A futball-világbajnokságok hőseit bemutató sorozatunkat a közvetlenül a háború utáni három vb kiemelkedő egyéniségeinek portréjával folytatjuk. Őket már láthatták a kortársaink, legalábbis az idősebbek, már csak azért is, mert ez már a televízió-korszak hajnalát jelentette – még ha nem is nálunk, Magyarországon. Apropó, a magyar vonal ötvenes évekbeli hőseinknél is kitapintható. De még mennyire!
Gondolhatnánk, az 1950-es világbajnokságnak semmi köze a magyar futballhoz, hiszen ott sem voltunk Rio de Janeiróban. Pedig nyugodtan ott lehettünk volna, hiszen olyan válogatottat tudtunk volna kiállítani, amely talán még erősebb is lehetett volna az Aranycsapatnál! Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hudegkuti, Puskás és Czibor már ott volt a fedélzeten, az előző korszak „kifutó” nagyjai, Henni Géza, Nagymarosi Mihály, Szilágyi Gyula még nem vonult vissza, és Sándor „Csikar” sem került még feketelistára Sebes Gusztáv szövetségi kapitánynál.
Csakhogy akkor éppen tombolt Európa keleti felén a személyi kultusz, Sztálin még javában élt, s mivel a Szovjetunió (tévesen, hiszen már roppant erős volt a szovjet futball) nem érezte úgy, hogy vállalhatná a versenyt a világ legjobbjaival, a teljes szocialista tábor – az előző két vb ezüstérmesével, Csehszlovákiával és Magyarországgal az élen – kényszerből távol maradt az eseménytől.
Ahogy Németország és Ausztria is, Anglia viszont most először leereszkedett a splendid isolation trónusáról, és leszállt a földi halandók közé. Pechjére, mert az Egyesült Államok csapata a vb-k történetének talán legvaskosabb meglepetését okozva 1:0-ra legyőzte a sportág feltalálóit. Stanley Matthews a partvonal mellől szenvedte végig a 90 percet, Walter Winterbottom szövetségi kapitány a későbbi, sorsdöntőnek szánt meccsekre tartogatta aduászát, valahogy úgy, ahogy az 1938-as vb-n a brazilok Leónidast az Olaszország elleni elődöntőn. Aztán utazhattak haza vert seregként...
Brazília 1950-ben, hazai környezetben tervezte kiköszörülni a tizenkét évvel korábban elszenvedett csorbát. A vb-re szűk két év alatt felhúzták a világ akkori legnagyobb befogadóképességű stadionját, a 200 ezres Maracanát, amely egy közeli patakról kapta a nevét. Természetesen a házigazda volt a favorit, amely a csodálatos Ademir, a későbbi gólkirály vezérletével Mexikót 4:0-ra, Jugoszláviát 2:0-ra verte, és bár Svájccal döntetlent játszott a csoportban, utána a körmérkőzéses négyes döntőben Svédországot 7:1-re lelépte, majd Spanyolországnak is rúgott egy hatost (6:1).
Eközben Uruguay csak szenvedett. Kéttagú csoportjában ugyan 8:0-ra legázolta a gyengécske Bolíviát, ám a négyes döntőben Spanyolországgal csak 2:2-t játszott, és a svédek ellen is szűken, 3:2-re tudott felülkerekedni.
1950. JÚLIUS 16-ÁN, A VB ZÁRÓMECCSÉN BRAZÍLIA ÜNNEPRE KÉSZÜLT.
A házigazdák annyira biztosak voltak végső győzelmükben, hogy már kiragasztották a városban a futballistáikat dicsőítő plakátokat a diadalmenet programjával együtt. A Maracanában is megtörtént minden előkészület a méltó ünneplésre. A nézők felszerelkeztek kék, zöld és sárga (ezek a brazil nemzeti színek) lufikkal, hogy minden góljuk után a levegőbe eresszenek egyet. Vaktöltényes pisztolyokkal várták, hogy George Reader angol játékvezető lefújja a borítékolható győzelmüket hozó 90 percet, és elkezdődhessen a fülsiketítő durrogtatás. (Képzeljük el ugyanezt manapság, amikor még egy bugylibicskát sem lehet becsempészni a stadionokba, nemhogy lőfegyvert!)
Ilyen előzmények után a kétszázezer néző döbbent csendje kísérte, hogy az első félidőben egyetlen árva gól sem született. Mi történik itt? Homokszem került a fogaskerekek közé?
