Ha az ember csak hatvanévesen jut el élete első labdarúgó-Európa-bajnokságára – történetünk szempontjából közömbös, hogy tudósítóként vagy csak egyszerű szurkolóként –, akkor annak egy magyar esetében nem feltétlenül anyagi vagy szakmai okai vannak. Ennél sokkal prózaibb a magyarázat. Egész egyszerűen nem volt értelme költségekbe vernie magát vagy éppen munkaadóját, aktuális újságját, mivel 1972 és 2016 között mindig nélkülünk, magyarok nélkül rendezték az Eb-ket.

Negyvennégy szűk esztendő hosszú idő, másfél emberöltő. De egyszer minden büntetés letelik – merthogy egy magyar futballszurkoló mi másnak is foghatna fel egy ilyen borzalmas, négy évtizedes kényszerszünetet –, és 2016. június huszadikán repülőre szálltam, és meg sem álltam Lyonig.

Akkor már túl voltunk az Ausztria elleni, bordeaux-i 2–0-n – most, hogy ezt a cikket írom, tizenötször is visszanéztem az első gólunkat, és mind a tizenötször meg kellett állapítanom, Szalai Ádám nincs lesen, amikor visszakapja Kleinheislertől a labdát –, meg a véres verejtékkel, no meg Saevarsson öngóljával kicsikart marseille-i, Izland elleni 1–1-en, és mivel kollégámmal úgy állapodtunk meg, hogy ő tudósítja első két csoportmeccsünket, én meg a harmadikat, nekem a lyoni magyar–portugál jutott.

Ami után másnap, június 23-án hajnalban majd szépen kibumlizok a Saint-Exupéry repülőtérre, és hazautazom, hiszen mi értelme lenne feleslegesen költeni a szerkesztőség pénzét, ha egyszer kiestünk?!

Legalábbis ez volt az eredeti elképzelés, csakhogy az élet – hála istennek – átírta a forgatókönyvet. Merthogy már annak tudatában ültem fel június huszadikán a gépre a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren, hogy két meccs után biztos továbbjutók vagyunk.

Utólag bevallhatom, egy kicsit hasonló érzés kerített hatalmába, mint az MDF vezetőit 1990 tavaszán, amikor megnyerték a több mint negyven év utáni első szabad magyar választást: Jézus Mária, győztünk! Hiszen a két meccsen begyűjtött négy pontunknak hála valahogyan meg kellett szerveznem az utat a csoportkör utáni nyolcaddöntőre, majd onnan nagy valószínűséggel haza, Budapestre, hiszen az már tényleg a világ nyolcadik csodája lett volna, ha a nyolcaddöntőt is sikerrel abszolváljuk.

De akkor még előttünk volt a lyoni magyar–portugál.

A logisztikai problémák gyorsan megoldódtak, összebútoroztam két Nemzeti Sport-os kollégámmal, akik egy Skoda Octaviával jöttek ki Franciaországba, és sebtében beköltöztünk háromágyas szobánkba. Amit nem a helyi Ritzben béreltünk – mellesleg Lyonban nincs is Ritz… –, hanem a Rhone-parti város egyik borzalmasan lepukkant külső negyedének legolcsóbb garniszállójában. Kollégáim figyelmeztettek is, nehogy kimerészkedjek az utcára, mert a portás is mondta, hogy errefelé senki sem vállal kezességet az életemért.

Én azonban másnap, a meccs reggelén a vak ló bátorságával elindultam, hogy futva derítsem fel az állítólag veszélyes környéket. Az első kilométert még behúzott nyakkal tettem meg, igyekeztem elkerülni a szemkontaktust a burnuszos lakosokkal, a másodiknál már fel-felnéztem, a harmadik közben pedig egy-egy bátortalan mosolyt, sőt integetést is megkockáztattam.

Csakhogy önfeledt futásom közben elveszítettem távolság- és időérzékemet, és egy óra elteltével villant az agyamba: hohó, hát innen még haza is kell jutnom valahogyan! És mivel nem volt kedvem még egyszer nyolc kilométert leszenvedni, felszálltam egy visszafelé tartó buszra.

Ekkor ért a cseppet sem kellemes meglepetés egy marcona ellenőr képében. Sebaj, gondoltam magamban, úgysem tud megbüntetni, mert nem vittem magammal készpénzt, csak a bankkártyám lapult a zsebemben. (Ma sem tudom megmondani, miért…) Nem baj, mondta a közeg, van nálam terminál, szépen lehúzzuk a kártyáról az 50 eurós bírságot, és mehetek isten hírével. Micsoda?! Bankkártyaterminál az ellenőrnél? Sajnálatos módon így kellett szembesülnöm a szomorú ténnyel, hogy bizony Franciaország jóval előrébb tart nálunk a bírságbehajtás műfajában.

