A 2000-es évek vége, a 2010-es évek eleje tagadhatatlanul a spanyol foci aranykora, ezt még az ellenségei sem kérdőjelezhetik meg. Klubszinten hasít a Barcelona, a válogatott pedig előbb Luis Aragonés, az El Sabio de Hortaleza, a Hortalezai Bölcs vezérletével 2008-ban Európa-bajnokságot nyer, majd Vicente Del Bosque úgy veszi át a stafétabotot, hogy egyetlen ütemet sem téveszt a formálódó aranycsapat: diadal a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon és a 2012-es lengyel–ukrán Eb-n. A La Masia 1987-es, 1988-as évjárata korábban sohasem látott kvalitású zseniket dob a felszínre Gerard Piqué, Sergio Busquets, Cesc Fabregas és Pedro személyében, megerősítve néhány, pár évvel idősebb vagy fiatalabb Barca-zsenivel, Carles Puyollal és Andrés Iniestával, kiegészítve a Real Madrid oszlopaival, Iker Casillasszal, Sergio Ramosszal és az El Corte Inglés áruházlánc filmszínész külsejű modelljével, Xabi Alonsóval.

Érzelmi okból maradjunk Iniestánál

A megannyi zseniális spanyol/katalán hős közül emocionális okokból ragadjuk ki Andrés Iniestát, ezt az iskolásfiú-külsejű fáradhatatlan középpályást, aki már a Chelsea-nek emberhátrányban, a 93. percben lőtt góljával kitörölhetetlenül bevéste a nevét a katalán/spanyol szurkolók szívébe, hiszen ha nincs az a sistergős bomba, akkor a Barca soha nem jut be a 2009-es BL-döntőbe, és ma nem beszélhetnék az első éves edző, Pep Guardiola megismételhetetlen bravúrjáról, az egy naptári évben elnyert hat trófeáról (Király-kupa, La Liga, BL, Spanyol Szuperkupa, UEFA Szuperkupa, klubvilágbajnokság).

De az érzelmi háttérhez sokkal erőteljesebben hozzátartozik a világbajnokság döntőjében lőtt gólja utáni cselekedete. Miután a hosszabbítás második félidejében belőtte a nyilvánvalóan világbajnoki címet jelentő gólt, lekapta a mezét, hogy látható legyen az atlétatrikóján az üzenet a túlvilágra:

Dani Jarque siempre con nosotros – Dani Jarque, örökre velünk leszel.

Ebben benne volt Andrés Iniesta egész lénye, jelleme. Dani Jarque, a katalán középső védő csak egy évvel volt idősebb Iniestánál, és ennélfogva sokszor játszottak együtt a különböző korosztályos válogatottakban. 2002-ben például együtt nyerték meg az U18-as Európa-bajnokságot. Az sem számított, hogy Dani később az Espanyol, a barcelonai spanyolpártiak játékosa lett, Andrés pedig paradox módon – La Mancha-i castellano létére – a városi katalán fellegvárba került, barátságuk változatlan maradt. Jarque az Espanyol 2009-es olaszországi felkészülése közben esett össze a pályán és halt meg, valahogy úgy, mint öt évvel korábban Fehér Miklós. Iniesta élete legfontosabb napján karrierje legfontosabb meccsére készülve a johannesburgi Soccer Cityben sem feledkezett meg néhai barátjáról, és saját kezűleg írta a trikójára a túlvilágnak szánt üzenetet.

Szóval, emiatt (is) választottuk ki Iniestát, a világbajnoki gól szerzőjét a sok spanyol hős közül. Lehetett volna Iker Casillas, aki csodával határos módon akadályozta meg Wesley Sneijdert a gólszerzésben, lehetett volna Carles Puyol, a védelem tábornoka, lehetett volna Xavi, a középpálya virtuóza, de inkább a szerény kis fuentealbillai srác mellett tettük le a garast.

Iniesta 1996-ban, 12 évesen tűnt fel, azon a Torneo Nacional Alevín de Fútbol 7 nevű U15-ösöknek rendezett tornám, amelyen megannyi későbbi világnagyság mutatta meg az oroszlánkörmeit Fernando Torrestől David De Geáig. Hiába volt három évvel fiatalabb a többieknél, az Albacete serdülőben játszó srácra felfigyelt a La Masia két scoutja, azaz játékostoborzója, Oriol Tort és Rodolfo Borrell, és rábeszélték a srácot és édesapját, José Antoniót az ötszáz kilométeres költözködésre.