Dehogy, csupán annyi történt, hogy a felfokozott várakozás megbénította Ademirék lábát. Ám a második félidő mindent lehengerlő hazai rohammal kezdődött, amelynek végén Friava kiugrott a jobbösszekötő helyén, és a késve mozduló Maspoli mellett a jobb alsó sarokba gurított, 1:0. Felrepültek az első léggömbök, eldurrantak a petárdák, a közönség önkívületben tombolt.
Juan Schiaffino, a vendégek centere azonban nem esett kétségbe.
Most kell elkapni őket, amikor már a zsebükben érzik az aranyérmet!
Obdulio Varela, az uruguayi csapatkapitány nem volt hajlandó elfogadni a gólt, szerinte Friaca lesen állt. Annyira kötötte az ebet a karóhoz, hogy tolmácsot hívott, és azon keresztül magyarázta spanyolul az angol bírónak, hogy szabálytalan volt a gól. Reader azonban hajthatatlannak bizonyult, a gól érvényben maradt. Erre Varela felkapta a labdát, letette a kezdőpontra, és csak ennyit mondott a társainak:
Eljött az győzelem ideje!
És ő maga, valamint „El Pepe” – ez volt Schiaffino beceneve – rohamra vezette társait.
Úgy is történt. A 66. percben Schiaffino kiegyenlített, majd a 79.-ben Alcides Ghiggia, a Ticinóból (Svájc olaszok lakta déli tartománya) elszármazott szülők 169 centis, cérnavékony gyermeke elbiciklizett a jobb szélen, pontos beadását pedig Schiaffino a hálóba perdítette. 1:1, a légy zümmögését is hallani lehetett a gigantikus arénában.
De még nem volt vége a brazil rémálomnak. A 79. percben Schiaffino labájával Ghiggia lódult meg a jobb szélen, és nehéz szögből a rövid sarokba lőtt. 1:2. Barbosa nagyot hibázott, benyelte a lövést, de ezen már nem lehetett változtatni, Uruguay lett a világbajnok, húsz évvel 1930-as sikere után.
Ghiggia pedig – aki csapata mind a négy mérkőzésén rúgott egy gólt – a vb hősévé magasztosult. Később büszkén jelentette ki:
A történelemben mindössze három ember volt képes elcsendesíteni a Maracanát. Frank Sinatra, a pápa és én.
2006-ban Monacóban, a Golden Foot gálán – ahová díszvendégnek hívták meg az akkor már 79 éves, töpörödött, madárcsontú öregurat – Ghiggia így mesélte el nekem sorsfordító gólja történetét.
Megkaptam a labdát a jobb szélen, és elkezdtem befelé cselezni Bigode mellett. Amikor a tizenhatoson belülre értem, láttam Barbosán, hogy arra számít, megint beadom a labdát, ahogy az egyenlítő gólunk előtt. Én azonban rászúrtam a rövid sarokra, és mivel Barbosa szabadon hagyta a kapunak azt a fertályát, a labda meg sem állt a hálóig.
Barbosa kitaszított pária lett hazájában. Amikor 44 évvel később, az 1994-es világbajnokság előtt meg akarta látogatni a brazil válogatottat, nem engedték Romárióék közelébe, mert attól tartottak, balszerencsét hoz a csapatra.
Ezzel szemben Ghiggiát 2015-ben bekövetkezett haláláig hősként tisztelték hazájában. Azt a Ghiggiát, akitől 2006-os találkozásunk alkalmával megkérdeztem, kitől tanulta a legtöbbet a futball tudományából. A válasz két név volt, két magyar edző neve:
Emérico Hirschl y Béla Guttmann.
Hirschl Imrét, azaz Emérico Hirschlt, a zseniális hentest és labdarúgóedzőt 1949-ben szerződtette a Penarol – az a klub, amely kilenc évvel korábban egyszer már megpróbálta alkalmazni Hirschlt, de akkor még sikertelenül.
A Penarol a két domináns uruguayi klub egyike volt – a másik a Nacional –, 1932, a profizmus bevezetése óta csak ez a két egyesület nyert bajnokságot az országban. Igen ám, csakhogy Hirschl érkezésekor mélyponton volt a Penarol. Hirschlt megelőzte a híre, az első, általa vezetett edzésre 1949. május 8-án ezerötszáz szurkoló gyűlt össze. Hirschl mindent fenekestől forgatott fel, a tréningre negyven játékost hívott meg az első csapat, a tartalékok és az ifjúsági együttes keretéből.
