A Benfica múzeuma és a stadiontúra az Estadio da Luzban az egyszeri futballrajongó számára maga a megvalósult gyönyör. Mint amikor a kisfiú beszabadul a csokoládéboltba, és nyakló nélkül válogathat a finomságokból. De van egy kivétel: ha magyar az illető. Mert hiába a megannyi látványosság, a trófeák, Glória, Victoria és Luz, a három sas, meg a klubtörténet kiemelkedő fejezeteit író hat magyar edző, köztük a legendás Guttmann Béla, ha előbb-utóbb elérünk ahhoz a vitrinhez, ahol Fehér Miklós ollóval szétszabdalt 29-es mezét őrzik. Egy fájdalmasan fiatalon véget ért élet tragikus mementóját.
Az Estadio de Luz, a Fény stadionja Lisszabon Sao Domingos de Benfica nevű negyedében épült, és szerény véleményem szerint egyike a világ legszebb stadionjainak. No, nem mintha nem lennének nagyobb stadionok a 65 000 nézőt befogadó létesítménynél, de a 2003. október 25-én felavatott, gyakorlatilag a 2004-es portugáliai Európa-bajnokságra készült ékszerdoboz a maga légies architektúrájával valóban a modern kori stadionépítészet remeke.
És a földkerekség egyik legpatinásabb, legsikeresebb klubjának, a kétszeres BEK-győztes, 37-szeres portugál bajnok, 26-szoros kupagyőztes SL Benficának az otthona.
A Sao Sebastiao térig a 742-es busszal jutunk el a Calváriótól, az Április 25. híd lábától a dimbes-dombos városnegyedeken keresztül, majd ott átszállunk a metróra, és öt megállót megyünk a Colégio Militar/Luz állomásig, ahonnan már csak mintegy háromszáz métert kell sétálni a meseszép stadion bejáratáig.
Előző nap felhívtam Fabiót, a Benfica Múzeum igazgatóját, és megbeszéltem vele a látogatást. Háromnegyed tizenegykor elsőnek érkezem a stadiontúrára, rögtön le is fényképeznek, ebből ajándék fotó lesz a kijáratnál, akárki meglássa.
Mariana a kalauzunk, úgy huszonkét évesre saccolom, hamarosan ki is derül, hogy hét hónapja végzett az egyetemen, ez az első munkahelye. A portugál mellett angolul és spanyolul is jól beszél, nincs itt semmi probléma a megértéssel. Töviről hegyire bejárjuk a stadion összes helyiségét, az öltözőket, jómagam beülök Otamendi, az aktuális csapatkapitány szekrényébe. Megtudjuk, hogy a Benfica a világszerte legismertebb portugál brand, vagyis márkanév. Aztán átmegyünk a sajtószobába, ahol száz újságíró fér el, végül pedig kimegyünk a játékoskijárón át a küzdőtérre. No persze a gyepre tilos rálépni, de körbejárjuk a pályát, szinte kiszúrja a szemünket a hatalmas Emirates felirat, a légitársaság a klub főszponzora.
Közben arra leszek figyelmes, hogy egy hatalmas, piros-fehér pántlikával felcicomázott sasmadár köröz az aréna légterében, mint megtudom, Victoria tart edzést, a Benfica egyik kabalamadara. Nem hiába hívják sasoknak a csapatot... Aztán Victoria leszáll a helyére, mellette ott gubbaszt Glória és Luz, a másik két kabalasas, ők hárman felváltva teljesítenek szolgálatot a mérkőzések előtt. Gyönyörű szárnyasok, és lenyűgöző, amilyen nyugalommal tűrik, ahogy fényképezzük őket.
Lassan végére érünk a túrának, de mielőtt búcsút vennénk Marianától, ahogy sejtettem, elénk rakják a háromnegyed órával korábban készült fotókat, szépen kis könyvecskébe csomagolva. Persze nem ingyen, húsz eurót kérnek, és bár szívom a fogamat, de annyira szép emlék, hogy leszurkolom a mintegy kilencezer forintot...
Ez volt a stadiontúra, és most jöjjön a múzeum! Alighogy belépek, megszólít egy rokonszenves hölgy, arról érdeklődik, nem én vagyok-e a magyar újságíró. Mondjuk, nincs nehéz dolga, mert címeres póló van rajtam... Fábio küldte a hölgyet kísérőnek mellém a múzeumba, kedves figyelmesség.
