Most olyan korszak következik, amely alapjában véve egy emberről szól: Diego Armando Maradonáról. Az 1986-os mexikói világbajnokságon megdicsőült az aranyfiú, négy évre rá hátán vitte be a döntőbe az amúgy dögunalmas és pocsék futballt bemutató Argentínát, míg 1994-ben egy bombaerős válogatottal akár másodszor is világbajnok lehetett volna, ha… Ha nem doppingol, vagy ha – hite szerint – a FIFA szándékosan nem babrál ki vele.
Maradona, ki más?!
Mi maradt meg bennem legélesebben az 1986-os mexikói világbajnokságból? A halálosan laza és tehetséges, de vérlázítóan könnyelmű dánok futballja? Diego Maradona – vagy inkább Isten – keze? Ugyanennek az embernek a szürreális cselsorozata a végén Peter Shilton elfektetésével és az évszázad góljával? Vagy a mi keservünk, az irapuatói 6–0-s vereségünk a Szovjetuniótól, a magyar futball sokadik Mohácsa? Ez mind, de istenigazából mégsem ezek, hanem egy valamikori tízpróbázó, Hans-Peter Briegel szívet tépő rohanása, amellyel tízméteres hátrányból indulva majdnem utolérte a Maradona indításával a német kapu felé csörtető Jorge Burruchagát.
Ebben minden benne volt. A gólpasszt adó Maradona zsenialitása és az elveszett labdát nem ismerő németek küzdőszelleme is, amellyel másodpercekkel korábban kiegyenlítettek 2–2-re, de benne volt az a taktikai naivitás is, amellyel Karl-Heinz Rummeniggéék tovább rohamoztak 2–2 után, megmámorosodva, a legcsekélyebb gondot sem fordítva a védekezésre, szinte felkínálva a területet a remekül kontrázó argentinoknak.
Persze ettől függetlenül az 1986-os világbajnokság hőse Diego Armando Maradona volt. Soha korábban – és később – nem függött annyira egyetlen játékostól a csapat sikere, mint 36 éve Mexikóban. Nyugodtan kijelenthetjük, ha a kis Hajast (Pelusa) kivesszük Carlos Salvador Bilardo válogatottjából, akkor talán a csoportjukból sem jutnak tovább az argentinok.
Hogy nem csak a levegőbe beszélünk, azt a számok is alátámasztják. Egyetlen játékos, az angol Gary Lineker szerzett csak több gólt – hatot – azon a világbajnokságon Maradona öt góljánál, de az argentin még öt gólpasszt is hozzátett, és így összesen tíz gólból vette ki a részét. Ezen a listán Igor Belanov (Szovjetunió) követi nyolccal, míg Lineker, a brazil Careca és a dán Preben Elkjaer Larsen hat-hat gólban vállalt szerepet így vagy úgy.
Természetesen a legtöbb sikeres cselt is ő mutatta be a vb-n – ezen a listán a szovjet Ivan Jaremcsuk követi jócskán leszakadva –, míg talán a következő adat a leginkább sokatmondó: 53 alkalommal szabálytalankodtak vele szemben, és ez a szám több mint kétszer akkora, mint a második helyezetté.
Nem csoda, hogy amikor két éve meghalt Maradona, Claudio Tapia, az Argentin Labdarúgó-szövetség (AFA) elnöke ezzel a megható üzenettel fejezte ki mélységes gyászát:
A legjellemzőbb talán Lineker kommentárja volt az Argentína–Anglia (2–1) mérkőzés után, amelynek pedig szenvedő alanya volt.
Amikor berúgta a második gólját a szemkápráztató cselsorozata végén, nem a fájdalom volt a domináns érzés, hanem a csodálat, és valójában meg akartam tapsolni Maradona attrakcióját.
Azért ne felejtsük el, hogy egy kétes értékű rangsorban is Maradona végzett az élen: hét alkalommal kezezett a világbajnokságon, többször, mint bárki más 1966 óta, amikor elkezdték ezt a statisztikát vezetni. És ez csak azokat a kezezéseket tartalmazza, amit észre is vett a játékvezető…
De most ne ezt a szégyenletes gólt idézzük fel, hanem azt, amely nem sokkal később követte, minden idők legcsodálatosabb gólját, ismét csak Peter Shilton kapujába. A vb negyeddöntőjében, az Azték Stadionban. És közben hallgassuk mámorosan a legendás Victor Hugo Morales, a Radio Argentina szpíkerének közvetítését:
„Maradona most megkapja a labdát, ketten támadnak rá, rálép a labdára, aztán megiramodik a jobb oldalon! A világ futballjának géniusza! Már a harmadikat is kicselezte, Burruchaga kapja, de mégsem, Maradona egyedül, a géniusz, a géniusz, a géniusz, tá-tá-tá-tá, és gól!!! Góóóól! Sírni akarok! Szent isten! Éljen a futball! Golaaaazo! Diegooool!!! Sírni kell! Bocsássanak meg, kedves hallgatóim. Maradona, micsoda feledhetetlen rohanás végén! Minden idők legnagyszerűbb akciója! Kozmikus lövés. Melyik bolygóról érkeztél?! Annyi angolt hagytál a földön fekve! Hogy az ország egyetlen ökölbe szorított kéz legyen! Üvöltsünk Argentínáért! Argentína–Anglia 2–0! Diegoool! Diego Armando Maradona! Köszönöm, Istenem, köszönöm a futballt, köszönöm Maradonát, köszönöm ezeket a könnyeket, köszönöm az Argentína–Anglia 2–0-t.”