MINDENKI ELTÁTOTTA A SZÁJÁT, KÜLÖNÖSEN AKKOR, AMIKOR A BAJNOKI RAJTOT MEGELŐZŐ UTOLSÓ TRÉNINGEN HIRSCHL KIJELENTETTE, HOGY A JOBB SZÉLEN EGY VÉKONYKA, 22 ÉVES FICKÓ, BIZONYOS ALCIDES GHIGGIA FOG KEZDENI, VÁLOGATOTT CSATÁROKAT KISZORÍTVA A CSAPATBÓL.
A húzás fényesen bevált, a Ghiggia, Hohberg, Míguez, Schiaffino, Vidal csatársor ontotta a gólokat, hamarosan rájuk ragasztották az Escuadrilla de la Muerte, vagyis a Halálbrigád becenevet, mivel lényegében kinyírták az ellenfeleket. (Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy hét évvel korábban a River Plate félelmetes La Máqinájának, a Munoz, Moreno, Pedernera, Labruna, Loustau csatársornak – amelynek 1946 táján már Alfredo Di Stéfano is tagja lett – ugyancsak Hirschl rakta le az alapjait.)
Summa summarum, a Hirschl dirigálta Penarol – soraiban Ghiggiával – veretlenül száguldott át az 1949-es idényen, és minden létező trófeát besepert az országban, a Nacional előtt négy ponttal lett bajnok, Óscar Míguez pedig a gólkirály.
Hirschl forradalmi módszereket vezetett be. Esténként a montevideói kocsmákat, kávéházakat járta, és kirángatta onnan a játékosait, mielőtt leitták volna magukat a sárga földig, ahogy érkezése előtt tették. Majd pedig valódi edzéseket tartott. Korábban abból állt egy tréning, hogy futottak pár kört bemelegítés gyanánt a pálya körül, majd bedobták a labdát, és futballoztak egymás között egy félórát.
Hirschl napi három (!) edzést tartott, külön a kapusoknak, a védőknek és a csatároknak. Bevezette az „akasztófát”, vagyis felállított egy akasztófa formájú állványt, amiről madzagon lelógott egy labda – mintegy két és fél méter magasan –, és azt kellett megfejelni. (Említést érdemel, hogy a Fradiban, majd később a Honvédban Kocsis Sándor ezzel a módszerrel fejlesztette tökéletesre fejelőtudását, de később egy másik fejelőzseni, Ladinszky Attila is így gyakorolt.) Egy másik újítása a rúgófal volt, ezt kellett bombázni a játékosoknak a gyengébb lábukkal – utóbb Ghiggia bevallotta, hogy ennek segítségével vált abszolút kétlábassá.
1950-ben hajszállal lemaradtak az aranyéremről, de 1951-ben ismét a Penarol lett a bajnok.
Közben azonban történt egy apróság, Uruguay megnyerte az 1950-es világbajnokságot, megtörtént a brazil futballra mindmáig kiható 2–1-es vereség a Maracanában, a hírhedt Maracanazo.
1949-ben a Penarol annyira uralta az uruguayi futballt, hogy felmerült: Hirschlt kéne kinevezni szövetségi kapitánynak, tekintettel a közelgő világbajnokságra.
Enrique Fernández, a hivatalban lévő szövetségi kapitány 1950 márciusában lemondott (történetesen a Nacional edzője lett...), és Hirschlt jelölték a helyére! Első dolga az volt, hogy Obdulio Varelát visszahívta a válogatottba, sőt megtette csapatkapitánynak. Varela ereiben görög vér is csörgedezett – eredeti neve Varelasz volt –, és Hirschl Penaroljában ő volt a főnök, a Jefe, egyszersmind az edző kedvenc játékosa.
A Nacional-lobbi azonban megfúrta Hirschlt, akit felmentettek, de ezzel nem volt vége a huzavonának. A válogatott chilei túrára indult, és a Penarol-játékosok, Varelával az élen, azzal fenyegetőztek, hogy bojkottálják a nemzeti együttest, ha Hirschlt nem teszik vissza szövetségi kapitánynak. Ezért áprilisban, pár nappal a dél-amerikai vb-selejtezők kezdete előtt a szövetség titokban rehabilitálta Hirschlt. A Nacional azonban nem nyugodott bele. Előhúzták a végső ütőkártyát, Hirschl argentínai eltiltását még 1944-ből. Az állítólagos vesztegetési ügyet. Hirschlt végérvényesen felmentették kapitányi posztjáról.
