Már csak egy hetet kell várni, és elstartol a futballtörténelem első olyan világbajnoksága, amelyet egy arab ország földjén rendeznek meg, azaz kezdődik a 2022-es katari labdarúgó-világbajnokság. Ennek apropóján az Index sportújságírói felelevenítik az első világbajnokságukhoz köthető emlékeiket, így következzen most egy szubjektív visszaemlékezés a 2014-es brazíliai tornáról.
Rögtön felvetődhet az olvasóban a kérdés, hogy az első emlékei az írónak egy labdarúgó-világbajnoksággal kapcsolatban tényleg mindössze nyolc évvel ezelőttiek? Bizony, ez a helyzet, mivel igaz, hogy az első emlékfoszlányaim még a 2010-es dél-afrikai vb-ről valók, de rendkívül hiányosak, így egészen a 2014-es brazíliai világeseményig kell utaznunk, hogy komplex élménybeszámolóval tudjak szolgálni. Mondani szokták, hogy bármiről legyen szó az életben, mindig az első a legemlékezetesebb. Ebben az esetben ez egyértelműen igaz, mivel
a nyolc évvel ezelőtti világbajnokságon láttam életem eddigi legmegdöbbentőbb mérkőzését, amelyről a mai nap alig tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént.
Na de erről majd kicsit később.
2014 nyarán járunk, utolsó előtti általános iskolai évemet fejeztem be éppen, és már évek óta lelkes futballszurkoló voltam, amit elsősorban édesapámnak köszönhettem. A mai napig emlegetni szokták családon belül, hogy 2004-ben, mikor még csak négyéves voltam, már ott ültem apukám mellett a televízió előtt, és együtt néztük végig, ahogy a görög válogatott csodával határos módon megnyeri a labdarúgó-Európa-bajnokságot. Igaz, egy pillanatra sem emlékszem ebből, de videófelvételek alapján már lehetőségem volt újra átélni azokat a páratlan pillanatokat. És valószínűleg valamikor akkor dőlt el, hogy én nagykoromban vagy labdarúgó, vagy sportújságíró/riporter/sportkommentátor szeretnék lenni.
Nos, hogy ne érje szó a ház elejét, előbbivel is bőszen próbálkoztam, az MTK Budapest utánpótlásában edződtem tizenévesen, de aztán közbeszóltak a tanulmányok, és a futball űzése mindössze hobbivá alakult át az életemben. És itt tényleg arról volt szó, hogy az iskolapadot választottam a sport helyett, egyszer sem lőttem el azt, hogy „engem vitt volna már a Fradi is, ha nincs az a fránya sérülés”.
De térjünk át a lényegre, a 2014-es labdarúgó-világbajnokságra, ahol számomra központi szerepet játszott a görög csapat – mivel apukám révén görög származású vagyok –, így leginkább a Jórgosz Szamarász vezette válogatottnak szorítottam. Persze voltak rajtuk kívül is kedvenceim, például a címvédő spanyol válogatott, mivel Iker Casillast nemcsak Real Madrid-kötődése miatt kedveltem, hanem személye azóta is a futballtörténelem legkiválóbb kapusaként lebeg a szemem előtt. Így azért titkon bíztam benne, hogy a spanyol válogatott megvédi címét, és a görögök is jól fognak szerepelni a tornán.
Emlékezetes, hogy közel sem voltak barátiak a mérkőzések időpontjai, több találkozó, köztük Görögország egyik csoportmérkőzése is magyar idő szerint éjfél után kezdődött, de 14 éves nagyfiú voltam már, így kitartóan virrasztottam végig az éjszakákat a televízió előtt. Viszont nem mindig örültem annak, amit láttam, mivel hatalmas megdöbbenésemre már a csoportkörben búcsúzott a spanyol válogatott, sőt a hollandok ellen Robin van Persie „repülős” gólja örökre az egyik legemlékezetesebb találat marad, amit láttam. Egyszerűen nem hittem el.
