A 26 éves Nagy Ádám két szezon után búcsút intett Bristolnak és az angol másodosztálynak, nyáron a Serie B-ben szereplő AC Pisa csapatához igazolt. A válogatott középpályását klubváltása mellett természetesen a nemzeti együttesről is kérdeztük, de beszélt az Indexnek arról is, hogy újdonsült édesapaként mennyire változott meg az élete.
Megszokta már az új környezetet?
Igen, bár ebben nyilván nagy segítség volt, hogy három évet korábban már futballoztam Olaszországban, így a nyelv, a kultúra és a közeg sem volt ismeretlen a számomra. Fontos az akklimatizáció, mert ahhoz, hogy a pályán jól teljesítsek, a pályán kívül is mindennek rendben kell lennie.
A csapatánál is zökkenőmentesen ment a beilleszkedés?
Abszolút, fiatalos, lendületes együtteshez csatlakoztam és úgy érzem, rövid idő alatt is sikerült összekovácsolódnunk, erre pedig bőven építhetünk a jövőben. Egyébként szerencsére soha nem volt problémám ezen a téren, mindenhol hamar megtaláltam a közös hangot mindenkivel, gyorsan befogadtak.
Akkor alighanem ennek köszönhető a remek rajt, hiszen 6 fordulót követően öt győzelemmel és egy döntetlennel, 16 ponttal vezetik az olasz másodosztályt. Egyértelműen a feljutás a cél?
Ha egy sikerre éhes profi sportolót erről megkérdez, nem mondhat mást, mint hogy a maximumra törekszik egyéni és csapatszinten is. Én ez a típus vagyok, úgyhogy bízom benne, hogy sikerülni fog az osztályváltás. Ehhez például elengedhetetlen volt az imént említett jó kezdés, amellyel megalapoztuk a szezonunkat. Kellő megfontoltsággal történtek az igazolások, szerintem megvan a csapatban a potenciál, hogy végig harcban legyen a feljutásért.
Miért döntött a klubváltás mellett?
Bár az új edző, Nigel Pearson bizalmát is élveztem, sokkal direktebb futballt játszatott velünk, ami távolabb áll tőlem és nem akartam ebben a rendszerben még egy évet eltölteni.
Dean Holden irányítása alatt más stílus volt jellemző a csapatra, de sajnos a távozásával megváltoztak a körülmények, én pedig annak ellenére, hogy sokat köszönhetek a Bristol Citynek és szerettem ott futballozni, a fejlődésem szempontjából jobbnak láttam, ha távozom.
Jobb játékossá vált Angliában?
Nem az én közegem és nem feltétlenül az én bajnokságom volt a Championship, de egyértelműen érettebb, készebb labdarúgóvá váltam az ott eltöltött két év alatt, mentálisan és fizikálisan egyaránt. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kimozdultam a komfortzónámból, jó tapasztalat volt, szerintem kellenek az ilyen kihívások egy focista életében.
Voltak más ajánlatai is, vagy kifejezetten Olaszország volt az úticél?
Mehettem volna olyan országokba, ahol lényegesen több pénzt ajánlottak, ám az anyagiaknál sokkal fontosabb volt számomra a karrierem, azok a lehetőségek pedig szakmailag egyértelműen visszalépést jelentettek volna. Pisában minden adott a fejlődésemhez és a korábban már említett célkitűzések miatt kellően motivált is vagyok, hogy előrelépjek.
Ahogyan azt korábban ön is említette, három évet már futballozott Itáliában, méghozzá a Bologna színeiben. Afféle befejezetlen ügyként tekintett az olasz focira?
Bár voltak sikeres periódusaim és több mint 50 első osztályú meccset játszottam a csapattal, akkor még nem voltam ennyire érett játékos, úgyhogy igen, szeretném megmutatni, hogy sokkal több van bennem, mint amit anno Bolognában kihoztam magamból. Valamint rácáfolni arra a gyakran hangoztatott megállapításra is, hogy az olasz bajnokság a magyar futballisták számára csak játékostemető.
Egyeztetett a válogatott szövetségi kapitányával, Marco Rossival, mielőtt Pisába igazolt?
Igen, sőt, az első pillanattól kezdve kikértem a véleményét és végig kommunikáltunk a jövőmről. Annak ellenére, hogy a végső döntés természetesen az enyém volt, kíváncsi voltam a meglátásaira, amelyeket ezúton is köszönök neki, mert mindenben támogatott.
Ha már válogatott, nyilván a szurkolókon kívül a játékosoknak is nehéz volt feldolgozni az angolok és az albánok elleni vereséget.
Ráadásul az angolok elleni meccsen eltiltás miatt én nem is játszhattam és bár ott voltam a stadionban és szurkoltam a többieknek, rendkívül kívülállónak éreztem magam és a tehetetlenség még nehezebbé tette számomra a kudarcot. Az sajnos benne van, hogy egy nálunk erősebb csapattól kikapunk, de a tartásunkat nem veszíthetjük el, márpedig Anglia ellen ez történt. Albánia ellen pedig formán kívül, tompán futballoztunk, a döntetlennél sajnos nem is érdemeltünk volna többet, ám a végén sajnos az egy pont is kicsúszott a kezünkből. Természetesen mindenki csalódott volt, átbeszéltük a hibákat, tudjuk, min kell változtatni, hogy hasonló esetek a jövőben ne fordulhassanak elő.
Hogy látja most az esélyeket a csoportban?