Ghiggia karrierje – immár Hirschltől függetlenül – a világbajnokság után kapott lendületet. Az 1953-as uruguayi pontvadászatot ki kellett hagynia, mert nyolc hónapra eltiltották, miután megtámadott egy bírót, aki nem adta meg az egyik gólját. Ekkor úgy döntött, hogy elfogadja az AS Roma borsos ajánlatát, és 1953 júniusában bemutatkozott az olasz fővárosban a Charlton ellen.
Nyolc évet töltött a farkasoknál, majd 1961-ben, amikor újra összejött uruguayi honfitársával és egykori csapattársával, Schiaffinóval, megnyerték a Roma első nemzetközi trófeáját, a Vásárvárosok Kupáját.
Aztán elszerződött a Milanba, ahol megnyerte az 1961–1962-es bajnokságot, majd a következő évben visszatért Montevideóba, ott a Danubióban játszott 42 éves koráig, végül 1968-ban befejezte labdarúgói karrierjét. Összesen 201 meccsen lépett pályára a Roma mezében, 19 gólt szerzett, és ötször még az olasz válogatottban is szerepelt.
Az 1954-es világbajnokság hősének a legtöbben Fritz Waltert, a győztes nyugatnémet válogatott csapatkapitányát szokták nevezni, sokan Puskás Ferencre, az Aranycsapat kapitányára voksolnak, mi azonban maradunk Kocsis Sándornál, a Kockánál – a spanyoloknak az Aranyfejnél, a Cabeza de Orónál –, a vb gólkirályánál, akinél többször csak egyvalaki, a francia Just Fontaine talált hálóba egyetlen világbajnokságon, 1958-ban tizenháromszor. De ehhez hat mérkőzésre volt szüksége, míg Kockának négy évvel korábban csak ötre, így az ő meccsenkénti gólátlaga, a 2,2 három századdal jobb Fontaine-énél.
A svájci világbajnokságnak az 1950 és 1954 között 31 meccsen veretlen, 1952-ben olimpiát nyerő Magyarország volt a kiemelkedő esélyese, a fogadóirodáknál a mieink győzelmére feltett egy fonttal csak 1,50-et lehetett nyerni, annyira elképzelhetetlennek tartották a bukik, hogy ne Puskás Ferenc csapatkapitány emelje magasba a Rimet-Kupát.
A felfokozott várakozást csak növelte, hogy egy héttel az elutazás előtt, május 23-án a Népstadionban 7:1-re legázoltuk az angolokat. Mindenki elkönyvelte, hogy a svájci vb győztese csakis Magyarország lehet.
Pedig akkor már elvetette a vereség magvait a magyar sportvezetés. A 7:1-es meccs előestéjén Hegyi Gyula, a MOB elnöke meglátogatta a csapatot, és kiosztotta az előző év novemberében az évszázad mérkőzésén aratott 6:3-ért járó pénzjutalmakat.
Puskás és Bozsik József 200-200 ezer forintot kapott, többen 50 ezret, Lóránt Gyula, Grosics Gyula és Hidegkuti Nándor 60-60 ezret, Budai II László, Czibor Zoltán és Kocsis Sándor viszont csak 10-10 ezret.
Czibor annyira felháborodott, hogy másnap csak lézengett a bal szélen, Kocsis ellenben bizonyítani akarta, hogy ér annyit, mint Puskás, és rúgott két remek gólt.
Odakint, Svájcban a solothurni Hotel Kronét választotta ki a sportvezetés a csapat szálláshelyéül. Sebes három edzőmeccset kötött le: a Solothurn FC-t 17:1-gyel intézte el az Aranycsapat, a Young Boyst a Wankdorfstadionban, a majdani döntő helyszínén 9:0-ra tángálták el, végül a Servette „csak” egy nyolcast kapott két gól ellenében.
Három meccsen 34 gól, micsoda bombaforma!
Sebes a legapróbb részleteket sem hagyta figyelmen kívül, a Gundel két szakácsa gondoskodott a finom ételekről, és még az ország legjobb sztahanovistáját, Pióker Ignácot is kivitték a küldöttség tagjaként! Ellenben Barcs Sándor, az MLSZ elnöke otthon maradt, mert összeveszett Sebessel, aki teljesen érthetetlenül mellőzte Sándor Károlyt, az ország, sőt a világ legjobb jobbszélsőjét.
