Aljas üzleti húzások, ármánykodás, magánnyomozók felbérlése, lejáratás – a Hertha Berlinnél dúló hatalmi harc fő eszközei ezek. Az eredmény önmagáért beszél: bár évek óta az európai kupaszereplést emlegetik mint minimális cél, a csapat a 2021–2022-es idényben éppen csak megúszta a kiesést, és ezúttal sem kezdett jól. Ez a pályán nyújtott teljesítményre éppen annyira igaz, mint a klub gazdasági helyzetére.
Aki járt már a berlini Olimpiai Stadionnál, pontosan tudja, hogy milyen impozáns létesítményről van szó. A több mint 75 ezer fő befogadására alkalmas aréna egészen monumentális látványt nyújt kívülről, belülről egyaránt. S bár a helyi futballdrukkerek egy része nem igazán kedveli a futóköre, így a lelátó és a játéktér viszonylag nagy távolsága miatt, a stadionban minden adott ahhoz, hogy egy európai élcsapat otthonának is megfeleljen. Hát még ha hozzávesszük, hogy a stadion tőszomszédságában elterülő olimpiai parkban újabb fél tucat füves és műfüves pálya áll rendelkezésre, mellette olyan épületekkel és kiegészítő infrastruktúrával, mely egy teljes futballakadémiát is képes vígan ellátni.
A sportcentrum, miként az egész olimpiai park létezésének egyik legfőbb célja épp a monumentalizmus volt. Ahogy maga a létesítmények elkészültének apropót adó 1936-os berlini olimpia is. Nem véletlen, hogy a helyiek egy része még ma is hajlamos Adolf Hitler sportcentrumaként emlegetni a Hertha által a hatvanas évek óta használt komplexumra. Néhány éve, amikor a még a klub alkalmazásában álló Dárdai Pál, Petry Zsolt kettőst látogattuk meg magyar újságírókkal, ők is megjegyezték, bizony kell az embernek idő ahhoz, hogy megszokja a tudatot, milyen falak között jár nap mint nap, és akad olyan játékos és szakember is, aki képtelen a múlt borzalmaitól és üzeneteitől megfelelően elvonatkoztatni. Ezt leszámítva viszont senkinek sem lehet rossz szava a háttérlétesítményekre, amelyeket előbb az 1972-es, majd a 2006-os világbajnokság miatt a stadionnal együtt fejlesztettek.
Gazdaságilag persze jobb lenne a klubnak, ha teljesen a saját lábára állhatna, egy saját – s nem bérelt – otthonnal. Nem véletlen, hogy már legalább tíz éve elkészültek egy új, Berlin külvárosában felhúzandó – futókörtől mentes – stadion tervei, melynek makettje nagyjából ugyanennyi ideje díszíti a Hertha komplexumában működő, a város jelképének számító életnagyságú medve által őrzött szurkolói boltjának belterét is.
Csakhogy az építkezésnél rendre akadtak égetőbb anyagi kérdések a kék-fehérek háza táján. A kivitelezés már jó ideje csúszik, miként az is, hogy a klub igazi nagy csapattá tudjon lenni. Pedig már a Bundesliga 1963-as rajtjakor is az volt a cél, hogy Berlin fővárosként a futballban is főszereplő lehessen. A legutóbbi ügyeletes megváltó, Lars Windhorst is ezzel az ígérettel lépett színre 2019-ben. Mindez nem kis vállalás, tudva, hogy a liga hat évtizedes történetében mindössze egyszer, 1975-ben tudott egyáltalán dobogóra állni a kék-fehér mezes alakulat.
