Aki azt állítja, hogy a magyar válogatott nincs ott az idei foci-világbajnokságon, az téved. Aki azt állítja, hogy a legutóbbi vb-n sem volt ott, és a következőn sem lesz, az ugyancsak téved. És tévedni, pláne ilyen horderejű témában, embertelen dolog. Mert a mi kis óperenciánkon innen és túl létezik egy magyar csapat, amelynek bérelt helye van a nemzetek közötti megméretéseken itt a Földön és az univerzum bármely más zugában. Kalandos életem során hetvenhét másik ország válogatottját sikerült így-úgy megismernem, de hozzájuk foghatót egyet sem láttam.

Mindent tudnak a szakmáról, behatóan ismerik a mindenkori ellenfelet, felkészültek belőlük, tanulmányozták az erősségüket és gyengéiket. És nemcsak ismerik, de becsülik is őket, mert tudják, hogy a sikerhez csak az ő legyőzésük árán juthatnak el. A teljesítmény tisztelete és az ehhez igazított taktikai hadrend. Szívósság és virtus, fegyelem és szenvedély, stílus és elegancia. Az én szememben ők az igazi világverők. Ők az igazi, örök világválogatott. Bárhol megjelennek, taps és elismerés övezi őket. Számomra az ő játékuk a legnagyobb élmény, akár nyernek, akár nem.

Balassi – Arany, Ady, Füst, Petőfi – Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty – Babits, Kosztolányi – József A.

A cseresorról se feledkezzünk meg: Illyés (kapus), Weöres, Pilinszky, Petri, Tandori, Kányádi.

Mások nyilván más kezdő tizenegyet állítanának ki, de ez most az enyém. Nem engedek belőle. Nálam ők a legjobbak, persze szívesen vitázom bárkivel, mi baj lehet abból, ha négy-öt magyar összehajol? 

Vegyük szemügyre őket közelebbről is. Minden csapatsport első szabálya: végy egy jó kapust! Balassi, de nyugodtan írhatnék Balassát is, mivel ő maga is különbözőképpen írja a saját nevét, a kapusok őstípusa. Hatalmas termetével már eleve tiszteletet parancsol. Mindig vitézül helytáll, és ha jó napja van, kivédi az ellenfél szemét. Hátulról irányítja a csapatot, a föld és a levegő ura, aki, ha kifut, igazi veszedelem az ellenfél csatáraira nézve. Ő a magyar virtus megtestesítője. Néha hibájául is felróható forrófejűsége és féktelen természete, ha ezt kordában tartja, nincs kitől tartanunk.

Arany a csapat lelke, maga a nyugodt erő. Mint komor bikáé, olyan a mozgása, és mélységből indulva képes úgy felhozni a labdát, hogy két-három húzással zavart okoz az ellenfél soraiban. A labdáinak szeme van. Ritkán cselez, nem kockáztat, az ő átadásai a legpontosabbak. Szerelései sohasem durvák, még sárga lapot sem kapott, pedig nem tegnap óta kezdőjátékos. Nagyszerűen megértik egymást a többi hátvéddel, különösen Petőfivel remek az összjátéka, bár erősen különbözik a mentalitásuk.

Zabolátlan zseni, aki fáradhatatlanul szervezi a játékot, az elfutásai élményszámba mennek, cseleivel a kétségbeesésbe kergeti az ellenfelet. Utánozhatatlan játékát sokan utánozzák, kevés sikerrel. Magas hőfokon égő becsvágy és alázat, egyszerűség és sztárallűrök egyszerre jellemzik. A szünetben, ha vesztésre áll a csapat, és ilyen bizony gyakran elfordult a magyar válogatott történetében, mindig ő tart lelkesítő beszédet.

A védelem tengelyében Ady és Füst, a rettenetes Milán áll. Mintha mindig is ilyen kvalitású belső hátvédekre várt volna a futballszerető hazai közvélemény. Ady jelszava: Legjobb védekezés a támadás! Nem fél az ütközésektől, ha kell, csínybe is megy, bátran felvállalja a legrázósabb helyzeteket is. Indulatos, öntudatos és bátor harcos, aki merőben újat hozott a védekezésben azzal, hogy nemcsak jól olvassa az ellenfél játékosainak gondolatait, átlátja szándékait, hanem villámgyorsan reagál is rájuk. Már csírájában képes elfojtani a rohamokat, és megakadályozni, hogy helyzetbe kerüljenek. 

Mellette Füst tanári módon osztogat, okos és átgondolt döntéseket hoz, bámulatos labdakezeléséből fakadó míves megoldásai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a többiek csilloghassanak a pályán. Fiatal kora ellenére Öregnek becézik társai. Kevés ilyen, megalkuvást nem tűrő alakja van a honi labdarúgásnak.