Ilyen előzmények után a csapat rendesen bekezdett. Dél-Koreát 9:0-ra verte többek között Kocsis klasszikus mesterhármasával. Az NSZK-t Bázelben 8:3-mal tudtuk le, ezen a meccsen Kocka négyszer talált a hálóba, viszont Liebrich lerúgta Puskást, aki a következő két meccsen nem is tudott játszani.
A brazilok elleni negyeddöntőt 4:2-vel abszolváltuk Puskás nélkül, de Kocsis élete meccsét nyújtotta, két csodás gólt fejelt, és már kilenc gólnál tartott összesítésben.
Az elődöntőben a címvédő Uruguay várt ránk. Utólag azt kell mondanunk, ez volt a vb legjobb meccse. A rendes játékidő 2:2-es döntetlennel ért véget, a hosszabbításban megint jött az Aranyfej, azaz Kocsis, és két fantasztikus fejes góllal beállította a 4:2-es végeredményt.
Az Uruguay elleni 4:2, Kocsis két remek fejes góljával
A július 4-i döntő 3:2-es vereségét a mai napig gyászoljuk, Bernt Muhival, Moháccsal és Világossal emlegetjük egy sorban, és ha a nyugatnémetektől elszenvedett kudarc következményeit nézzük, nem is járunk messze az igazságtól.
A döntőben Kocsis nem szerzett gólt, de az elsőben benne volt, mert az ő lövése után perdült Puskás elé a labda, és a kapitány nem hibázott.
A végeredmény köztudott, kikaptunk 3:2-re, de az Aranycsapat akkor még nem hullott szét, Kocsis pedig egyenesen brillírozott a következő két évben. A berni csapás és az ’56-os forradalom között lejátszott 27 válogatott meccsen 27 gólt szerzett, talán sohasem futballozott olyan pazar formában, mint a már kissé romjaiban lévő Aranycsapat utolsó két esztendejében.
1956 végén ő is tagja volt a dél-amerikai túrára utazó Honvédnak, ahonnan több társával együtt nem tért haza, és végül Barcelonában telepedett le. Spanyolországi karrierjének tragikus csúcspontja az 1961-es BEK-döntő volt, amelyet 3:2-re elveszített a Barca Guttmann Béla Benficája ellen úgy, hogy a két katalán gólt Kocsis és Czibor szerezte.
1979. július 22-én kiesett (kiugrott?) barcelonai kórháza ablakából, és életét vesztette. Kétszeres életnagyságú szobra szeretett nevelőegyesülete, a Ferencváros stadionja előtt áll, 2019. szeptember 21-én, 90. születésnapján avatták fel fia, ifjabb Kocsis Sándor jelenlétében.
Hogy ki volt az 1958-as svédországi vb hőse? Mindenki egy emberként vágja rá, hogy Pelé! De a 17 éves Fekete Gyöngyszem térdsérülés miatt csapata első két mérkőzésén, Ausztria és Anglia ellen nem is lépett pályára, csak a harmadik találkozón debütált, a Szovjetunió elleni 2:0-nál. Gólt nem szerzett, de a csapat benn volt a negyeddöntőben, ahol a Wales elleni 1:0 már az ő góljával alakult ki. Az elődöntőben a franciák elleni 5:2-ből három, a fináléban a svédek elleni ugyancsak 5:2-ből két góllal vette ki a részét, azaz hat góllal zárta a tornát. De Peléről, minden idők legnagyszerűbb futballistájáról lesz még bőven alkalmunk áradozni a tizenkét évvel későbbi, 1970-es vb kapcsán...
Just Fontaine viszont tizenhárommal, ami a mai napig világbajnoki gólcsúcs!
No de ki volt ez a mesébe illő termelékenységű center?
Először is, nem egészen volt francia. 1933. augusztus 18-án az akkor Franciaországhoz tartozó Marokkó déli nagyvárosában, a mesés Marrakesben született, francia apától és spanyol anyától. Első klubja, az USC Casablanca is marokkói volt, a fiú csak 20 évesen, 1953-ban lett a Nice játékosa, majd amikor a nagy Raymond Kopa 1956-ban a Reims csapatából a Real Madridba szerződött, Kopa helyettesítésére a francia bajnokcsapathoz hívták a 23 éves Fontaine-t. Itt a center 131 bajnoki meccsen 122 gólt szerzett, s ki tudja, meddig jut, ha 28 évesen és 11 hónaposan nem kényszerül visszavonulni 1962-ben.
