A szovjet válogatott játszotta az 1960-as kontinensbajnokság első és utolsó mérkőzését is.

Mivel mindkettőt megnyerte – az előbbit a magyarok, utóbbit a jugoszlávok ellen –, a Nemzetek Kupája első győztese lett. Az 1958-as svédországi világbajnokság előtt tartották az első, akkor még Nemzetek Kupája nevet viselő sorozat sorsolását. A rendszert kidolgozó négytagú előkészítő bizottságnak egyébként Sebes Gusztáv személyében volt magyar tagja is. De ennek semmi köze ahhoz, hogy végül 1958. szeptember 28-án Moszkvában a mi válogatottunk játszotta a kontinensbajnokságok történetének első mérkőzését.

Göröcs János ugyan lőtt egy gólt a hajrában, de a kinti 3:1-es vereség után kevés remény maradt a 364 (!) nap múlva rendezett visszavágóra. A Népstadionban is nyertek a szovjetek 1:0-ra, így számunkra hamar véget ért az első kiírás. Arra egyébként mindössze tizenhét válogatott nevezett, köztük hét csapat az úgynevezett béketáborból. Mondhatni Európának ezen a részén hamarabb felismerték a kezdeményezés jelentőségét, mint másutt – távol maradtak a brit válogatottak, a nyugatnémetek, az olaszok és a sorsolás utáni hetekben világbajnoki ezüstérmet szerző svédek is. Akkor még senki nem gondolta, hogy a magyarok elleni győzelemmel a szovjetek rögtön a négyes döntőbe jutnak az Eb-történet mindmáig talán legnagyobb politikai botrányának következményeként. (S már soha nem tudhatjuk meg: ha Baróti Lajos csapata kiejti a szovjeteket a nyolcadddöntőben, vajon hasonló helyzetbe került volna-e?) Francisco Franco, Spanyolország miniszterelnöke (valójában teljhatalmú ura) szerette a futballt, jóban volt Santiago Bernabéuval, a Real Madrid elnökével – és nagyon utálta a kommunistákat.

Emlékezetes, hogy amikor az 1956-os forradalom után Spanyolországba kerülő magyar labdarúgók közül néhányan állampolgársági esküt tettek, azt mondta nekik: „Mindegy, fiúk, honnan és miért jöttetek, az a lényeg, hogy kommunisták ne legyetek!” Azt még valahogy lenyelte, hogy a spanyol válogatott a nyolcadddöntőben a lengyelekkel került össze (Katowicében 4:2-re, Madridban 3:0-ra nyert), de a Szovjetunióba már nem akarta elengedni az ebben az esetben paradoxonnak ható becenevet viselő „Vöröst”, azaz a válogatottat.

Bár aztán a két válogatott a következő torna döntőjében, majd az 1972-es Európa-bajnokság selejtezőin még Franco hatalma idején találkozott, „barátságos mérkőzést” csak a Parancsnok, a Caudillo halála után egy bő évtizeddel, 1986-ban játszottak.

Az UEFA, miután a spanyolok nem utaztak el Moszkvába, a szovjetek pedig, a maguk részéről teljesen érthetően, visszautasították annak a lehetőségét, hogy egy mérkőzésen, semleges helyszínen dőljön el a továbbjutás, kizárta a spanyolokat, a szovjetek pedig besétáltak a négyes döntőbe. Pedig ez lehetett volna a legkiegyensúlyozottabb negyeddöntő, mivel a másik három párból a franciák (összesítésben 9:4 az osztrákok ellen), a csehszlovákok (5:0 a románok ellen) és az első meccs elveszítése ellenére a jugoszlávok (6:3 a portugálok ellen) is viszonylag simán továbbléptek. A négyes döntőnek stílszerűen Franciaország adott otthont, a torna alapgondolata mégiscsak Henri Delaunaytól, az UEFA első főtitkárától származott, akitől aztán fia, Pierre vette át a tisztséget és a kezdeményezést. Persze ahhoz, hogy az FFF (Fédération Française de Football) rendezzen, az is kellett, hogy a csapat bejusson a legjobb négy közé. Ott aztán az előző világbajnokság bronzérmeseként – tehát a svédek távollétében az új sorozat legtekintélyesebb indulójaként – alaposan leszerepelt. Egyáltalán nem vált be, hogy Albert Batteux szövetségi kapitány (egyben a kor legerősebb francia klubcsapatának, a Stade de Reimsnek az edzője) fáradtsága miatt mellőzte a France Football Aranylabdájával kitüntetett sztárjátékost, az előző nyáron a Real Madridtól a reimsi klubba visszatérő Raymond Kopát, és kihagyta az elődöntőből a csapatkapitány-középhátvédet, Robert Jonquet-t.

