Harminc éve él a finnországi Mikkeliben Gruborovics Tibor, gyermekkorom szegedi középpályás hőse, a magyar futball egyik nagy tehetsége. Ha becsukom a szemem, tisztán látom, ahogy a kaputól 20 méterre szabadrúgáshoz készülődik. Nem áll előtte színpadias terpeszbe, nem teszi csípőre a kezét, nem is fut neki, csak lép egyet, és gól. A magyar labdarúgásból úgy, ahogy van, eltűnt, a ritka vezetéknevével mégis sűrűn lehetett találkozni a Nemzeti Sport hasábjain, mivel a fia, Tamás is futballista lett, a finn első ligában az egyik legtechnikásabb játékos.
Kicsit fázósan, de még ki lehet ülni kávézni a teraszokra, a főtéren a tűzoltóság rezesbandája játszik szombat délelőtt. A vasútállomáson elkerítve áll egy vasúti kocsi, 1942-ben a születésnapos Mannerheim marsall ebben a kocsiban fogadta teljes titokban a finneket nagyobb háborús erőfeszítésre rábírni igyekvő Adolf Hitlert. Egy szép őszi nap a Helsinkitől jó két és fél órás autóútra északkeletre fekvő Mikkeliben. Sokáig nincs idő bámészkodni, 2-re a Raatihuoneenkatu és a Mikonkatu kereszteződésében kell lennünk.
1984 ősze Szegeden. Tartott még a fociláz a városban, de már látszott, hogy nem olyan erős a csapat, mint az előző bajnokságban, amikor a SZEOL AK a szinte csupa válogatottal felálló Honvédot 4-3-ra, a Verebes-féle győri csodacsapatot 4-2-re verte.
Ennek a csapatnak volt az esze Gruborovics Tibor. Emlékszem, ahogy a meccsek után – vagy csak egy meccs után? – kiment a SZVSE-stadion játékterét a nézőktől elválasztó kerítéshez, és megszeretgette a pár hónappal korábban született kisfiát, Tamást.
Így, együtt, akkor láttam őket utoljára. Tibor Véménden, Komlón, az MTK-ban, a ceglédi katonacsapatban, a SZEOL-ban, Békéscsabán, végül a Mikkeliben játszott több száz mérkőzést, Tamás pedig a finn első osztály vagy nyolc csapatában, és majdnem a Fradiban is.
Mára mindketten befejezték a futballt, és most ott állnak a Raatihuoneenkatu és a Mikonkatu kereszteződésében. Tibor hatvanéves múlt, semmi súlyfölösleg nincs rajta, Tamás harmincöt, kinézetre még simán játszhatna. A két utca sarka valójában a helyi hétezres stadion bejárata, a jegyszedők nagy ovációval fogadják az apát és fiát, már amekkora ováció a finnektől kitelik, tudják, kik a látogatók, és a meccs előtt felengednek minket fotózkodni a pályára. Meccs lesz, az annak idején nagy sikereket, dobogót, kupagyőzelmet megélt városi csapat jelenleg a harmadik ligában senyved, ezt a szeptember végi meccset 3-0-val zárja (gólszerzők: Bikana, Kuhmonen, Oinonen), és az idény végén feljut a második ligába.
A meccset már nem látjuk, mert elmegyünk a közeli Ramen cukrászdába, szeret idejárni a család, amikor éppen együtt vannak.
„Mikkeli cég, komoly hálózat, nem csak itt vannak boltjaik – mondja Tibor egy igazi mikkeli polgár lokálpatrióta büszkeségével. – Eredetileg 32-33 ezres a város, de hozzácsatoltak kisebb településeket, most már tehát nagyváros. Jól elvagyunk, nagyon szép hely.”
Azt mondja, 1989-ben, amikor kijött, először egy kis szobába próbálták bezsúfolni, még a szerelését se tudta kiakasztani, mert büdös lett minden, aztán áthozták ide, a cukrászdával szemközti hotelbe, mutat ki az ablakon. Egy hónapon keresztül lakott ott, és könyvből tanulta a finn nyelvet. „Az edzőnk az itteni tájszólást beszélte, a savóit. Leültünk átbeszélni a taktikát. Nézem, tekeri a finnt, tekeri, nem is hasonlított arra, amit a könyvben tanultam. Mondtam is neki, hogy ne beszélj, rajzold le!”
