A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke, Csányi Sándor az elmúlt 10 évben, ha a válogatott eredményeivel nem is, a tömegesítéssel magasra tette a mércét a haza futballban. Korábban nagyon sokszor hallhattuk a számítógép elszívó hatását, a futballban azonban nagyon jól megtömték a piramis alját:
2020. februárjára ugyanis már 281 ezer igazolt játékosa van az országnak.
A számok alapján évről-évre többen választották a futballt: az MLSZ kimutatásai szerint 2010-ben, Csányi hivatalba lépésekor még csak 133 ezer játékos volt. Vagyis az elmúlt 10 évben 148 ezerrel több futballista lett, minimum ennyien kerültek be a rendszerbe, mert azt nem tudjuk, hogy mennyien estek ki. Ebben a számban benne van a futsal és a női futball létszáma is, ami a korábbi évekhez megugrott, míg a nyolcvanas években elhanyagolható volt.
Az már kevésbé fajsúlyos adat, hogy a megnövekedett létszámmal együtt mennyivel nőtt meg az edzők száma, ezt nem is igazán szokták hirdetni. Amikor a felnőtt válogatott sikertelensége szóba került az előző években, rendszerint abba kapaszkodtak bele az edzők önmagukat elegánsan felmentve, hogy kicsi a merítési lehetőség, így nem lehet sikert elérni. Hiszen ott vannak a bezzegországok, mint például Hollandia, ahol sokkal többen futballoznak.
Az Európa-bajnoki selejtező csoportunkban azonban Horvátország, Wales és Szlovákia végzett előttünk, ezekben az országokban kevesebb az igazolt játékosok száma.
A mennyiség nem függ össze a minőséggel, mert a minőséghez kellenének a jól képzett edzők. Erről Csányi Sándor azt mondta a múlt héten megtartott MLSZ-küldöttgyűlésen, hogy későn vették észre a képzetlenséget.
Az edzőképzést korábban irányító Mezey Györgynek is az egyik kedvenc mantrája volt aktív időszakában, hogy kevesen futballoznak Magyarországon. 2016-ban, már nyugdíjasként azt nyilatkozta az egyik erdélyi lapnak, hogy „ennyi pénzt, ekkora infrastrukturális fejlesztéseket korábban soha nem láttunk a magyar futballban.
Mindezzel azonban a szakszövetség nem tudott élni: nem nőtt jelentősen az igazolt játékosok száma, nincs tömegfutball, bár kozmetikázzák rendesen a statisztikákat.”
Mezey irányította a válogatottat utolsó vb-részvételünk idején 1986-ban, akkor egyébként 105 ezer igazolt futballista volt az országban. Czékus Lajos főtitkárhelyettes panaszkodott is akkoriban a Labdarúgás magazinban, hogy 1979-ben 143 ezer játékos volt, de egyre kevesebb gyereket vonz a foci, és klubok szűntek meg. Természetesen ez a cikk nem a brazilok legyőzése után, 1986 márciusban született, hanem a vb-kudarc egyik lehetséges indokaként jelent meg 1986 szeptemberben. 1986-ban a 14 év alatti korosztályokról nem készült hivatalos nyilvántartás, a szervezett ovifocit pedig még csak hírből sem ismerték. Czékus eléggé konkrét adatokkal is szolgált akkoriban:
Érdemes matekozni egy kicsit: egy csapat ebben az esetben nem tizenegy, hanem tizennyolc játékost jelentett, olykor húszat is, ha éppen sérült volt valaki. Vagyis 80 ezren játszottak hétvégéről hétvégére. A fennmaradó 20 ezer nem, vagy csak alkalmilag lépett pályára. A lemorzsolódás azonban mindig szükségszerű volt, hol sérülés, hol továbbtanulás miatt. Egy évvel korábban, amikor a Videoton az UEFA-kupa döntőjéig menetelt, vagy amikor Mezey válogatottja Európa legjobbja volt 1985-ben, ezek az adatok természetesen nem voltak fontosak. Pontosabban akkor hangzott el az, hogy még ennek ellenére is tartjuk a lépést a világgal, hiszen milyen remek edzői munka folyik.
Menjünk még egy kicsit vissza az időben. 1975-ben az európai szövetség, az UEFA is közreadott egy jelentést, mely szerint az egész kontinensen a 15 milliót közelíti az igazolt labdarúgók száma, amivel alátámasztotta a sportág fejlődését, népszerűségét. A szervezet akkor még 34 tagországot számlált, és az első helyen a Szovjetunió állt 4,3 millió futballozóval, az NSZK több mint egy millióval lemaradva (3,2 millió) követte. Anglia egymillió fölé tudott menni, Franciaországban egymillióan futballoztak.