Aztán jöttek ugye a görögök, akik az első meccsen simán kikaptak Kolumbiától, a japánok elleni, gól nélküli döntetlenjük maximum háttérzajnak volt jó, de aztán következett az utolsó meccs, Elefántcsontpart ellen. És végre-valahára megszületett az első görög gól is a vb-n Andréasz Szamárisz jóvoltából, amivel továbbjutásra állt a csapat. Aztán Bony negyedórával a találkozó vége előtt egyenlített, és kezdett minden esély elszállni, elkönyveltem, kiestünk. De amikor már senki sem számított rá, a 93. percben tizenegyest kapott a görög csapat, a pontrúgást pedig Szamarász higgadtan értékesítette, és lőtte a legjobb 16 közé a helléneket. Emlékszem, annyira izgultam a tizenegyesnél, hogy oda sem mertem nézni. Sőt, felszaladtam az emeletre, és onnan hallgattam, berúgtuk-e a büntetőt, vagy sem.
Lényeg a lényeg, jöhetett a nyolcaddöntő Costa Rica ellen, ahol hátrányba kerültek a görögök a második félidő elején, de újra jött a dráma, és a 91. percben Szókratisz Papsztathópulosz hosszabbításra mentette a meccset. A tizenegyespárbaj közben majdnem kiugrott a szívem a helyéről, de a végén szomorúan kellett konstatálnom, hogy a közép-amerikaiak egy tizenegyest sem rontottak, de az egyik kedvencem, Theofánisz Gékasz lába megremegett, amivel kiesett a válogatottam.
Utána már biztos voltam benne, hogy ezt a világbajnokságot kizárólag a brazilok nyerhetik, főleg hazai pályán, saját közönségük előtt. Utólag visszagondolva már tudom, honnan ered kiváló érzékem a sportfogadáshoz...
Eljött aztán az elődöntő, a Brazília–Németország-mérkőzés, ahol a megérzésemre hagyatkozva gondoltam: behúzzák ezt a brazilok, esélyük sem lesz a németeknek. Nos, hát nem minden pontosan így történt, olyannyira nem, hogy mai napig életem legmegdöbbentőbb futballélményét éltem át ezen a mérkőzésen. Nincs olyan, labdarúgást kedvelő ember szerintem, aki ne látná maga előtt azokat a perceket, mikor az első félidőben a német válogatott valósággal megsemmisíti a brazilokat, egyik gólt rúgva a másik után. A huszadik perc környékén egygólos német előnynél szaladtam ki frissítőért a konyhába, mire visszaértem, már a negyedik német gól zörgött Júlio César kapujában.
Döbbenten álltam a képernyő előtt azt kérdezve: itt mégis mi történt? Édesanyám csak annyit felelt erre: azt mondtad, kisfiam, ez izgalmas meccs lesz, akkor miért csak a németek rúgnak gólt?
Azóta is nehezen hiszem el, hogy végül 7–1-re nyertek a németek, így az első világbajnokságom rögtön életem legemlékezetesebb futballélményét szolgáltatta. Őszintén szólva aztán a döntő annyira nem ütötte meg nálam az ingerküszöböt, de azért becsületből leültem megnézni, és ha már ott voltam, Real Madrid-szurkoló létemre a korábbi madridi csatárnak, Gonzalo Higuaínnak szorítottam. Láss csodát, pont ő puskázta el az argentinok egyik legnagyobb ziccerét a meccsen, így szimpátiám nem hozott neki szerencsét. Sőt, az általam viszonylag unalmasnak minősített döntőt a hosszabbításban Mario Götze megnyerte a németeknek.
Én meg örültem, hogy nem lesz büntetőpárbaj, mert így mehettem aludni.
1974 – Sörbe fojtottuk bánatunkat Cruyffék veresége után
1998 – Gólvágó kapus, agyonsztárolt brazilok, sátrazás és a Medve-tó
2002 – Titánból embert: avagy egy kilencéves srác Oliver Kahnnal közös fejlődéstörténete
2002 – A legrondább frizura a világon, mégis mindenki ilyet akart
2010 – Zümmögő vuvuzelák, tökéletesen tippelő polip és a macsó spanyol válogatott