Mikkeliben a savói nyelvjárást beszélik, ami azt jelenti, hogy lassan beszélnek, húzzák a szavakat, néhol meg lerövidítik.
A Gruborovics család egymás között már sokszor keveri a finnt és a magyart, mert van olyan kifejezés, ami finnül frappánsabb, mint magyarul. „Érdekes lenne minket kívülről hallgatni” – mondja Tamás.
A Labdarúgás 1978. novemberi száma négy 19-20 év körüli fiatalembert mutatott be, olyanokat, akik abban az évben lettek NB I.-es játékosok, és „tehetségükkel kiérdemelhetik majd akár a teljes fényt is”. Kardos Józsefet (33-szoros válogatott lett, vébén szerepelt), a fehérvári Ress Józsefet (Dunaújvárosban töltötte pályafutása nagy részét), Somogyi Józsefet (a Vasasban játszott, az NB II.-es Kecskeméti SC-ben állapodott meg végül), valamint Gruborovics Tibort. A 19 éves pécsi fiatalember akkor került fel az MTK-VM csapatához, de nem illetődött meg az őt kérdező pesti újságíróktól.
Hogy mi volt a feladatom Komlón? Hát amikor már ment egy kicsit a játék, akkor azt mondták, hogy szaladjak el a szélen, adjak be, és utána fejeljek kapura. Csak ennyit kellett játszanom.
A cikkből még kiderül, hogy azt gondolta, Pestre kerülve rögtön kezdőjátékos lesz az MTK-ban, de azzal kellett szembesülnie, hogy gyöngén védekezik. Elismerte, hogy célratörőbbnek, erőszakosabbnak kellene lennie. A foci szórakoztatta, súlyos kilengései nem voltak.
„A Pécsi Dózsában kezdtem gyerekként, és amikor a csapat már Pécsi Munkás SC-ként futott, döntenem kellett: maradjak-e Pécsen – emlékezik vissza pályafutása kezdetére, az MTK-ba kerülésére a mai Gruborovics. – Elpasszoltak előbb Véméndre, majd Komlóra, erre begerjedtem a pécsiekre: miért nem kellek? Komlón már nem játszottam végig a bajnokságot, idény közben kerültem Pestre. Tornacsarnokban szállásoltak el, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, a röplabdacsapat tagja volt. Nézegettem a játékosokat, milyen szépen passzol az a lány, milyen jó csuklója van.”
Az MTK edzője Mezey György volt, az 1977–78-as bajnokságot a harmadik helyen zárta, így indulhatott az UEFA-kupában. Gruborovics játszott a temesvári Politechnica elleni első meccsen, amikor az MTK hazai pályán 2-1-re legyőzte a románokat („a balszélsőjük beadása beesett”), idegenben viszont 2-0-ra kikaptak.
„Három szövetségi kapitány is volt az edzőm, mindannyian kemények voltak – meséli. – Garami az ifiben, Mezey az MTK-ban, Csank Békéscsabán. Mezey igazi futballprofesszor volt. Mondjuk, neki köszönhetem azt is, hogy nem úsztam meg egy évvel a katonaságot. Ha az őszi szezonban akár csak még egy percre is berak, akkor meglett volna a nyolc meccsem, és két év helyett egyre kellett volna bevonulnom a seregbe.”
Végül nem volt rossz sora. Ceglédre került, a Bem József SE-be, és a magyar katonaválogatott tagjaként 40-50 ezer néző előtt játszhatott Irakban, Kuvaitban, és egy 11 meccses afrikai túrán, ahol csak egy vereséget szenvedtek, az utolsó meccsen Mozambik ellen. Az addigra mindenáron győzni akaró afrikaiak hazahívták a Benficában játszókat is, így sikerült 2-1-re legyűrni a katonaválogatottat.
„A BKV Előre ellen játszottunk a Sport utcában, az MTK-stadion szomszédságában – mondja. – 2-1-re nyertünk, vége volt a meccsnek, mentünk az öltözőbe, látom, ott áll az egész MTK-vezetőség Szentmihályi Antal edzővel az élen. Ott állt, mint egy nagy király, mutatja, hogy menjek oda hozzá. »Fiam, ez a játék nem elég az MTK-ba« – mondta gúnyosan. Ránéztem, és azt mondtam, hogy hm, akkor nem megyek vissza, sarkon fordultam, és bementem az öltözőbe. Kapkodták a levegőt, ilyet nem lehet mondani, én az ő játékosuk vagyok."
