Egy Milan elleni találkozó volt az első Bayern-meccs, amin már a helyszínen, akkor még az olimpiai stadionban szurkoltam a kétezres évek elején. Tulajdonképpen a város miatt lettem a csapat szurkolója, amikor a kilencvenes évek közepén kijöttem és elkezdtem dolgozni, a cégünk főnöke azt mondta, menjünk el ebédelni egy helyre. Amikor odaértünk, megkérdezte, hogy tudjuk-e, kinek a törzshelyén vagyunk. Elárulta, hogy Mehmet Scholl kedvenc pizzériája a helyszín, én csak néztem, hogy ő meg kicsoda. No, ennyire nem voltam képben akkoriban

– mesélte Ákos, akinek élete attól a pillanattól kezdve teljesen megváltozott.

A Szegedről Münchenbe költöző – akkor még – fiatalember elmondása szerint a labdarúgást mindig is szerette, de a Bayern mérkőzéseit azelőtt nem igazán követte. A helyi élmények aztán egész egyszerűen magával ragadták és rabul ejtették.

A 2001-es BL-döntő volt a fordulópont. A Valencia elleni drámát, a tizenegyespárbajt, Oliver Kahn őrjöngését a városban éltem át, tele voltak a kocsmák, leírhatatlan volt az öröm és vibrálás. Akkor úgy éreztem, hogy ezeket az embereket semmi más nem tudja annyira lelkesíteni és eksztázisba hozni, mint a Bayern München.

Ákos aztán 2008-ban hivatalos klubtaggá (Mitglied) vált, 2014-ben pedig már bérletes volt. Utóbbit a szerencséjének is köszönheti, hiszen egyáltalán nem könnyű manapság egy egész idényre szóló bérletet megkaparintani.

Akkoriban volt Uli Hoeness elnöknek az adóbotránya. Nem tetszett neki, hogy a stadionban szinte csak az ő szidalmazását lehetett hallani, hiszen a Bayern-drukkerek csendben voltak, nem szurkoltak, így a vendégek szimpatizánsainak hangját lehetett hallani. Érdekesség, hogy az aktív szurkolók és a vezetőség között pont akkor volt a legrosszabb a viszony, amikor a csapatnak legjobban ment, a 2012–2013-as idényben. Hoeness egyébként mindig diskurzusban volt a drukkerekkel, és mindig igyekezett velük egyezségre jutni, próbálta kielégíteni az igényeiket és a követeléseiket. Akkor a bajorok azt szerették volna, ha a stadion déli oldalán az alsó karéjban csak állóhelyek legyenek. Az elnökkel végül megegyeztek, ezzel további háromezer hely szabadult fel. Ekkor lehetett új bérletekre pályázni, de előtte regisztrációs program indult. Aki minden hazai meccsen ott volt, részt vehetett egy sorsoláson, ha pedig szerencséje volt, ideiglenes bérletet kapott, aminek az volt a lényege, hogy minden hazai meccsre garantálják a belépést. Ezt kaptam meg én is, két évig így jártam meccsekre, majd utána lettem hivatalosan is bérletes.

Jól mutatja, hogy Münchenben korántsem egyszerű bérlethez jutni, hogy nagyjából öt-tíz bérlet jön vissza idényenként. Szigorú szabályok vannak ugyanis, aki (álló)bérletesként nincs ott legalább tíz hazai Bundesliga-meccsen (vagy valaki a bérletével), attól az idény végén a klub elveszi a bérletet. A szurkolóknak egyébként nagy figyelmet szentelnek a klubnál, a drukkereknek külön koordinátoruk is van.

Ha itt az ultrák kifeszítenek valamit, annak mindig súlya van. Angol mintára van egy szurkolói koordinátor, aki tulajdonképpen a klub alkalmazottja, tőle kap fizetést, van az arénában egy szobája, és ha valakinek valamilyen problémája van, hozzá lehet fordulni, ő a kapocs a klubvezetés és a szurkolók között.

Ákos ma már nemcsak a külföldi Bayern-szurkolók táborát erősíti, hanem aktív szerepet vállal a legnagyobb magyar bayernes közösség életében is.

Van egy szurkolói weboldal, akkoriban még nem igen volt népszerű a Facebook, így különböző fórumokon kezdtünk el beszélgetni. Egyszer rám írt egy fórumtárs, hogy alapítanak egy fanklubot, lenne-e kedvem belépni. Mindenféléről beszélgettük, megismertük egymást, majd egyszer csak közölte, hogy amúgy én vagyok a fanklub alelnöke. 2010-ben bejegyeztettük magunkat a klubnál, akkoriban ez még offline ment, szóval már 11 éve vagyunk részesei ennek a történetnek.

