Az Európa-bajnokságon és az ott történteken kívül a nyár legnagyobb sztorija a futballvilágban Lionel Messi klubváltása volt. Miután a Barcelonát földbe állította Josep Bartomeu és bandája, a csapat nem tarthatta meg a hatszoros aranylabdást, akire pedig lecsapott a végtelen tőkével rendelkező, a pénzügyi fair playt sajátosan értelmező PSG. A gazdag ismét gazdagabb lett, ahogy azt mondani szokták, és hiába téma már hosszú évek óta az egyensúly megteremtése, a labdarúgás még mindig elképesztően messze van attól, amit Észak-Amerikában már megvalósítottak. És nem is tűnik úgy, hogy az egyáltalán járható út lenne.
Kezdjük az elején. Amíg a baseballban (MLB) nincs fizetési sapka (csak egy megállapított luxusadóhatár), addig a másik három sportágban, az amerikai fociban (NFL), a kosárlabdában (NBA) és a jégkorongban (NHL) létezik. De már ez a három liga sem egyforma módon vezette ezt be. Az NBA-ben (Formula–1-es fordítással élve) lágy (soft) sapkát alkalmaznak, az NFL-ben és az NHL-ben viszont kemény (hard) „cap” létezik.
Azaz míg a kosarasklubok átléphetik a játékosok összbérére fordítható, minden csapatra (elvileg) ugyanúgy érvényes limitet, addig a másik két bajnokságban kőbe van vésve a keretösszeg.
Legalábbis papíron, viszont annyi kiskapu és apró betűs, csillagos kiegészítés színezi a képletet, hogy ha valaki pontosan ismeri ezeket, az azonnal jelentkezzen valamelyik együttes front office-ába. (Ha még az analitikához is ért, akkor garantált a felvétel.)
Az NHL egyik fő narratívája az elmúlt idényben (az értelemszerű Covid–19-, valamint egyéb kisebb-nagyobb blamák mellett) a 2018–19-es alapszakasz és a 2020-as rájátszás pontkirályának, Nyikita Kucserovnak az egészsége volt.
Amikor a Tampa Bay tavaly megnyerte a Stanley-kupát, a zárás után szokás szerint megjelenő kórházi jelentésekben az orosz szélső csípősérülése is szerepelt. Túl nagy jelentőséget senki sem tulajdonított ennek, hiszen a playoffban ezek az emberek félholtan is vállalják a játékot. A legjobb példa erre talán Patrice Bergeron, aki 2013-ban a Boston Bruinsszal úgy menetelt a (vesztes) döntőig, hogy több mint 20 meccset játszott leszakadt vállal, törött bordákkal és lyukas tüdővel. Egyszerre.
Kucserov csípője nem javult az idő előrehaladtával, de a Tampa helyzete sem. A friss bajnoknak ugyanis be kellett férnie valahogy a fizetési sapka alá.
Életbe léptek új szerződések, amelyekkel már jócskán meghaladták a határt. Megpróbáltak veteránoktól szabadulni, de mivel mindenki tudta, hogy szorítja őket a sapka, az alkupozíciójuk nem volt éppen kecsegtető. Hirtelen nem is sikerült megoldania a feladatot Julien BriseBois általános igazgatónak, úgyhogy szemügyre vette az első, mindenki által ismert kiskaput, az LTIR-t (Long Term Injured Reserve), azaz a hosszú távú sérültek listáját. Ugyanis ha valakit iderak a klubja, annak a fizetése kikerül a sapka alól, sőt a csapat ennyivel meg is haladhatja a limitet, ami új igazolásoknál rengeteget számít.
Kucserovról a nagy bizonytalanság közepette kiderült, hogy műtétre szorul, ami aztán sikeres volt, de az első prognózis így is 4-6 hónapos felépülési időről szólt.
A címvédő brutális erejét mutatja, hogy legjobb csatára nélkül is a liga legjobbjai közé tartozott az alapszakaszban, a legszorosabb csoportban sem férhetett kétség ahhoz, hogy csont nélkül bejut a playoffba.
Ahol pedig már nincs fizetési sapka.
Persze előtte még van egy cserehatáridő (nagyjából az alapszakasz ¾-énél), amikor a bajnokaspiránsok feltankolhatnak a gyengélkedők elvágyódó játékosai közül. BriseBois pedig ekkor már nem egy jól bejáratott, hanem egy addigra teljesen bepókhálósodott, soha senki által nem használt kiskaput rúgott be. Úgy szerezte meg a Columbustól a hátvéd David Savardot, hogy a tranzakcióba bevonta korábbi főnökét, Steve Yzermant és az általa menedzselt Detroitot, hogy egy draftjogért cserébe papíron, „okosba” vállalják be Savard fizetését. Azaz így a Lightning nem ment a sapka fölé.