Hátralévő életemnek meghatározó élménye, hogy a tizenkilencedik percben Gera Zoltán épp előttem csúszott ki térden, miután 18 méterről ballal, laposan a bal sarokba bombázta a labdát. Ezzel 37 évesen és 61 naposan ő lett a magyar válogatott történetének legidősebb gólszerzője. Körülbelül az ötödik sorban ülhettem, és amikor „Gerzson” féktelen örömében odaszánkázott az oldalvonalhoz, nyakában boldog társaival, szinte meg is érinthettem volna a kezét, pacsizhattam volna vele, annyira közel volt!

A csodás három-hármat Dzsudzsák Balázs két megpattanó lövése teljesítette ki – vagy inkább be –, és ha Elek Ákos az utolsó percek egyikében nem a jobb kapufát találja telibe, hanem pár centivel beljebb megy a lövése, akkor ma egészen másképp nézne ki a futballtörténelem.

A meccset követő vegyes zónás beszélgetésekről csak emlékfoszlányaim vannak. Ahogy a mindig összeszedett és fegyelmezett Bernd Storck kipirult arccal, az átélt izgalmaktól dadogva, a szavakat keresgélve nyilatkozik a magyar és külföldi újságíróknak. Ahogy a hatalmasat futballozó Lovrencsics Gergő folyékony lengyelséggel magyaráz a Gazeta Wyborcza tudósítójának. És ahogy az örömkönnyeket próbálom kitörölni a szemem sarkából…

Megjegyzem, akkor még semmi sem utalt rá, hogy Ronaldóék a dobogó tetejéig menetelnek, történetesen a zselézett hajú sztár is tiszta ideg volt a meccs reggelén, amikor a környékbeli tavacska partján egy portugál rádiós mikrofont dugott az orra alá egy röpke interjú reményében.

Ronaldo – aki roppant frusztrált volt, amiért Izlandnak és Ausztriának nem volt képest gólt rúgni – szó nélkül kikapta a mikrofont kollégánk kezéből, és a tóba hajította! Mármint nem a kollégát, hanem a mikrofont…

Más kérdés, hogy este kétszer megzörgette Király Gábor hálóját, de ez baromira nem érdekelt minket, hiszen a 3–3-mal csoportelsőként jutottunk tovább. Mi pedig Toulouse felé vettük az irányt. Nem volt rövid az út.

A Garonne-parti Toulouse-ból már látszottak a Pireneusok előhegyei, és mivel volt még két nap szünet a Belgium elleni nyolcaddöntőig, elhatároztuk, hogy megnézzük a lourdes-i kegyhelyet. Meg is néztük, lélekemelő volt. Amúgy hátsó szándékkal utaztunk oda-vissza 340 kilométert, az isteni segítség reményében a magunk egyszerű eszközeivel próbáltunk „ráerősíteni” a belgák elleni meccs remélt eredményre.

Sajnos azonban a világranglista akkori második helyezettje annyival jobb volt nálunk, hogy itt még a mennyei csoda sem segíthetett. A 78. percig 0–1-re álltunk, Storck az egyenlítésért ráküldte Szalaiékat Courtois-ékra, mire az utolsó tizenkét percben lekontráztak minket a belgák, és gyorsan rúgtak még egy hármast.

Másnapi tudósításomnak mégis optimista címet adtam (Nem a vég, inkább kezdet), hiszen a franciaországi szép napok azt a reményt ébresztették az emberben, hogy innen már töretlen, felfelé vezető út áll a magyar labdarúgás előtt. A fene gondolta volna, hogy alig egy évvel később, 2017. június 9-én Andorra a magyar futball történetének egyik legszégyenletesebb vereségét méri Bernd Storck válogatottjára, amivel ki is telik a német szakember becsülete, és az egy évvel korábban még hősként ünnepelt tréner megvert kutyaként kullog haza. Helyet adva egy bizonyos Georges Leekens nevű, kedélyes belga öregúrnak, aki sajnos nyugdíj előtti hakninak tekintette a magyar szövetségi kapitányi posztot.

De legalább 2018 nyarára megjött a magyar futballfőnökség józan esze, és Georges bácsi helyére hazahívta Dunaszerdahelyről Marco Rossit.

Ez azonban már egy olyan történet, amelynek legújabb fejezete éppen most íródik…

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!

(Borítókép: Gera Zoltán és Cristiano Ronaldo a 2016-os Európa-bajnokság csoportmérkőzésén. Fotó: Picture alliance / Getty Images Hungary)