Na, ezt csinálja utána egy magyar riporter! (Persze ahhoz egy magyar világbajnoki aranyérem is kellene, de legalábbis egy részvétel a vb-n…) Victor Hugo Morales amúgy nem is argentin, hanem uruguayi, és csak 1981-ben költözött Argentínába. És még mindig él, decemberben lesz 75 éves.
Van egy anekdota, talán meg is történt: a kis Diego totyogott az udvaron, és beleesett a nyitott pöcegödörbe. Szegény gyerek már nyakig belemerült, amikor a nagybátyja kétségbeesetten odaugrott, megpróbálta kihúzni, és közben ezt kiabálta: „Dieguito, tartsd a fejed a sz.r fölött!”
Ebben az egy mondatban benne volt minden, ami Maradona életét jellemezte. Az állandó küzdelem önmagával, a szenvedélyeivel, hogy a fejét valahogy a sz.r fölött tartsa. Sokáig sikerült, de aztán a kokain, az ital, a rosszabbik énje felülkerekedett.
De most még 1986-ban vagyunk, élete legnagyobb sikerénél.
A 13. világbajnokság hőse Diego Armando Maradona volt. Ennél egyértelműbb hőst még nem hordott a hátán a Föld.
Goycoechea – Brehme, Baresi, Maldini – Gascoigne, Matthäus, Sztojkovics, Maradona – Schillaci, Klinsmann, Milla.
Az újságírók ezt a tizenegyet szavazták meg az 1990-es vb All-Star csapatának. Három-három német és olasz, két argentin, egy-egy angol, jugoszláv és kameruni. Amikor elhatároztam, hogy az én hősöm Andy Brehme lesz, akkor még nem kerestem ki a torna válogatottjának összeállítását, és amikor megláttam, hogy Andy is benne van, megnyugodtam.
Olyan nagyot nem hibázhattam. Még úgy sem, hogy a hivatalos MVP és a gólkirály Salvatore „Toto” Schillaci az olaszok „egynyári” hőse volt.
Persze szokatlan, hogy egy hátvédet jelölünk meg a világbajnokság héroszának, egy olyan hátvédet, akiről nem is tudtuk, egészen a döntőben az argentinoknak belőtt tizenegyeséig, hogy jobb- vagy ballábas. Annyira abszolút kétlábas volt. Ő maga így nyilatkozott erről:
Ballal pontosabban rúgtam, jobbal erősebben. Voltaképpen mindegy volt nekem.
Persze egy tizenegyest nem lehet két lábbal rúgni, mert akkor hanyatt esik az ember, a labda pedig el sem vánszorog a kapuig. Így hát Andy jobbal rúgta be a labdát a jobb sarokba, Goycoechea, a torna kapusa rajta volt, majdnem el is érte, de csak majdnem.
Németország, azaz még NSZK, 1–0-ra győzött, és másnap a Bild címlapján csak egyetlen szó harsogott öles betűkkel:
WELTMEISTER!
Ma már egybehangzó a vélekedés, hogy minden idők legpocsékabb világbajnokságán. És még az sem biztos, hogy az a tizenegyes tizenegyes volt…
Kezdjük ott, hogy az argentinok négy alapemberük, köztük a nagyszerű Caniggia nélkül álltak fel, mert négyen el voltak tiltva sárga lapok miatt.
Aztán a 64. percben Edgardo Codesal, az uruguayi bíró kiállította Pedro Monzónt, aki pedig csak a szünetben állt be, a Klinsmann elleni durva szabálytalanságért. Argentína 10 emberrel folytatta. És a 85. percben Völler kényszerítőzött Matthäusszal, majd amikor visszakapta a labdát, Sensini becsúszott neki.
Akárhányszor nézzük a lassítást, úgy tűnik, előbb a labdát éri el. Codesal mégis befújta a tizenegyest. Hatalmas tumultus, Codesal Dezottit is kiállította, de Brehme – aki négy évvel korábban ugyancsak ott volt a szintén az argentinok elleni, csak éppen akkor 3–2-re elveszített döntőben – előbb még a jobb sarokba vágja a találkozó egyetlen gólját. Ennyi. Ennyi? No, annál azért egy kicsit több. Az 1990-es világbajnoki cím szimbolikus lépés volt a német egység megteremtése felé vezető úton, mint ahogy az 1954-es svájci vb-diadal, a Berni Csoda Németország önbecsülését, önbizalmát adta vissza a nácizmus és a második világháború kataklizmája után nem egészen egy évtizeddel.
