgia család közepén találnánk magunkat, mert többször szembekerültek egymással, de hogy még fennköltebb legyen a futballdráma, ahhoz szükség volt egy igazi imposztorra is. 

Ezt a luciferi szerepet José Mourinhóra osztották, aki a Barcelonából indulva lett a Barcelona kérlelhetetlen ellenfele. Mourinhónak nem volt sikeres játékosmúltja, emiatt is lehetett kisebbrendűségi érzése, de azt sem tudta soha megemészteni, hogy a Barcánál leginkább csak tolmácsként hivatkoztak rá a vezetők. Pedig annál jóval több volt a Van Gaal mellett dolgozó portugál. A futball tudományáról is sok mindent magára szedett, de először azzal tűnt ki, hogy figyelmességével közel tudott kerülni a játékosokhoz. A már-már durva Van Gaal mellett ő volt a feszültségeket levezető jó testvér. Azt tartották róla, hogy a számkivetett futballistákat tudta leghamarabb bűvkörébe vonni, majd irtózatosan jól motiválni.

Mourinho is a cruyffi futballból indult ki, de aztán annak antitézisét teremtette meg, eretnekké vált, és a jelszava az lett, akinél a labda van, az biztosan hibázik. A nem túl látványos célfutballjával, az Internazionale és a Chelsea edzőjeként is borsot tört a Barcelona orra alá, de az igazi háború akkor tört ki, amikor a Real Madrid edzője lett. Taktikai újításai, mint például a három védekező középpályásra építő trivote rendszer, nem kaptak akkora figyelmet, de a mindig a külső körülményeket okoló, mindenkinek beszóló Mourinho ekkor járatta csúcsra magát.

A Guardiola-féle játékrendszer, ami Cruyff megközelítésének továbbfejlesztett változata volt, és Mourinho kevésbé látványos, defenzív stílusa küzdött a győzelemért. A pontokon és gólokon túl persze sokkal többről is van szó, ahogy a Barcelona középpályása, Xavi megvilágította: a stílusnak erkölcsi mondanivalója is lehet.

Ez az erkölcs persze a szponzorokat, de még a szurkolókat sem feltétlenül hatja meg, egyszerűen csak nyerni akarják látni a csapatukat, éppen ezért féltik sokan, hogy befellegzett a totális futballnak. Az utóbbi évtizedek persze azt mutatják, hogy hullámszerűen mindig újra és újra előtérbe kerül a stílus, hiába válik a foci egyre fizikaibbá és ridegen taktikussá, a cruyffisták pedig még mindig elég sok csapat kispadján ott ülnek.

Wilson módszeresen végigveszi a Barcelona szezonjait, a taktikai megoldásokat, szépen megrajzolja Guardiola, Mourinho és Van Gaal pályaívét, és azt is taglalja, hogyan alkalmazkodtak új klubjaiknál. Szóval egy klassz monográfiaként is olvasható a könyv, de amik lendületes olvasmánnyá teszik, azok az olyan részletek, hogy Van Gaal miért lóbálta meg a tökeit az egyik taktikai eligazításon, Guardiola asszisztense mikor és hol mutatott be egy széken emberfogást, Guardiola miért vonalazta keresztül-kasul a Bayern München edzőpályáját, vagy hogy mi volt a legrosszabb döntése. Azt is megtudhatjuk, hogy mire ment Mourinho az agymosással felérő szektás szövegeivel, vagy hogy miért hasonlít Van Gaal és Cruyff futballelméleti vitája két marxista tudóséhoz.

Jonathan Wilson: A Barcelona-örökség, avagy a Guardiola, Mourinho és a harc a futball lelkéért
Jaffa Kiadó
3999 Ft