A középpálya egyik oldalán az ifjú Csokonai vitézkedik. A nyughatatlan kísérletező debreceni tréfamester szintén bravúrosan kezeli a labdát, és tért ölelő átadásai magától értetődő természetességgel éppen oda kerülnek, ahová szánta őket. Fényes jövő áll előtte, s ha közben felszedne néhány kiló izmot, az állóképessége is javulna, nem beszélve a sérülékenységéről.

A középpálya másik oldalán Vörösmarty tündököl. Sokak szerint ő a legnagyobb magyar futballista. Játékintelligenciája, technikai repertoárja, merész megoldásai és gyakori érzelmi fellángolásai hamar híressé tették a nevét. Olyan nagy nemzetközi klubok is megkeresték már, mint az olasz AC Julius Caesar vagy az angol FC King Lear. De ő kitart Fejér megyei anyaegyesülete mellett.

A középpálya tengelyében Berzsenyit találjuk. Sosem volt ünnepelt játékos; sokan támadták szilaj, erőteljes stílusa és a belőle áradó dac és méltóság miatt. Buktatókon át, sok nehézség árán viszonylag későn került be a csapatba, amelynek azóta oszlopos tagja lett. A darabos mozgású, visszahúzódó természetű fiú a termetét meghazudtoló eleganciával szolgálja ki a csapat sztárjátékosait. Jellemző rá, hogy az edzések után magánszorgalomból ott marad, és tovább gyakorol. 

Uralja a pályát, rengeteget fut, irányít, osztogat, sokat vállal magára, és azt becsülettel teljesíti is. Döntő szava van a kezdőcsapat összeállításában is. Finom passzait, mesteri cseleit és élményszámba menő góljait egész Európában elismerik.

A jobb szélen Kosztolányi a közönségkedvenc. A mindig elegáns, mosolygós szabadkai fiú szintén nyugatos iskolákon nevelkedett, de az a könnyedség és derű, amellyel szorongatott helyzetekben is kivágja magát, a csapat egyik legnépszerűbb alakjává tette őt. Táncolj, Dezső!, skandálja az elragadtatott tömeg, amikor nála van a labda. Nehéz őt beskatulyázni, hiszen több stílust váltogat, és otthonosan mozog bármelyik poszton. Ha jó napja van, bravúros megoldásokra képes, és számolatlanul ontja a gólokat.

Ha az előretolt csatár, József Attila nem magyarnak születik, már rég világsztár lehetne, és nagy múltú klubok keresnék a kegyeit, versengenének érte. Ez a csendes szavú, bajszos ferencvárosi srác, „az utca és a föld fia” önerejéből, szívós kitartással, összeszorított foggal lett a magyar válogatott nagy reménysége, majd a nagy remények beváltója, az Aranylabda várományosa. Dacos küzdeni tudásáról és páratlan labdaérzékenységéről ódákat zengenek a Rajongói Klubok százaiban.

A cseresorban sem akárkik ülnek: a minden labdára franciás könnyedséggel vetődő kapus, Illyés; azután Weöres, akit „öncélú játékos”-nak tartanak, pedig olyan gyermeki átéléssel futkos labda nélkül is a pályán, mintha az élete függne tőle; Pilinszky, a piarista gimnáziumból egyenesen az első osztályba igazolt, érzékeny lelkű jobbfedezet, aki megalkuvást nem tűrő konoksággal, magát sem kímélve küzd minden egyes labdáért; a vézna, szakállas Petri, az ördöngös labdafenomén; Tandori, a kiszámíthatatlan cselező, az utolérhetetlen munkabírású támadó középpályás, aki felszántja a pályát, és nyomot hagy ott is, ahol nem járt; végül Kányádi, a ritka tehetségű erdélyi muskétás, aki igazi csapatember, a lelkét is kiteszi társaiért, és mindenhol felbukkan, küzd, harcol, és nem véletlenül rajong érte a publikum.

Ők az én hőseim a futballpályán, amióta csak az eszemet tudom. „Papíron” ők az igazi, a sosemvolt Aranycsapat. A sokat emlegetett magyar sors kicselezői és reménygyárosai. Ők az egyik nagy esély arra, hogy megismerjen bennünket a világ. Időnek kell eltelnie, hogy hozzájuk fogható tehetségek fussanak ki a zöld gyepre. Én türelmes vagyok. És nézem tovább az idei foci-vb-t.

A szerző író, költő, műfordító.

(Borítókép:  Turczi István író, költő budapesti otthonában 2015. január 9-én. Fotó: Soós Lajos / MTI)