Hihetetlenül agyafúrt, precedensteremtő, lesipuskás, de ami a legfontosabb: legális üzlet.
Aztán a playoffra felépült Kucserov is, aki „rozsdásan”, zéró játékperccel szállt be a rájátszásba. Ebből egyébként semmi sem látszott (a biztonság kedvéért a New York Islanders védője, Scott Mayfield olyat rávert az ütőjével az elődöntő hatodik meccsén, hogy eltört Kucserov bordája), az orosz klasszis ebben a playoffban is megnyerte a pontkirályi címet.
Legutóbb Peter Forsberg hozta össze 2002-ben azt, hogy 0 alapszakaszmeccs után övé volt a legtöbb pont egy rájátszásban. Ja, és nem elhanyagolható végeredmény, hogy a Tampa Bay megvédte a címét.
Természetesen ez kiverte a biztosítékot a ligánál, a szurkolók és persze a riválisok körében (amin nem javított Kucserov fullrészeg sajtótájékoztatója), pedig mindenki tudja: BriseBois néhány furfangos cserével és igazolással, de abszolút szabályosan járt el. Ez még talán annyira nem is komoly probléma, hiszen nem először trükköztek general managerek a sapkával, de az, hogy a Tampa az alapszakaszban maximalizált 81,5 millió dollár helyett 100 millió körüli kerettel gyalult a rájátszásban, már nem esett jól senkinek.
Más csapatok is átlépték a határt, de nem ennyire pofátlanul.
És egy olyan rendszerben, ahol (állítólag) a paritás és az esélyegyenlőség az elsődleges szempont, ez meglehetősen aggasztó jelenség.
Ugyan hivatalos jelentés nem érkezett arról, hogy felülvizsgálnák a kollektív szerződést (CBA), az NHL Areioszpagoszának (Board of Governors) ülésén a jelentések szerint nem kis nyomást helyeztek a klubtulajdonosok Gary Bettman komisszárra, hogy mind a jégen, mind azon kívül a szabályok szigorúbb betartását akarják látni.
A gyűlés után nem sokkal aztán napvilágot látott egy olyan ügy, ami ismét bemutatta az agyonszabályozott, de kulcsterületeken mégis lyukas szisztéma hátrányait.
A döntőben vesztes Montréal Canadiens csapatkapitányáról, Shea Weberről kiderült, hogy olyan súlyos lábsérülésekkel játszott már egy ideje, hogy egyrészt a következő alapszakaszt szinte biztosan ki kell hagynia, másrészt arra is van esély, hogy soha többé nem látjuk a jégen.
Weberről tudni kell, hogy fénykorában az NHL egyik, ha nem a legjobb védője volt, két olimpiát nyert a kanadai válogatottal, ezenkívül a történelem egyik legnagyobb lövője.
Ha róla azt mondják, hogy veszélyben a pályafutása, ott biztosan gond van.
Azt azonban mégsem zárja ki senki, hogy majd a playoffra visszatérhet 2022 tavaszán (már ha a Habs bejut), akkor viszont ugyanott vagyunk, mint Kucserovnál. Mellesleg ne higgyük, hogy ezeket a sérüléseket csak úgy be lehet mondani a semmire, hogy a csapatunk egy kis mozgástérhez jusson a limit alatt. A liga folyamatosan ellenőrzi, hogy az, akiről sérültet jelentettek, valóban az-e.
Amennyiben tényleg úgy alakulna, hogy Weber pályafutásának vége, az értelemszerűen érzékenyen érintené a Canadienst. De náluk sokkal jobban földhöz vágná Weber korábbi csapatát, a Nashville Predatorst. David Poile GM a minden idők legjobbjának tartott 2003-as újoncbörzén választotta ki őt az 53. pozícióban, 2006-os NHL-bemutatkozása után pedig egyenletesen fejlődött, a 2010-es évek első felének talán legjobb bekkje vált belőle. Ez feltűnt a Philadelphia Flyersnek is, amely 2012-ben odatolt egy ún. offer sheetet Weber elé. Ez az eljárás a korlátozott szabadügynököknél alkalmazható.