A helyi nagyvállalkozó pillanatok alatt lett a Hertha legnagyobb befektetője (többségi nem lehetett a Németországban érvényben lévő 50+1 százalékos szabály miatt), miután a Tennor nevű vagyonkezelő cégén keresztül 230 millió euróért 49,9 százalékos részesedést vásárolt a klubban. Windhorst abból csinált vagyont, hogy gazdaságilag megfeneklett projekteket finanszírozott újra és/vagy vett át teljesen, majd mikor egyenesbe jöttek a beruházások, jelentős profittal tovább is adta őket: a paletta rendkívül széles, legyen szó gigantikus ingatlanberuházásról vagy veszteséges, ám egyértelműen meghatározott fejlesztésekkel ismét virágzóvá tehető sportesemények jogdíjainak megszerzéséről. Ebbe a tevékenységi körbe pedig szegről-végre a klubprojekt is illeni látszott…
A vízió egy olyan topklub felépítéséről szólt, mint amilyen Londonban és Madridban is működik, és amely öt éven belül reális eséllyel pályázhat a német élvonal bajnoki címére is, miközben a nemzetközi kupaküzdelmek állandó tagjává válik. A kezdeti lendülettel nem is volt gond: a Transfermarkt adatai alapján a 2019–2020-as idényben 90 milliós mínuszt hozott össze a Hertha az átigazolási piacon. S bár a következő transzferablakokban ennél jóval szerényebb költekezés jellemezte a berlinieket, Windhorst személyes bevallása szerint így is elköltött több mint 375 millió eurót a projektre, valódi megtérülés nélkül.
Sőt, ebben az érában a Hertha egyszer sem tudott a 10. helynél előrébb végezni, a 2021–2022-es idényben pedig nem csak sokáig a kiesés miatt kellett aggódjanak a szurkolók, hanem a kedvencek konkrétan csak rájátszásban, az idény legutolsó tétmeccsén tudták megőrizni élvonalbeli tagságukat. Windhorst már ekkor többször kikelt magából, a német sajtóban a klubvezetés többi tagját egyenesen hűtlen gazdálkodással vádolva arról beszélt, bárcsak sose fogott volna a projektbe. A részben az előző idény vacak eredményei mögött álló belharcról korábban itt írtunk részletesen.
Ezúttal csak annyit elevenítenénk fel, a pocsék eredmények miatt nem csupán az edzők jöttek-mentek – köztük a klubhoz ezer meg egy szállal kötődő, az elmúlt tíz év négy legjobb eredményéből háromban is oroszlánrészt vállaló Dárdai Pál –, hanem a klubvezetés minden szintjén hullottak a fejek. A stratégiai pozíciókban ráadásul hol Windhorsthoz hű és általa kijelölt emberek, hol a klubot elnökként több mint 15 éven át szolgáló Werner Gegenbauer bizalmasai váltogatták egymást. A két szekértábor tagjai pedig csak nem tudták egy irányba húzni a hajót.
Bár májusban úgy tűnt, Windhorst célt ér azzal, hogy kikényszerítette a szurkolók körében is igencsak megosztónak számító Gegenbauer leköszönését, ismét csak nem sikerült teljes kontrollt szereznie a vezetőségen belül. Amolyan outsiderként ugyanis a korábbi Hertha-ultrából lett médiavállalkozót, Kay Bernsteint választotta meg a tagság új elnöknek, szemben a nagybefektető által favorizált Frank Steffellel. S mint kiderült, a történetnek ezzel még messze nem volt vége…
Windhorst a kezdetektől sérelmezte, hogy egyéb vállalkozásaival ellentétben a klubnál nem az övé a végső szó, annak ellenére sem, hogy a legtöbb pénzt ő kockáztatja. Ez a frusztráció és bizalmatlanság pedig a jelek szerint nemcsak hangzatos nyilatkozatokban, hanem aljas, már-már alvilági eszközök használatában is megnyilvánult.
Az elnökválasztás eredménye ékes példája volt annak, hogy a szurkolók három év alatt teljesen kiábrándultak Windhorstból és az ígéreteiből. Axel Kruse, a Hertha korábbi csapatkapitánya a választások előtt azt nyilatkozta a Kickernek: „A szurkolók egy része inkább a kiesést választaná, mint hogy Windhorst teljes kézi irányítás alá vonja a klubot.”
Bernstein kampánya is nagyrészt arról szólt, hogy mindenféle, az anyagi megtérülést hajtó nagytőkés helyett olyanok feleljenek a jövőben a csapat irányításáért, akik pontosan ismerik a közeget, és nem akarnak egyik pillanatról a másikra nagyobbat nyújtózni, mint ameddig a takarójuk ér.