Gólátlaga a válogatottban még lenyűgözőbb: 21 mérkőzésen 30-szor rezegtette meg az ellenfelek hálóját.
Fontaine csúcsformában érkezett a svédországi világbajnokságra. 24 éves volt, a legjobb korban, egy kisebb téli térdoperáció következtében viszonylag kipihent, és az éppen befejeződött francia bajnokságban 26 meccsen szerzett 34 góljával segítette hozzá a Stade de Reims csapatát sorozatban második bajnoki címéhez.
Érdekes módon Fontaine már öt évvel korábban bemutatkozott a válogatottban, és mindjárt mesterhármassal Luxemburg ellen, de aztán öt év alatt mindössze ötször jutott szóhoz, így érkezett el az '54-es vb. Paul Nicolas szövetségi kapitány az utolsó pillanatig habozott, hogy Fontaine-t vagy René Bliard-t vigye ki a világbajnokságra, végül a sors megoldotta a dilemmát: Bliard megsérült, és így Fontaine utazott.
A világbajnokságon fantasztikusan működött Kopa és Fontaine kettőse. Kopa tömte a gólpasszokkal Fontaine-t, aki mind a hat meccsén betalált. Kezdésként hármat vágott Paraguaynak (7:3), kettőt a nagyszerű Jugoszláviának (3:2) és egyet Skóciának (2:1), ez utóbbin még egy gólpasszt is adott Kopának.
A negyeddöntőben Észak-Írországot 4:0-lal seperték le a pályáról, Fontaine két gólt rúgott, majd jött a Brazília elleni elődöntő.
Vava gyors góljára Fontaine parádés góllal válaszolt, és 1:1 maradt az eredmény a 36. percig, amikor vava eltört Jonquet, a francia csapatkapitány lábát. Mivel akkor még nem volt csere, az utolsó 54 percet tíz emberrel játszotta végig franciaország, és 5:2-re kikapott.
Ki tudja, mi a végeredmény, ha Jonquet nem sérül meg?
Így maradt az NSZK elleni bronzmérkőzés, amelyen Fontaine-nek három gólt kellett szereznie ahhoz, hogy megdöntse Kocsis Sándor négy évvel azelőtt felállított 11 gólos vb-rekordját.
A francia bombázó nem aprózta el, négyet vágott a világbajnoki címvédőnek, és ő lett minden idők legeredményesebb vb-gólkirálya.
A németek elleni 6:3, Fontaine négy góljával!
Simán lehetett volna 16 is az a 13, mert a skótoknak lőtt két kapufát, az NSZK ellen pedig átengedte a tizenegyest Kopának, pedig akkor még csak 10 gólnál tartott összesítésben...
És még csodálatosabb az a 13 gól, ha tudjuk: Fontaine nem a saját cipőjében szerezte azokat, hanem a csapattársától, Stéphane Bruey-től kölcsönkapott csukában...
Akkoriban még nem járt Aranycipő a gólrekordernek, ezt negyven évvel később, 1998-ban kapta meg egy ünnepségen Gary Linekertől.
Sajnos 1960-ban kétszer is eltörte a lábát, válogatottbeli pályafutását 21 meccsen szerzett 30 góllal fejezte be. 1,43-as gólátlaga a legmagasabb a világon azok között, akik legalább 30 gólt rúgtak.
Fontaine hála istennek, ma is él, 89 éves. Toulouse-ban lakik, van két Lacoste-üzlete. Állandóan futballmeccseket néz a tévében, vagy a belote nevű francia kártyajátékot játssza.
Hogy megdöntik-e valaha a világbajnoki gólcsúcsomat? – teszi fel a költői kérdést. – Kizárt dolog. Még csak meg sem fogják közelíteni.
Most, Katarban biztosan nem. Akinek ugyanis talán lenne egy minimális esélye rá a gólérzékenysége miatt (Erling Haalandnak), az nem lesz ott a vb-n. Norvégia ugyanis nem jutott ki a 22. világbajnokságra.
(Borítókép: Alcides Ghiggia 2014. február 3-án. Fotó: Fridman / Corbis / Getty Images)