Nagyon-nagyon leegyszerűsítve az NHL-ben szinte mindenki ilyen státuszt kap egy bizonyos mérkőzésszám vagy szezon alatt, amikor lejár a szerződése. Ilyenkor a klub dönthet arról, hogy megtartja-e, vagy nem. De olykor valaki meghúzza azt, mint a Philly igazgatója, Paul Holmgren, és odadob egy offer sheetet, ami egészen pontosan egy 14 évre szóló, összesen 110 millió dolláros megállapodás volt Weber esetében, amit ő alá is írt.
Ekkor a Predatorsnak két választása maradt: vagy elengedi legjobb védőjét (bizonyos kompenzáció ellenében), vagy meccseli az ajánlatot, pontosan ugyanezekkel a kondíciókkal.
Poile utóbbi mellett döntött, amit talán most bánt meg a legjobban. A szerződés struktúrája (a 2013 előtti trendeknek megfelelően) orrnehéz volt, azaz a 114 millió nem egyenletesen volt elosztva (átlagosan 7,857 millió/év), hanem a nagyját előre ki kellett fizetni (ez az ún. front loaded contract). Ez persze „csupán” a tulajdonosnak számított, hiszen a fizetési sapkába – a szabályoknak megfelelően – csak az átlagértékkel számított bele.
És hogy mi a gond ezzel? Az, hogy Poile elcserélte Webert Montréalba 2016 nyarán. Mivel front loaded szerződést kötöttek négy évvel korábban, Weber addigra 4×14, azaz összesen 56 milliót kasszírozott, pedig ha a négyéves átlagát nézzük, akkor „csak” 31,42 milliót kellett volna. A különbözet több mint 24 millió dollár, amit akkor kell befizetni, ha az adott játékos a szerződése kitöltése előtt visszavonul. Ráadásul annak az együttesnek, amelyik eredetileg a megállapodást aláírta vele.
Azaz Weber hiába öt éve a Montréal játékosa, első profi csapata, a Predators több mint 24 millióval fog lógni az NHL-nek. Ez az összeg csak Weber utolsó szezonjában (2025–26) lépne életbe, és akkor is csak úgy, ha pont előtte vonulna vissza. Amennyiben jövőre, akkor ez csak kicsivel lenne több mint hatmillió.
El tudjuk képzelni azt, hogy az európai topfociban ezekről szóljon az élet? Amikor olajmilliárdosok és oligarchák játszótere az egész, és a legkomolyabb fejtörést a pénzügyi fair play kijátszása okozza? Ami egy általános iskolai szakkörben elültetett csírája annak az őserdőnek, ami a tengerentúli modell.
Ahol egy totálisan inkompetens klubvezetés csődközelbe viszi az egyik legpatinásabb klubot, aminek következtében minden idők legjobb játékosát elveszítik, az olajsejk pedig zsebből kifizeti? Ahol egy (egyébként nagyon erősen megkérdőjelezhető irányba mutató) reformötletet két nap alatt megtorpedóznak?
Európában a korlátlan vagyon és háttér veti az árnyékot, amiből olykor-olykor ki tud bújni a koncepció és a stratégia. Pedig az öreg kontinens egyre több aspektusban igyekszik másolni Észak-Amerikát, és bizony néhány alkalommal bedobták már a fizetési sapka ötletét.
Mindenki tudja, hogy jelenleg paritás szempontjából rossz az út, ráadásul a legtehetősebbek még így is elégedetlenek, különben nem született volna meg a kérészéletű Szuperliga.
És hát a status quo felrúgása pont nem a kiegyenlítésre törekedett.
Ne legyenek illúzióink, mindenhol a pénz diktál, de „odaát” sikerült normalizálni az állapotokat, Európában viszont elszabadult a pokol, a pénzügyi fair play pedig annyira elég, mint egy nyílt törésre egy kisautós ragtapasz.
A lufit egyre nagyobbra fújják, miközben már egyre tisztábban látszik, hol fog kipukkadni. De a bohócot ez nem érdekli, ő csak arra kíváncsi, mekkorára dagad a léggömb. Aztán, ha kidurranna esetleg, akkor mindenki megijed egy kicsit, majd hamarosan talál magának más elfoglaltságot. A bohóc pedig elővesz egy újat, és ugyanazzal a lendülettel, lilára duzzadt, de egyébként faarccal nekiáll fújni, hátha abból már tud valami olyat hajtogatni, ami mindenkinek megfelel.
(Borítókép: Nasszer al-Kelaifi, a Paris Saint-Germain tulajdonosa mutatja be a csapat új igazolását, Lionel Messit. Fotó: Antoine Gyori / Getty Images)