Meglehetősen nagy vitákat váltott ki utóbb Párizsban – nem is igazán érthető a miértje –, hogy Batteux 1958-as világbajnoki elődöntős és 1960-as Nemzetek Kupája-elődöntős csapata mindössze három ponton egyezett meg (Jean-Jacques Marcel, Maryan Wisnieski, Jean Vincent). A csatárokkal nem volt baj, de a védelem a második félidő utolsó negyedórájára összeomlott, a jugoszlávok 5:4-gyel jutottak a döntőbe. A szovjetek pedig 3:0-val simán verték a csehszlovákokat. Nem nagy meglepetésre az ötvenes-hatvanas évek északi szomszédjaink kifejezett mumusának számítottak. Egyszerűbben: 1974-ig a két csapat minden meccsét a Szbornaja nyerte meg. A csehszlovákok a harmadik helyért vívott meccsen javítottak, 2:0-ra megverték a franciákat; ne feledjük, ez a generációjuk 1960-ban a Nemzetek Kupája bronz-, 1962-ben pedig a chilei világbajnokság ezüstérmese lett. A döntőt az 1956-os és az 1960-as olimpia futballtornájának győztesei vívták – igaz, a Szbornaja melbourne-i aranycsapata négy év alatt alaposan kicserélődött, részben azért, mert koholt vádak alapján három kulcsjátékost, Eduard Sztrelcovot, Borisz Tatusint és Mihail Ogonykovot kizártak a válogatottból, a „főbűnösnek” ítélt Sztrelcovot – állítólag a pártfőtitkár Nyikita Szergejevics Hruscsov személyes parancsára – a Gulagra, munkatáborba küldték, csak öt év múlva szabadult.

Gavriil Kacsalin csapata nélkülük is megnyerte a tornát, különleges, hogy éppen a jugoszlávok ellen. 1952-ben, a „pláviktól” a helsinki olimpián elszenvedett vereség után Sztálin feloszlatta a válogatottat, a kulcsembereket örökre eltiltatta. A generalisszimusz már régen nem élt, amikor 1956 decemberében a szovjet csapat megszerezte az olimpiai bajnoki címet, a döntőben visszavágva a jugoszlávoknak. Addigra s főleg az 1960-as Nemzetek Kupája nyarára enyhült a két ország közötti viszony, de „barátságos mérkőzésen” – értsd: nem egy nagy tornán, „kötelezően” megmérkőzve – egészen 1964-ig nem találkoztak. Párizsban Milán Gálics révén a jugoszlávok vezetést szereztek, de Szlava Metreveli a második félidő elején kiegyenlített, majd Viktor Ponyegyelnyik befejelte a győztes gólt. Nem lehet véletlen, hogy éppen ő. Hiszen az első neve győztesre utal – a családnév pedig azt jelenti oroszul: hétfő.

Moszkvában már megkezdődött a hétfő, amikor a Parc des Princes-ben a kapuba küldte a labdát. Négy évvel később, 1964-ben már egy „másik” szovjet válogatott játszott döntőt a házigazda spanyolokkal. A párizsi finálé szereplői közül csupán három futballista maradt: az addigra már aranylabdás kapus, Lev Jasin, a csatár Valentyin Ivanov – egyébként az egyetlen Európa-bajnok, akinek a fia később játékvezetőként lett Eb-résztvevő – s éppen Ponyegyelnyik. Ekkor már az UEFA 33 tagországából 29 nevezett, csak a ciprusi, a finn, a nyugatnémet (!) és a skót maradt távol. Az angolok indultak, de lehet, hogy megbánták: az első adandó alkalommal kiestek a franciákkal szemben, az 5:2-es párizsi vereség az 1946 óta a szövetségi edzői tisztet betöltő Walter Winterbottom állásába került.

De talán még nem is ez volt a négyes döntőig tartó selejtező legnagyobb meglepetése, hanem a hollandokat Rotterdamban legyőző luxemburgiak bejutása a legjobb nyolc közé. S még a négyes döntőre is akadt esélyük, hiszen két döntetlen után csak harmadik mérkőzésen, 1:0-ra kaptak ki a dánoktól. Utóbbiak amúgy nem panaszkodhattak Fortunára: úgy kerültek be Európa legszűkebb elitjébe, hogy a máltaiakat, az albánokat és a luxemburgiakat búcsúztatták… (Ez a torna sem múlt el politikai ügy nélkül: ezúttal a görögök nem álltak ki az albánok ellen, akik így bejutottak a nyolcaddöntőbe.) A magyar csapatnak sokkal nehezebb út jutott, a walesiek, a keletnémetek és a franciák kiejtésével került a legjobb négybe Baróti Lajos csapata. A hatból egyetlen mérkőzését sem veszítette el. A házigazda spanyolok elleni elődöntőt (1:2) igen – az volt egyébként futballtörténelmünk második hosszabbításos válogatott meccse az 1954-es, Uruguay elleni vb-elődöntő után. A harmadik helyért megint csak 120 percet kellett játszani, de a dánok elleni találkozó (3:1) már jobban alakult. 

A két spanyolországi meccsen egyaránt két-két gólt szerző Bene Ferenc és Novák Dezső a négyes döntő gólkirályai lettek a spanyol Pereda társaságában. Mindketten tagjai voltak aztán októberben a tokiói olimpiát megnyerő válogatottnak, a még tizenéves Bene ott is megszerezte a gólkirályi címet. Mégsem volt igazán boldog: élete végéig sem tudta megbocsátani magának, hogy „csak” harmadikok lettek a Nemzetek Kupáján. A döntőben a spanyolok 2:1-re megverték a szovjeteket, ez volt a válogatottjuk legnagyobb sikere a 2008-as Eb-győzelemmel kezdődött aranykorszak előtt. José Villalonga hat csapatjátékosból válogatta össze a kezdő tizenegyet, akadt köztük egy légiós, Luis Suárez, az Inter ásza.

(Borítókép: A spanyol válogatott 1964-ben. Fotó:  Gianni Ferrari / Cover / Getty Images)