A Ferencváros labdarúgócsapata 25 év után szerepel ismét a Bajnokok Ligája csoportkörében. Ez alkalomból úgy döntöttünk, hogy Az én Fradim címmel hatrészes visszaemlékező sorozatot indítunk, az akkori csapat néhány játékosát vendégszerzőnek kérjük fel. Alább annak a Hrutka Jánosnak a sorait olvashatják, aki meghatározó szerepet játszott a BL-főtáblás FTC-ben.
„Nem emlékszem semmi konkrét eseményre 974-ben” – szól a Heaven Street Seven 974 című számának egyik sora. Ekkor születtem. János 23 éves volt, telefon-összeköttetés hiányában az éjszaka közepén, lobogó pizsamában száguldott a csepeli garzonból a mentőállomásra. Az NDK-ból hozott, 19 lóerős sport MZ a keleti blokk leggyorsabb motorjai közé tartozott. Ilonának egyre gyakoribbak lettek a fájásai. Eljött az idő, irány Kőbánya. A Bajcsy-Zsilinszky kórházban láttam meg a napvilágot.
A HS7 szövegíróit, Szűcs Krisztiánékat megcáfolva
1974. május 19-én, a klub alapításának 75. évfordulóján, egy Ferencváros–Vasas-mérkőzéssel átadták az új Üllői úti stadiont.
Édesapámat csak a frissen operált térd és egy kórházi ágy akadályozta meg abban, hogy felhasználja a szobatárstól, a legenda Vépi Pétertől kapott tiszteletjegyeket. Attól a pillanattól rajongott a zöld-fehérekért (akik ebben az időben piros-fehér szerelésben léptek a zöld gyepre), mióta nagypapám nyakában ülve szurkolhatta végig a Kinizsi mérkőzéseit négyévesen.
A szellemiség tehát DNS-ekbe kódolva érkezett.
Ő vitt le hatévesen az egész családot foglalkoztató Kőbányai Gyógyszergyár (ma Richter Gedeon) csapatába, a Kőbányai Lombikba. Mindig idősebbek között játszottam, leginkább balhátvédként. Ahol nem zavarhattam a nagyokat. Már az „úttörő” éveimet tapostam, amikor édesapám megkérte Harangozó Lászlót, a Fradi serdülő 4-es csapatának edzőjét, hogy nézzen meg egy edzésen. Az első gyakorlásokat követően értékelt a nagyra tartott utánpótlásedző, és javasolta, hogy járjak hétköznap a Népligetbe, de a bajnoki mérkőzéseket még a gyógyszergyári csapatban játsszam.
Azonban hétvégén következett egy MTK elleni barátságos meccs. Laci bácsi becserélt középcsatárnak, nyertünk 4–0-ra, rúgtam egy hatalmas szabadrúgásgólt, ja, meg még egyet.
Attól a naptól, 1985-től teljesült egy nagy álom: a Ferencváros játékosa lettem. Az otthonról hozottakat, a kötődést tovább erősítették a zöld-fehér családban töltött évek. Nagyon erős korosztályok voltak körülöttem. Először az egy évvel idősebbekkel, majd az egykorúakkal is megnyertünk szinte mindent. Itthon és külföldön egyaránt. Hozzászoktunk a győzelmekhez.
Szűcs Lajos, Vincze Ottó, Lisztes Krisztián, Zavadszky Gábor és még sorolhatnám.
Kivételes egyéniségek, játékosok. Végigjárva a ranglétrát, bajnoki címekkel a hátam mögött, 17 évesen érkeztem a következő lépcsőfokhoz, a nagy csapat küszöbének számító junioregyütteshez hívtak fel játszani. A másnapi ellenfél az Újpest volt.
Emlékszem, hogy a pénteki utolsó edzésen az volt a bemelegítés, hogy négyszög alakzatban felállt a négy részre osztott társaság egymással szemben, és a legelső, soron következő játékosoknak be kellett futni középre, egymásra borulni, és a másnapi gólörömöt gyakorolni. 5–3-ra nyertünk.
Innentől nem volt megállás: 1993-ban felvitt minket (Zavával és Lisztes Krisztiánnal) Nyilasi Tibor a felnőttcsapathoz, az U18-as válogatottal 5. helyezést értünk el Angliában, majd pár nappal a születésnapom előtt lejátszhattam első NB I.-es mérkőzésemet... az Újpest ellen.