1981 februárjában leszerelt, de makacsságáért fél évre eltiltották. Az örökösen az NB I. és az NB II. között ingázó Szegedről már évek óta keresték, tavasszal is ott edzett már, és ott teljesedett ki a pályafutása, Szegeden lett ismert játékos. Még mindig nem arról volt híres, hogy oda-vissza fölszántotta volna a pályát, a szegedi közönség viszont rajongott a pontos passzaiért, elfutásaiért, cseleiért, beadásaiért, góljaiért, különösen a szabadrúgásból elértekért. Volt egy tipikus Grubó-szög, illetve nem is egy, az ellenfél kapujától 20 méterre jobbról, balról középről, nekifutás nélkül, bárhonnan be tudta nyesni a labdát a hálóba. Egyet lépett, gól.
„Sokat gyakoroltam – mondja. – Meg egy kicsit velem is született ez a képesség, nem véletlen, hogy Tomi is nagyon sok gólt rúgott szabadrúgásból. Kicsit alulról kell eltalálni a labdát, ami emelkedik, majd lecsapódik. Rá kell jönni a technikájára, ha megtalálod, akkor már megy. Egyszer Kazincbarcikán 20 méterre, kicsit jobbról kaptunk szabadrúgást. Betekertem a hosszúba, de a bíró visszafújta, valakik mozogtak a sorfalban. A második próbálkozást visszaküldtem ugyanoda, a bíró megint visszafújta. A kapus kiakadt. »Bazmeg, Grubó, most hova rúgod?« – kérdezte. Ugyanoda! – mondtam, és tényleg oda rúgtam. Megnyertük a meccset 4-1-re."
Szegeden máig aranykorként tekintenek az 1983–84-es bajnokságra. A SZEOL AK újoncként, változatlan kerettel, egy nagy jövő előtt álló, pár évvel később autóbalesetben elhunyt edzővel, az akkor 36 éves Kaszás Gáborral a kispadon 9. helyen végzett a 16 csapatos bajnokságban. Négyet rúgtak a bajnok Honvédnak, az ezüstérmes Győrnek és a negyedik Újpestnek. A játszótéren a gyerekek Deákok, Kozmák, Kun Lajosok akartak lenni, én speciel Gruborovics. A SZVSE-stadionban – a bontás alatt álló Felső Tisza-parti Stadion játéktere akkoriban évekig alkalmatlan volt arra, hogy meccset rendezzenek – 10-12 ezer néző lelkendezett hétvégenként. A drukkerek arra készültek, hogy a következő évben még feljebb jut a csapat, és akár már a dobogóért harcolhat. Végül nem így lett. A SZEOL utolsó helyezettként zúgott ki az NB I.-ből, még a másik kieső Eger is tizenegy pontot rájuk vert.
A 83–84-es szezon nagyon összejött, a következőben majdnem ugyanazzal a kerettel kizúgtunk. Átestünk a ló másik oldalára, Kaszás még rátett az edzésekre, azt hitte, így tudjuk majd tartani a formánkat. Több helyen előfordul az ilyesmi, az edző túlságosan belelkesedik. A 84–85-ös szezonban már semmi sem jött össze. Ha belekerülsz egy vereségsorozatba, onnan már nehéz kimászni.
Közben megszületett Tamás, a félig pesti, félig pécsi Gruborovics család pedig jól érezte magát Szegeden. Tibort a kiesés után is hívták NB I.-es csapatok, de nem akartak költözni. Szombathelyen, Csepelen vagy a Vasasban sem lett volna jobb, a Szeged pedig az 1985-ös kiesés utáni NB II.-es bajnokságoknak úgy vágott neki, hogy a következő évben visszakerül az első osztályba. Nem így történt, mindig egy kicsin múlt a feljutás, így esett, hogy Gruborovics az NB II. talán legtechnikásabb középpályásaként a másodosztályban ragadt. A harmadik évben végül Csank János megkérdezte: akar-e menni Csabára. Akart, de a család Szegeden maradt. Elege volt az NB II.-ből, és kicsit a szegedi fociból is. Két évet húzott le Csabán, az elsőben megnyerték a kupát, a másodikban hetedik lett a csapattal.