A fanklubnak jelenleg 390 aktív tagja van, a szervezet pedig a Bayern fanklubprogramjába is bekerült, ami azt jelenti, hogy idényenként legalább egy mérkőzésre 45 jegyet biztosít az egyesület. De a túrák nem minden, a közösség évről évre igyekszik egymáshoz közelebb hozni a tagokat, hiszen Felvidékről, Erdélyből és Délvidékről is csatlakoztak szurkolók. Ma már rendszeresek a szurkolói focik, a nagy nyári találkozó, a karácsony előtti jótékonysági tombola és közös vacsora. 

Bevallása szerint Ákost egy idő után már a Bayern München edzőközpontjában is felismerték.

Akkoriban annyit jártam edzésekre is, hogy Hermann Gerland (a Bayern legendás segédedzője – a szerk.) már előre köszönt.

Az idegenbeli túrák nagyjából egyharmadán van jelen, amikor teheti, külföldre is elkíséri a csapatot.

Van a klubnak egy utazási irodája, az idegenbeli meccseket és a külföldi túrákat náluk a legegyszerűbb leszervezni. Ráadásul a repülőn is minden a Bayernről szól, a pilóta is szurkoló, ott van a meccsen, felszállás előtt pedig a vezérszurkolói nótákat énekli. Óriási élmények ezek, azt gondolom, hogy többek között ezért is szeretik annyira a labdarúgást az emberek. Az a bizonyos kilencven perc egy dolog, de az ezt körülölelő várakozás, az utazás, az emberek, a kalandok, amik igazán széppé varázsolják az egészet.

Ákos 2009 óta jár rendszeresen Bayern-meccsekre, azóta körülbelül 200 találkozón vett részt. Van egy projektje, hogy minden Bundesliga-csapat stadionjába el szeretne jutni. Egy-két helyszín még hiányzik neki, de csupán a kieső és feljutó csapatok folyamatos váltakozása miatt.

A helyszínen teljesen máshogy éli meg az ember a mérkőzést, és nemcsak arról van szó, hogy más a hangulat, hanem olyanokat is átélünk, amik a tévénézőkhöz már nem jutnak el. Amikor tavaly tavasszal három góllal nyertünk a Stamford Bridge-en a Chelsea ellen, mindenki Alphonso Davies nevét skandálta. Robert Lewandowski ekkor szólt neki, hogy jöjjön oda hozzánk, és köszönje meg a buzdítást. Természetesen odajött, és együtt ünnepeltük a győzelmet.

És hogy melyik a legemlékezetesebb mérkőzése, nem magától értetődő, ugyanis nem mindig a felnőttcsapat mérkőzései a leghangulatosabbak.

Nehéz választani, igazság szerint rengeteg volt. Talán a Juventus elleni hazai 4–2, amikor 0–2- után hosszabbítás után nyertünk, és továbbjutottunk a Bajnokok Ligájában. Tomboltak a stadionban, kétgólos hátrányban már senki nem hitte, hogy lehet esélyünk. De említhetném az Illertissen elleni meccsét a második számú csapatunknak. A vendégszektor egy domboldalon volt, ennek is megvan a különleges atmoszférája. A játékosok mellettünk jöttek ki a pályára, megpaskoltuk a hátukat, sok sikert kívántunk nekik. Alapesetben ennyire közel szurkoló nem kerülhet Bayern-játékoshoz. Nagy élmény volt a Finale Dahoam is, a 2012-es hazai BL-döntő. Amikor Thomas Müller megszerezte a vezetést, három sort repültem lefelé a lelátón. Az egész Südkurve egy nagy halom volt, igazság szerint nem is emlékszem pontosan, mi történt abban a néhány másodpercben.

Hogy pedig miért szereti még a mai napig is ennyire a csapatot, viszonylag egyszerű a válasz.

A Bayernben a családiasság tetszett meg, az, hogy szurkolóként bármely pontján a világnak mindig ugyanazt éled át, és akárhol vagy, amikor találkozol egy másik Bayern-szurkolóval, mindig van egy közös téma. A stadionban saját helyünk van, mindig ugyanazokkal az arcokkal találkozom, megvan a saját közege az embernek, meg lehet beszélni a meccs minden részletét. A kétszázadik meccsen is ugyanaz a libabőr jellemez, leírhatatlan érzés az a hangulat, amikor 70 ezer ember énekel együtt, amikor megdörren a stadion és rázendítenek a szurkolók.

Hála Ákosnak, a Bayern múzeumában ma már magyar ereklye is pihen.

A labdarúgás a történelem része, nagyon sok dolgot a labdarúgáson keresztül fedezhet fel az ember. Rengeteget mesélt Fazekas Árpád, a Bayern korábbi kapusa, aki 1957-ben az első jelentős országos trófeáját nyerte meg a müncheniekkel. Árpi a fanklub tiszteletbeli tagja volt, egyszer odaadta nekem az 57-es zászlót, amit a győzelemért kaptak, hogy juttassam el a Bayern múzeumába. Azóta is ott van, most már bárki megcsodálhatja.

(Borítókép: Uli Hoeness, a Bayern München korábbi elnöke és Fülöp Ákos. Fotó: Fülöp Ákos)