„Az elmúlt három évben annyiszor kezdtük újra, annyi új edzőt hoztunk, nem csoda, hogy az egész félrecsúszott. És legyünk őszinték, az elmúlt tíz év sem volt valami fényes. Ez az eredménytelenség a pandémiával kombinálva azt jelenti, hogy az emberek jó része még jobban eltávolodott a klubtól – kritizálta a vezetés döntéseit a The Athletic hasábjain akkor még csak elnökjelöltként Bernstein. Tény, ami tény: a Windhorst-érában három év alatt már a nyolcadik edző ül a csapat kispadján… – Olyanok lettünk a Bundesligában, mint az Egy rém rendes család Peggy Bundyja. Nevetségesen öntörvényűek és lusták.”
Nem sok jót ígért, amikor június végén a Bild borította a bilit, és címlapon közölte, Windhorst az elnökválasztást elbukott Steffellel vacsorázott többször is, miközben az elnöki székbe ült Bernsteinnel egy hónap leforgása alatt – írd és mondd – két mondatnál többet nem váltott személyesen.
Elég faramuci helyzetet szült, hogy Windhorst nagytőkésként az általa Berlinbe csábított sportigazgatóval, Fredi Bobiccsal együtt döntött az új vezetőedző, Sandro Schwarz felkéréséről, aztán viszont az elnökválasztás eredménye után épp Windhorst nem biztosított már pluszforrásokat a játékoskeret vezetőedző által elképzelt átalakítására. A Hertha mindössze 6,4 millió eurót költött a nyári átigazolásokra, ami a 2011–2012-es, kieséssel zárult idény óta nem látott negatív rekord. Ráadásul úgy, hogy bevételnek nem is volt híján a csapat, a lassan az örök ígéret kategóriába halványuló Arne Meier, valamint Jurgen Ekkelenkamp, Javairo Dilrosun és Jordan Torunarigha négyes eladásából eleve 20 millió euró körül tett szert a klub.
Az eredmények sem alakultak túl fényesen, Schwarz együttese az idénynyitón rögvest a városi rivális Union Berlinnel szemben szenvedett 3–1-es vereséget. A vereségnél is jobban fájhatott a kék-fehér drukkereknek, hogy a játék sem volt biztató. A csapat az első négy fordulóban nyeretlen maradt, majd az Augsburgot ugyan legyűrte 2–0-ra, de ez sem bizonyult sorsfordítónak – tíz mérkőzés után is az a szeptember eleji volt az egyetlen, amely után három ponttal távoztak Marvin Plattenhardték a pályáról. A csapat a most hétvégi fordulót megelőzően csak jobb gólkülönbségével kerülte el a kiesőzónát, s bár vasárnap legyőzte a szintén pocsékul kezdő Schalkét – ezzel megszerezve szezonbeli második sikerét –, ez önmagában még nem jelent komoly előrelépést, mindössze három ponttal „előzi” a vörös vonalat.
A végső kenyértöréshez mégsem a csapat gyenge teljesítménye vezetett el. A Financial Times szeptemberben kezdett leleplező cikksorozatba: a gazdasági szaklap beszámolója szerint az izraeli Shibumi Strategy magánnyomozó iroda pert indított a Tennor-csoport és annak vezetője, Windhorst ellen. A vád szerint a cégcsoport jelentős összegekkel tartozott a magánnyomozóknak, a sztoriban pedig az a pláne, hogy ez a munkadíj nem is akármilyen megbízásból maradt hátra: ugyanis a korábbi Hertha-elnök, Gegenbauer után nyomoztattak.
Ezzel pedig még mindig nincs vége az igencsak terhelő állítássorozatnak: a Kicker azt írta szeptember közepén, hogy a nyomoztatás mellett egy húszfős csoport „Euro 2020” projektnév mögött hónapokon át munkálkodott azon, hogy a májusban leköszönt klubelnök üzleti kapcsolatait, támogatóit megpróbálják aláásni. Állítólag arra is bizonyítékokat találtak, hogy a Tennor álprofilokért fizetett, hogy azokkal a közösségi oldalakon is támadni tudják Gegenbauert, azt a benyomást keltve, mostanra tényleg minden szurkolónak tele a hócipője az agg sportvezetővel.