Nos, a Benfica története – a magyar edzők története. A hatalmas tablón egymást érik az ismerős nevek. Hertzka Lipót, aki két szakaszban 1936-tól 1939-ig, majd 1947-től 1949-ig volt a csapat trénere, két bajnokságot nyert, és bár a tablón Lipo Herczka a neve, a nemzetisége pedig „austro-húngara”, azért pontosan tudjuk, hogy ki ő. És azt is tudjuk, hogy 1930–1932 között a Real Madridot, 1942 és 1945 között pedig az FC Portót irányította.
Vagy Czeizler Lajos és Schwartz Elek, az előbbi az 1963/64-es, az utóbbi az 1964/65-ös idényben vezette bajnoki címre a „sasokat”. Baróti Lajos két idényben, 1980 és 1982 között volt a csapat edzője, egy-egy bajnoki cím, portugál kupa és szuperkupa a mérlege. Végül Csernai Pál (aki éppen most, október 21-én ünnepelné 90. születésnapját), a Bayern legendás mestere, aki az 1984–1985-ös szezonban portugál kupát nyert a Benficával.
Ez már nem kevesebb, mint öt magyar edzőlegenda, és akkor még nem is beszéltünk Guttmann Béláról, a Benfica történelmének kiemelkedő szakvezetőjéről. Kezdjük azzal, hogy külön film emlékezik meg az 1960–1961-es és az 1961–1962-es BEK-menetelésről. Mindkettőnek Guttmann volt a hadvezére, és mindkettő a serleg elhódításával, illetve megvédésével végződött. Az első trófeához vezető úton az első fordulóban az Újpesti Dózsát takarították el az útból Guttmannék egy 6:2-es hazai győzelemmel, amire a 2:1-es Újpest-siker már gyenge válasz volt a visszavágón. (A sors iróniája, hogy Guttmann 1939-ben és 1947-ben magyar bajnoki címre vezette az Újpestet...) A döntőben a Barcelona volt az utolsó akadály. A berni Wankdorfstadionban három magyar világklasszis próbálta megakadályozni a Benfica sikerét, Kubala László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán, sőt, a Barca mindkét gólját magyarok szerezték, Kocsis és Czibor, de végül 3:2-re felülkerekedtek Guttmann portugáljai.
Egy évre rá Amszterdamban a Real Madrid volt az ellenfél a fináléban, Puskás Ferenc mesterhármasára mindenki emlékszik, amint arra is, hogy ennek ellenére 5:3-ra győzött a Benfica, a kétgólos új csillag, Eusébio vezérletével.
Guttmann egyébként még egyszer, 1965–1966-ban dirigálta a Benficát, de már mérsékelt sikerrel, sőt, 1958/59-ben és 1973-ban az ősellenség Portót is irányította, utóbbi edzői karrierje végállomása volt.
De már ott is vagyunk Fehér Miklós vitrinjénél. A 25-szörös magyar válogatott center 2004. január 25-én a 60. percben csereként lépett pályára a Vitória Guimaraes elleni idegenbeli bajnokin, majd a mérkőzés hajrájában sárga lapot kapott, előrehajolt, és összeesett. Azonnal látszott, hogy nagy a baj, kétszer is sikerült újraéleszteni, de a kórházba szállítás után meghalt.
Miki 24 éves volt...
Január 28-án, Győrben magam is ott voltam a temetésén, amelyre Luis Filipe Vieira klubelnökkel az élen a Benfica valamennyi vezetője, játékosa, edzője eljött, és még a szurkolók közül is sokan, a 120 portugál gyászoló egy teljes chartergépet megtöltött. A ravatalnál ott könnyezett a Benfica történetének legkiemelkedőbb játékosa, Eusébio...
De vissza a múzeumba. Fehér Miklós vitrinjében ott van a szétszabdalt meze is, hátán a 29-es számmal. A mezt ollóval vágták fel, hogy szívmasszázst lehessen alkalmazni, miután összeesett a játékos a guimaraesi stadionban. Ennél megrázóbb futballereklyét még sohasem láttam, és valószínűleg nem is fogok látni.
Nem túlzás, rogyadozó térdekkel botorkáltam ki a múzeumból. Odakint valamelyest magamhoz tértem, legalább annyira, hogy odasétáljak a 18-as bejárathoz, az úgynevezett „magyar kapuhoz”, ahol az üvegajtón belül két szobor áll. Jobb kéz felől Guttmann Béláé, a mester a két kezében a két BEK-serleget tartja, balra pedig Fehér Mikié, ahogy a fiatal játékos a szívére teszi a kezét.
Hiszen a legtöbbet adta szeretett klubjáért, amit labdarúgó csak adhat.
A szívét...
(Borítókép: Eusébio szobra az Estadio da Luz bejáratánál. Gáll András / Index)