A hamburgi születésű Andreas Brehme úgyszólván hazai pályán játszott az olaszországi vb-n, hiszen Klinsmann-nal és Matthäusszal ők hárman alkották 1988 és 1990 között az Inter félelmetes német légióját. Micsoda gólt rúgott jobbal a hosszúba, a tizenhatos sarkától a hollandoknak!
Nálam nem véletlenül volt ő az 1990-es olaszországi vb hőse. Még úgy is, hogy a helyszínen csodálhattam Maradona játékát a nápolyi Stadio San Paolóban, 60 000 néző előtt az Argentína–Olaszország-elődöntőben, ahol az olasz szurkolók az argentinoknak drukkoltak Maradona miatt! Nem beszélve a döntőről a római Stadio Olimpicóban, amely ugyan meglehetősen silány meccs volt, de mégiscsak világbajnoki döntő…
1994-ben ki volt a vb hőse? Nyilván olyasvalakit kell választanom, aki a győztesnél, tehát a brazil válogatottban játszott. Csakhogy Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitány Brazíliája minden idők legkevésbé „brazil” válogatottja volt. Nem is lehetett egy lapon említeni például az 1982-es parádés, Zicóval, Sócratesszel, Falcaóval felálló csodacsapattal.
Amely azonban elvérzett, művészek ide vagy oda, míg Parreira szakmunkásai világbajnokok lettek. Dungával, Mazinhóval, Mauro Silvával és a többi „favágóval”. Dunga az 1990-es lebőgés bűnbakja volt, őt hibáztatták a gyenge szereplésért, ám négy év múlva komoly comebacket hajtott végre csapatkapitányként.
No persze azért volt egy művészük is, az utolsó vb-selejtezőre a publikum nyomására behívott Romário személyében. A csatárt Parreira elküldte a válogatott környékéről, mert egy alkalommal felháborodott, amiért csak csereként jutott szóhoz, jóllehet Hollandiából utazott haza a meccsre, a PSV Eindhoven csapatától. Így a válogatott Romário nélkül vágott neki a selejtezőknek, de hét forduló után, az utolsó meccs előtt, amelyen Uruguayt fogadták a Maracanában, nagyon rezgett a léc. Minimum egy döntetlenre volt szükségük a braziloknak ahhoz, hogy a selejtezőcsoport élén végezzenek.
Parreira kínjában felrúgta elveit, és meghívta Romáriót a válogatottba. Erre a csatár magabiztos nyilatkozatot adott: „Már tudom, hogy mi történik. Kivégzem Uruguayt.” És ki is végezte, 2–0-ra győzött Brazília, mindkét gólt Romário lőtte. Erre Parreira szemrebbenés nélkül megjegyezte: „A Jóisten küldte Romáriót a Maracanába.”
Aztán elkezdődött a világbajnokság, és úgy tűnt, a 34 éves és teljesen megfiatalodott, 13 kilót leadott Maradona vezérletével Argentína meg sem áll a végső győzelemig. Görögországot 4–0-ra verte az előző vb döntőse – Diego rúgott egy pompás gólt –, majd Nigériát is legyőzte 2–1-re, de akkor robbant a bomba: ephedrint találtak az argentin csapatkapitány vizeletében. Ezzel véget is ért Maradona világbajnoksága. Nemcsak hogy kizárták a vb-ről, hanem még az Egyesült Államokat is el kellett hagynia.
Nézzük meg Maradona utolsó világbajnoki gólját az 1986-os vb-ről már jól ismert Victor Hugo Morales tolmácsolásában:
Szemmel is nehéz követni a labda útját...
Ezzel elhárult a legnagyobb akadály Brazília világbajnoki győzelme elől. A csoportban Oroszországot 2–0-ra, Kamerunt 3–0-ra verte, a remek Svédországgal 1–0-t játszott, Romário mindhárom mérkőzésen szerzett egy gólt. A 16 között a házigazda Egyesült Államokat 1–0-ra győzte le, majd a negyeddöntőben a vb legjobb meccsén a Bergkamp által vezérelt hollandokat 3–2-re, itt megint rúgott egy gólt. Az elődöntőben ő szerezte a mérkőzés egyetlen gólját a svédek ellen – 169 centis létére fejjel! –, majd jött a döntő, amely 0–0-ra végződött Olaszország ellen, tizenegyesekkel 3–2-re győzött Brazília, miután Roberto Baggio magasan fölé lőtte a maga tizenegyesét.
Romárióé lett a vb MVP-jének járó Aranylabda. Odahaza Lula, az elnök pózolt a vb hősével, ugyanaz a Lula, akit a minap ismét megválasztottak Brazília elnökének.
Az élet néha ismétli önmagát, a politikában mindenképp.
(Borítókép: Diego Maradona 2019. november 10-én. Fotó: Marcos Brindicci / Getty Images)