„Mikkeli és Békéscsaba testvérvárosok, a finnek minden évben nálunk edzőtáboroztak egy hétig. Egymás ellen játszottunk edzőmeccset, amikor kinéztek maguknak. A következő edzőmeccsünkön próbából a Mikkeliben játszottam a Csaba ellen. Kérdezték utána, hogy kimennék-e játszani. Telefonáltam a feleségemnek. Mondom neki, úgy néz ki, indulunk Finnbe. Kötöttünk egy hároméves szerződést. Ez volt 89 áprilisában."
Helsinkibe repülővel ment, először egyedül, a család csak Ferihegyre kísérte el. Tamás, aki akkor 5 éves volt, teljesen kétségbeesett. „Emlékszem, amikor a repülőgép felszállt, én összeestem, elkezdtem sírni a reptéren. Nem értettem, mi történik, hová tűnt a repülőgép.”
A repülőgép úgy két órával később szerencsésen földet ért Helsinkiben, ahol Tiborra a csapatigazgató várt. Közös nyelv nem volt. „Tudtam hallgatni, ahogy beszél – mondja. – Okos pofát vágtam. A tájból semmit nem láttam, késő volt, és sötét. Április 27-én pénteken este 8 órakor itt voltam Mikkeli főterén. Kiszálltam az autóból, és csodálkoztam: mi a francot keresek én itt?"
A család a nyári szünetre kijött, majd januárban végleg kiköltöztek. Tibor felesége biológia–kémia szakos tanár volt odahaza, kint először takarított, közben röplabdázott a helyi csapatban, és elvégzett egy hároméves laboriskolát. A Mölnlyckében, egy svédországi székhelyű, kórházi cikkeket gyártó vállalatnál kapott munkát, húsz éve dolgozik a gyárban, most már minőségfejlesztő.
Tamás kint lett iskolás. „Az első két évben magyarul átvettük a leckét, de amikor harmadikos lettem, akkor mondtam, hogy már nem kell segítség. Három-négy év kellett, hogy jobban beszéljek finnül, mint magyarul. A magyar az érzelmi nyelv, a szüleimmel is magyarul beszélek, de most már inkább finn nyelven gondolkodom.”
A kilencvenes évek a mikkeli futball egyik aranykora volt, a másik a 70-es évek elejére esett. A csapat 1991-ben ezüstérmes lett. Azokban az években innen indult a karrierje Jussi Jääskeläinennek, aki a Boltonban, a West Hamben és a Wiganben összesen majd hatszáz meccsen védett.
„A passzjátékban sokkal gyengébbek voltak, gyorsabban játszottam náluk, nem is nagyon tudtak fogni. A Mikkeli angolosan próbált játszani, állandóan ívelgettek. Játékszervezőnek jöttem ki.
Az első meccseken megyek hátra összeszedni a labdát, de nem adják, hanem elrúgják hosszan előre a fejem fölött, majd vissza, megint a fejem fölött. Kérdezem az edzőt: miért hoztak engem ki? Állok a híd alatt, akarom kérni a labdát, de mindig elrúgják. Rizikómentesen játszottak, senki nem mert kockáztatni. De így játékot szervezni nem lehetett. Lassan megszoktuk egymást, később már a kapustól is elkértem a labdát.
A Mikkeli színeiben a Szpartak Moszkva és az FC Koppenhága ellen is játszott az UEFA-kupában. „A Szpartakra épült az orosz válogatott, nyolc válogatott játékosa volt. Kérdeztük is: több nincs, csak ennyi? Ott védett Csercseszov, a mostani orosz szövetségi kapitány. Negyvenről rárúgtam neki, jó helyre ment, de sajnos kiszedte.”
Mikkeli futballcsapatának elnöke a politikus Olli Rehn édesapja volt. (Rehn 2004-től 2014-ig az Európai Bizottság bővítési, majd a gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa volt.) Tibor az első években az ő autóalkatrész-kereskedésében dolgozott eladóként a futball mellett, az iskolában pedig technikát tanított a gyerekeknek. „Úgy nézett ki, hogy hét év után haza kell jönnünk Magyarországra, de a barátaink segítettek, szereztek munkahelyet. Mit csináltam volna odahaza? Tomi már nagy iskolás volt, a barátai is finnek voltak. Azóta, vagyis huszonhárom éve ugyanazon a munkahelyen, egy elektromos szekrényeket előállító gyárban dolgozom. Mellette mindig is edzősködtem, még Csabán fejeztem be a fociedzőit.”