Magyarország akkor a tizenegyedik helyen állt az európai összevetésben, egészen pontosan 157 102 játékossal.
Az NDK és Csehszlovákia előttünk állt, utóbbi 348 ezres mutatója egészen kimagasló volt a 15 milliós lakossághoz képest. A csehszlovákok egyébként egy év múlva megnyerték az Európa-bajnokságot, tizenegyesekkel múlták felül a németeket. Ez az 1976-os győzelem persze nem jöhetett volna össze kizárólag a tömeggel, hiszen például az NDK válogatott szinten nem jutott semmire. Azt azonban érdemes megjegyezni, a magyarokhoz hasonlóan egykor vb-döntőt játszó csehszlovákok megőrizték vezető helyüket a kontinens élvonalában, és az ország kettéválása után is játszottak Eb-döntőt (1996) és voltak Eb-elődöntőben (2004), miközben ott a hoki népszerűsége a futball felett van.
Még öt évet menjünk vissza az időben. 1970. november: 130 ezer körül van az igazolt játékosok létszáma, állapították meg a Képes Sportban. „Az ifjúsági labdarúgók száma meghaladja a 36 000-et, a serdülőké pedig a 12 000-et, 1200 ifjúsági és 500 serdülő csapat játszik a bajnokságokban. A sportiskolák 20 labdarúgó szakosztályában mintegy 1100 fiatal tanulja a labdarúgás művészetét.” Ennek a cikknek az összegzése az volt, hogy a magyar sportmozgalomról készült statisztikai kimutatásokat vizsgálva érdekes felfedezésre lehet jutni: a szervezett bajnokságokon kívüli úttörőcsapatok labdarúgóinak száma 179 276. Többen voltak tehát, akiket nem sikerült becsatornázni, írták is, hogy van egy másik labdarúgás, ahol még vannak tartalékok. Ez a minőségen nem segít, de a tömegen lényegesen.
gyakran ismételt tétel, hogy az 50-es és 60-as években mindenki futballozott Magyarországon,
és hogy akkor milyen könnyű volt, ezért voltak jobbak az eredmények, és nem volt más sportágnak elszívó hatása. Épp ezért lapoztunk vissza ehhez az időszakhoz, és egy 1958. július hetedikei cikket találtunk: Száraz adatok a magyar sportról címmel szerző nélkül.
„Lehangoló a kép, mert míg 1955-ben 522 ezren voltak sportköri tagok, 1957-re már csak 447 ezren maradtak.”
A cikkben elhangzik az is, hogy „az egész országban 1955-ben még 92 146 igazolt labdarúgót tartottak számon. 1957-re a labdarúgók száma 72 728-ra csökkent. Az ok: a járási rendszer megszüntetése, és az országos bajnoki rendszer erőszakolása.” A cikk egyébként közvetlenül a svédországi világbajnokság után jelent meg, amikor az előző vb-n ezüstérmes magyarok - szégyenszemre - nem jutottak be a legjobb nyolc közé, mert kikaptak Walestől 2-1-re. Úgy tűnik, már akkor is kézenfekvőnek látszott a sorvadó bázisban megtalálni egy vereség okát.
Itt is megvolt tehát a bezzeg időszak. Magyarázat a fenti, a vártnál csekélyebb számokhoz: az 50-es években aligha számoltak az utánpótlással, ez a 72 ezres adat vélhetően kizárólag a felnőttekre vonatkozik. Ezt a számot, ha csapatra bontjuk le, és tizenhattal elosztjuk, akkor máris 4545 csapatot kapunk, ami viszont tényleg kimagasló szám, ha a bevezetőben említett 86-oshoz viszonyítunk, és amennyit az MLSZ akkor közölt. (1957-ben az igazolt sportolók 16 százaléka volt focista.)
Nem telt el három év, 1961. január elején a Népszabadság már lelkendezett, hogy több mint 100 ezer az igazolt labdarúgók száma, vagyis nagyjából három év alatt találtak 30 ezret. Azt is hozzátették, 40 ezren várnak még kartonra, amit akár úgyis kódolhatunk, hogy őket fiatal korukból adódóan még nem írtak fel, nem kerültek be a központi rendszerbe.
Ha visszaugrunk az időutazás után a mindennapokba, a tömegre már nem lehet mutogatni, pláne, hogy a FIFA jelentése szerint a profi focisták száma is több a 10 milliós Magyarországon, mint a 85 milliós Németországban. Nálunk 1168, míg a németeknél 1066.
(Borítókép: A brit-magyar labdarúgó-válogatott 1953. november 25-i mérkőzése. Fotó: Barratts/PA Images via Getty Images))