Álmodozni lehet, sőt, kell is, de reálisan nézve Angliától már nem igazán lehet elvenni az első helyet.
A másodikért viszont addig, amíg csak egy kicsi esélyünk is van, foggal-körömmel küzdeni kell, ehhez Albániának itthon kötelező visszavágni, majd kell egy bravúr Lengyelországban.
Az albánok ellen viszont nem lehet ott a Puskás Arénában a fanatikus közönség, amely sokszor átlendíti a csapatot a holtpontokon...
Túlzónak tartom a FIFA döntését, elég megnézni, hogy más országoknál milyen atrocitások történnek, ám fele ekkora büntetést sem szabnak ki rájuk... Ennél mélyebben viszont nem szeretnék belemenni ebbe a témába, mert ez nem sportszakmai kérdés.
Mennyire nyomta rá a bélyegét a csapatösszhangra ez a hullámvölgy?
Nyilván a szokásosnál nagyobb volt a feszültség köztünk is, de az Andorra elleni győzelem valamelyest javított a helyzeten, még akkor is, ha csak nyögvenyelősen hoztuk azt a három pontot. Most a kluboknál mindenkinek volt ideje lehiggadnia és rendbetennie magában a dolgokat, így ha majd újra találkozunk, összeszedettebben, nyugodtabban vághatunk neki az előttünk álló feladatoknak.
Beszéljünk azért jó dolgokról is: a nyári Európa-bajnokságon az egész kontinensre pozitív benyomást gyakorolt a magyar válogatott. Örökre szóló élményekkel gazdagodott?
Abszolút, bár megmondom őszintén, számomra még így is inkább félig üres a pohár, mert karnyújtásnyira voltunk a továbbjutástól a halálcsoportban. Óriási tett lett volna, de így is egy egész nemzet ünnepelt minket, már a franciák elleni döntetlen után is akkora szeretetben volt részünk, mintha megnyertük volna a kontinenstornát. Ezek olyan dolgok, amikből bármikor erőt és motivációt lehet meríteni.
Számomra egyébként különösen kedves emlék a világbajnok elleni csoportmeccs, hiszen akkor szerepeltem 50. alkalommal a válogatottban.
Könnyen tudja kezelni ezeket az érzelmi hullámvasutakat, amelyeket labdarúgóként kell átélnie?
Ha profi labdarúgó vagy, ezekkel muszáj megbirkóznod, különben összetörsz a teher alatt. Több százezer, talán több millió ember cserélne velünk, így muszáj kezelni azt a fajta felelősséget, ami ránk nehezedik. Azt persze sokan elfelejtik, hogy mekkora lemondásokkal jár egy sportoló élete: az egy dolog, hogy az anyagi jólétet igyekszem megteremteni magamnak és a környezetemnek, de légiósként nem tudok annyi időt tölteni a szüleimmel, a testvéreimmel, vagy éppen az otthoni barátaimmal, mint szeretnék. Nagyjából félévente látom őket, a sikernek és a csillogásnak tehát bőven van árnyoldala is. De erről egy külön cikk készülhetne, annyit tudnék mesélni, szóval a mérleg mindkét serpenyőjébe bőven lehet mit tenni.
Akkor azt árulja el, hogy 26 évesen ott tart a karrierjében, ahol előzetesen tervezte?
Maximalista vagyok, mindig többet szeretnék, így maradéktalanul soha nem vagyok elégedett. Voltak szép állomásai a pályafutásomnak, a két Eb-részvétel és az, hogy már több mint 50-szer ölthettem magamra a címeres mezt, mindenképpen az élre kívánkozik. Klubszinten viszont szeretnék folyamatosan egyre feljebb és feljebb lépni a ranglétrán, nagyon remélem, hogy ez már a Pisával jövőre sikerül. Talán most lépek bele a legjobb korszakomba a karrieremben, tudom, hogy mit kell tennem az általam kitűzött célok eléréséhez.
Nyár óta a pályán kívül új szerepben, édesapaként is helyt kell állnia, hiszen júniusban megszületett a kisfia, Vencel. Hogy sikerül?
A világ egyik legfantasztikusabb dolga szülőnek lenni, minden percét élvezem. Az elején nyilván nem tudtuk a párommal, hogy mire számítsunk, de szerencsére ha nem is játszi könnyedséggel, viszont óriási energiával és nagyszerű harmóniával küzdöttük le közösen az akadályokat. Nagyon jól kiegészítjük egymást, ő odafigyel, hogy éjszaka pihenhessek, én pedig napközben segítek be neki a feladatokba.
Rengeteget foglalkozunk és játszunk Vencellel, nem akarjuk, hogy a TV előtt, mesét nézve töltse az első 6-12 hónapot.
Ahogy kinyílik számára a világ, számunkra is úgy lesz egyre izgalmasabb a szülői lét, hatalmas örömmel éljük meg az új kaland minden pillanatát.
Ő is futballista lesz majd?
Hát nagyon remélem, hogy nem, és talál majd valami normális szakmát... De a viccet félretéve én semmit nem fogok erőltetni, szerencsére az én édesapám sem akarta rámerőltetni az ő beteljesületlen álmait, amiért nagyon hálás vagyok neki. Azt azért szeretném, hogy valamit sportoljon, az ugyanis rengeteget ad a személyiségéhez. Hogy egyéni, vagy csapat, foci vagy esetleg valami teljesen más, azt az idő és legfőképpen ő dönti majd el.
(Borítókép: Quality Sport Images / Getty Images Hungary)