A sikerszéria tovább folytatódott, ’93-ban és ’94-ben kupagyőzelem, majd az 1994–95-ös szezonban duplázás.
Az első nagy nemzetközi kupamérkőzések, döntő tizenegyes a CSZKA Moszkva ellen, továbbjutás, majd a Porto legyőzése hazai pályán. 1995. június 3-án, három fordulóval a vége előtt a Debrecent fogadtuk, egy pont hiányzott a bajnoki címhez. A DVSC 15 perccel a vége előtt még 3–1-re vezetett, de sikerült egyenlíteni, és hatalmas ünnepségsorozat vette kezdetét.
Ez is sikerült! Bajnoki arany a Ferencvárossal, irány a Bajnokok Ligája.
A felkészülés egy jelentős részét sérüléssel töltöttem. A felépülés közepén ért a sorsolás: a belga bajnok, a Paarswit, azaz „a Lila-Fehérek” az ellenfél. Ez már sok mindent előrevetített.
Életre kelt a IX. kerület, megmozdult Budapest, szépen lassan eufóriába került az egész ország. Magyarországról elsőként a Ferencvárosi Torna Club a Bajnokok Ligája főtábláján.
Kik lesznek az ellenfelek? A tavalyi győztes, a spanyol rekordbajnok, a komplett svájci válogatott? Mit számít az? Ott vagyunk, az Üllői útról pedig nem sok csapat tért eddig haza sikerélménnyel. A sérülésemet követően Madridban csatlakozhattam a csapathoz, az emlékek pedig rendszeresen törnek utat maguknak, pláne most, 25 év elteltével, az újabb sikereket szemlélve.
A Petneházy klub, a szállás, készülünk a mérkőzésre, Simon Tibi zenét rendel a Danubius rádióban, reggeltől küldik üzeneteiket a szurkolók, motoros rendőrök, szirénázva végigszáguldás a városon, üvölt a zene, élő embersorfal, lánc a stadionig, belépve a szentélybe telt ház, másfél órával a mérkőzés előtt, a tér szűkül, kiráz a hideg. Itt nem lehet rosszul játszani.
A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy a csoportmérkőzések utolsó fordulójában volt még esélyünk arra, hogy a Real Madrid előtt továbbjussunk a csoportból. Papíron természetesen.
Annyira hideg volt az amszterdami olimpiai stadionban, hogy betonszilárdságúra fagyott a talaj, nekünk pedig nem volt alkalmas cipőnk a játékra.
A mérkőzés előtti napot még cipővásárlással töltöttük, akinek nem volt a méretében, az a stoplisát próbálta reszelővel kihegyezni annyira, amennyire a szabályok ezt lehetővé tették. A végére sajnos elfogyott az erő, győzött a nagyobb tudás. A legjobban talán Páling Zsolt cselekedete jellemzi az akkori szellemiséget, aki a világ talán legjobb, leggyorsabb szélsőjét, Marc Overmarst fogta: „Sisak”, miután megsérült, erősen sántított, hóna alatt a lábával kibicegett a kispadhoz és a cserék hiányával küzdő Novák Dezső kérdésére, hogy bírna-e még játszani, azt válaszolta: „Akkor visszamegyek zavarni!”
Októberben láttam meg a napvilágot, októberben játszottam az első NB I.-es mérkőzésemet, októberben léphettem először pályára a Bajnokok Ligájában,
október 14-én, édesanyám születésnapján szereztem azt a gólt, amellyel azóta is azonosít mindenki.
Az október a nagy mérkőzések, a nagy történések színtere. 2020-ban a csoportkör legfontosabb mérkőzése is októberre esik. Ha nyer a csapat, az utolsó fordulóig esélye lesz arra, hogy Magyarországról újra elsőként, tavasszal is versenyben maradjon, immár az Európa-liga kieséses szakaszában. Legyőzni a svéd, a skót, a horvát vagy a norvég bajnokot sem volt könnyű, erőn felüli teljesítmény. Legyőzni a Dinamo Kijevet? – ez sem a realitás, de a hab a tortán. Amiről 25 év múlva is beszél majd mindenki.
Éreztétek-e már ezt a gyönyörű érzést? – 1995-ben igen, felkészül 2020!