Nem volt kérdés, hogy Tamásból futballista lesz. Már Szegeden is kijárt az edzésekre, van is egy olyan fotó, amikor a Délép pályáján két-három évesen ül a kapuban, körülötte van vagy tizenöt labda. Eleinte jobb lábas volt, aztán az apja elkezdte ballal is tanítgatni. A finn első ligában volt olyan meccs, amikor az egyik tizenegyest jobbal, a másikat ballal lőtte. A kapus, amikor később csapattársak lettek, ezt szóvá is tette.
„Az én problémám az volt – mondja Tamás –, hogy értettem a játékot, és Finnországban nem sokan értik. Ezért aztán ide-oda pakolgattak az edzőim, nem tudtam specializálódni egy adott posztra. Szélsőként kezdtem, aki sokat bejön középre, voltam középhátvéd is. A mindenkori hónap csapatában négy különböző poszton is szerepeltem a pályafutásom során. Alapvetően támadó középpályás voltam.”
Tibor is szélsőként kezdte, és ő sem maradt ott, hanem játékszervező lett. A jobb edzők hagyták szabadabban játszani. Azt mondja, hogy „egy ideális világban Tomi játszhatott volna előttem, közvetlenül a center mögött”.
Tamást kereste néhány magyar csapat, köztük a Ferencváros is. Ez amiatt hiúsult meg, mert Détári Lajos szakmai igazgatót közben kirúgták. Légiós soha nem lett, pedig még a Willem II-ben is volt próbajátékon, de az első edzésen egy nagy rúgást kapott a sípcsontjába, ami kicsit kifordult. Két és fél évig játszott így, az orvosok nem vették észre. Emiatt is kellett idő előtt, 32 évesen befejeznie a pályafutását.
Tamás 341 meccsen 87 gólt szerzett, Európa Liga-meccsen a montenegrói Zetának mesterhármast lőtt a JJK Jyväskylä színeiben.
Többre is vihette volna, de annyi minden más is érdekelte. Megtanult zenélni, csinált saját lemezt, az egyetemen pszichológiát tanult. A futball befejezése után úgy érezte, hogy kinyílt a világ. Jelenleg családsegítő pszichológusként dolgozik messze Mikkelitől, a svéd többségű Mariehamnban, ahol svéd nyelvtudását is hasznosíthatja. A magyar, a finn és a svéd mellett angolul is beszél, és valamennyit németül.
„Ahogy megszereztem a finn állampolgárságot, másnap telefonáltak, hogy van munkahelyem” – mondja. Kérdés, miért ilyen későn szerezte meg az állampolgárságot. „Finnországban 30 éves korig kötelező a katonai szolgálat. Egyszer hívtak a B válogatottba is, de csak emiatt nem akartam fél évig katona lenni, így toltam az állampolgárság megszerzését. Most kettős állampolgár vagyok.”
Tibor viccesen azt mondja, ő majd 80 évesen szerzi meg az állampolgárságot, felesége és a már kint született lánya, Réka (német–angol szakos tanárként végez, de valószínűleg grafikus lesz) hamarosan megszerzi a papírt. És van-e hiányérzete az apának?
Amikor az MTK-ban játszottam, meghívtak az olimpiai válogatottba, de Mezey nem engedett el, mondván, nem csúszkálok be eleget. Abban jó voltam, hogy leszedjem lábról a labdát, de alibizni nem akartam. Pedig pont a törökök ellen játszottunk volna, tudtam volna adni nekik amiatt, hogy 150 évig Magyarországon voltak.
Szombat délután van, a Ramen cukrászdában egy jó ideje rajtunk kívül nincs több vendég. A finnek nem tolakodóak, egy istennek se szólnának, hogy már egy ideje bezártak, és a pincérnőt a cukrászda előtt egy autóban várja a családja.
Tibort sokan felismerik a városban. „Sokszor azt se tudom, ki beszél hozzám az utcán, de ismernek, hiába, volt olyan meccs, például a Szpartak ellen, amikor hétezren ültek a lelátón.”
Gruborovics Tibor már a gyerekkorában rengeteg keresztrejtvényt fejtett, és sokszor ismétlődött: finn tó, Inari. Mondogatta is magában mindig, hogy egyszer még elmegy, és megnézi magának azt az Inari-tavat. És harminc év finnországi élettel a háta mögött még mindig mondogatja.
(Borítókép: Gruborovics Tibor (balra) és Tamás. Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Index)