A Financial Times sem állt le, újabb részleteket közölt, azt állítva, egy 226 oldalas nyomozati anyag is a birtokukba került, ebben pedig több e-mail-váltás és SMS szövege is olvasható, mely Windhorst és a nyomozóiroda vezetője közt zajlott. Ebből már az is kiderült, a nyomoztatás és a lejáratókampány nyolc hónapon át tartott. A szerződés szerint a Tennornak egymillió eurót kellett volna kifizetnie érte – ez utóbbi összeg azonban nem érkezett meg a Shibumi Strategy számlájára…
Windhorst persze mindent tagadott: „Nonszensz” – írta egy hivatalos kommünikének szánt Facebook-posztban, amit a Bild szemlézett.
„A Financial Timesban megjelent történet teljes ostobaság. Logikusan nézve a helyzetet, semmi értelme nem lett volna egy külföldi ügynökség támogatását kérni. A Gegenbauer személyéről szóló vita már régen lángolt, mikor csatlakoztam a klubhoz. Hogy hosszabb távon nem maradhat a helyén, borítékolható volt” – szúrt oda a posztban a leköszönt elnöknek.
Az ügy a Hertha végrehajtói és felügyelőbizottsága elé is eljutott, a szervezet pedig rendkívüli ülésén úgy határozott, a klubérdekeivel ellentétes, arra nézve „súlyosan káros magatartás” gyanúja miatt kizárja sorai közül Windhorstot, akinek így – ugyan továbbra is a klub legnagyobb befektetője maradt – a csapat hétköznapjaira és az ügymenetekre semmilyen hivatalos befolyása nem maradt.
Több se kellett, hogy a 45 éves üzletember megüzenje, innentől tényleg egy fillért sem látnak tőle. Sőt, felszólította a klubot és Bernsteint, hogy vásárolják vissza tőle a tulajdonában lévő részvényeket. Mindezt úgy, hogy sem üzleti, sem jogi alapja nem volt a követelésnek. Az új elnök hivatalos közleményben reagált, mely szerint minden segítséget megadnak ahhoz, hogy Windhorst szabadulni tudjon a részvényeitől, de hacsak nem mond le azokról nagyvonalúan a klub javára, kivásárolni bizony nem tudják…
Októberre tehát igazi patthelyzet alakult ki Berlin kék-fehér szegletében, ahol hiába szeretne mindkét fél a lehető legrövidebb úton búcsút inteni a másiknak, egyszerűen nem tudnak elválni.
„Nem egyszerű függetleníteni magunkat a történettől, hiszen a csapból is ez folyik, de a hétköznapi munkát egyelőre nem befolyásolja az ügy” – mondta Schwarz a Kickernek, amikor a botrány játékosokra gyakorolt hatásairól faggatták.
Annyi biztos, sem lelkileg, sem gazdaságilag nem ilyen az ideális csapatépítéshez dukáló környezet.
Öröm az ürömben, hogy német sajtóhírek szerint már akadt is egy vevőjelölt, a német fociért hosszú évek óta rajongó Robert Kraft személyében. Az amerikai multimilliárdos többek között a tengerentúli profi amerikaifutball-ligában (NFL) szereplő New England Patriots és az észak-amerikai labdarúgóligában versengő (MLS) New England Revolution többségi tulajdonosa is. Utóbbit 1996-ban ő maga alapította. Kraft ugyan már 81 éves, de üzleti sikerei jól mutatják, tudja, mi a dörgés, és napjaink világához is jól adaptálódik, főleg, ha profittal kecsegtet az alkalmazkodás: 2017-ben például a Boston Uprusing nevű e-sport-klub létrehozásában is főszerepet vállalt.
Hogy lesz-e megállapodás, az a jövő zenéje. Hogy ez az idény már oda, biztosnak látszik. Ugyan évek óta Európáról álmodnak, a szurkolók ezúttal egy, az előzőnél simább bennmaradásnak is örülnének. Aztán jövőre meg lehet próbálni ismét nagyot álmodni. Kérdés, hogy a drukkerek a klubelnöki székben ülő Bernsteinbe vetett bizalma elég erős lesz-e ahhoz, hogy hinni tudjanak egy újabb, a külvilágból érkező ügyeletes megváltójelölt szavaiban…
(Borítókép: A Hertha BSC játékosai felsorakoznak a szurkolók előtt. Fotó: Reinaldo Coddou/Getty Images Hungary)