Ezzel el is dőlt Iniesta sorsa, hiszen akkoriban a La Masia a világ legjobb utánpótlás-nevelő műhelye volt. Olyannyira, hogy a 2010-es világbajnoki döntőben hét olyan játékos lépett pályára, akik ott nevelkedtek. Ilyen pedigrével – mármint hét világbajnokkal – a földkerekség egyetlen futballiskolája sem büszkélkedhet. Nem árt idézni a játékos akkori klubedzője, Pep Guardiola jellemzését egyik kedvencéről:

Andrés egészen különleges jelenség. Nemcsak azért, mert nagyszerű játékos, hanem mert tökéletes példakép lehet minden, a Barca utánpótlásában futballozó tehetségnek. Nem hord fülbevalót, nincs tetoválása, messziről teljesen átlagos gyereknek tűnik. De csak messziről. Minden edzésen a maximumot hozza ki magából, kivétel nélkül. Ha csak húsz percre küldöm be, akkor sem elégedetlenkedik, és simán feltalálja magát akkor is, ha nem az eredeti posztján, a középpályán kell játszania, hanem, mondjuk, szélsőcsatárként. Klubunk óriási értéke, szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy mekkora.

És most írjuk le a történelmi gólt, amellyel Spanyolország világbajnok lett.

A Spanyolország–Hollandia döntő hosszabbításának második félidejében jártunk, gól még nem esett, úgy nézett ki, tizenegyes rúgásokra kerülhet sor. Fernando Torres, a Liverpool sztárja épp akkor állt be, pedig már lemondott arról, hogy vb-döntő részese lehet. De Del Bosque bevetette a centert. És Torres labdát szerzett, majd keresztpasszal Iniestát indította, Van der Vaart azonban lefülelte az átadást, ám rossz helyre szabadított fel. Hiszen nem volt védő, de Heitinga kiállítása miatt a hollandok már tíz emberrel játszottak.

A lepattanóra Cesc Fabregas csapott le, aki Mathijsen és Van Bommel szorításában kiugratta Iniestát, még mielőtt Van der Vaart fel tudott volna tápászkodni. Iniesta elsőre felpörgette magának a labdát, majd a második mozdulatával beverte a hálóba. A gólszerző ezt a két mozdulatot némi fizikai okfejtéssel idézte fel, ahogy Graham Hunter remek könyvében, a Barcában olvashatjuk:

Cesctől kaptam a labdát, és akkor egyszer csak ott termett Isaac Newton. Ahogy átvettem a labdát, már tudtam, hogy nem fogok hibázni. Csak be kellett várnom, hogy kellő magasságba kerüljön a labda, és már lőhettem is. Vártam, hogy szép lassan leessen, és tudtam, hogyha a gravitáció nem szűnik meg – márpedig nem szokott megszűnni –, akkor bevágom.

Iniestának volt még egy – csak egy? – feledhetetlen mozdulatsora a döntőben. A hosszabbítás első félidejében Robben megiramodott Sneijder forintos labdájával, de Iniesta visszasprintelt, és közbelépett, majd lebirkózta – szabályosan – a nagyobb és erősebb hollandot, majd megszerezte a labdát az alapvonalnál. Ezután egy Zidane-csellel lefordult Van der Wielről, és újra szembe találta magát Robbennel, a Bayern csillagával. Sebaj, ösztönből felbőrözte a hollandust, de nem ám a show kedvéért, hanem mert így tudta a legegyszerűbben eljuttatni a labdát Carles Puyolhoz. Lássuk csak!

Két villanás a kis illuzionistától – ez volt az egyik beceneve, El Ilusionista, a Barcában –, és ennyi is elég, hogy értékeljük nagyságát. Az már csak hab a tortán, hogy négy BL-diadal, kilenc spanyol bajnoki cím, egy vb- és két Eb-arany olvasható a pedigréjében. Csekélység...

Nem volt könnyű válogatni a teuton lovagok között

Ha Thomas Müllert választom, nem tévedek nagyot. Manuel Neuerrel sem fogok mellé. És Philipp Lahm, minden idők legintelligensebb szélső hátvédje? Vagy ott a logikus választás, Mario Götze, a sorsdöntő, világbajnoki gól szerzője? De még a döntőben a hazáért a vérét adó Schweini, azaz Bastian Schweinsteiger is simán szóba jöhetett volna, hiszen a 2010-es dél-afrikai negyeddöntő után ezúttal a Maracanában is leradírozta a pályáról Messit.

Mi mégis a Nationalelf eszére, a brazilok elleni történelmi 7–1 során két remekbe szabott gólt szerző Toni Kroosra adjuk a voksunkat. Tehát az Indexnél ő a 2014-es brazíliai világbajnokság hőse. Nem pedig Lionel Messi, akit amúgy a FIFA a vb MVP-jének jelölt.

Toni Kroos 1990 januárjában, két hónappal a Berlini Fal leomlása után, a német egyesítés évében született a Keleti (Balti)-tenger partján fekvő Greifswald városában, az egykori NDK területén, így az Ossie-k első olyan generációjának a képviselője, akiknek már nincs élményük a kommunista német államról. Toni édesanyja keletnémet tollaslabda-bajnok volt, édesapja a Hansa Rostock ifjúsági futballcsapatának az edzője, fivére, Felix pedig a Werder Bremen és az Union Berlin játékosa volt, jelenleg a második ligás Eintracht Braunschweiget erősíti.

Toni 17 évesen, csodagyerekként robbant be a köztudatba, ekkor mutatkozott be a Bayern München felnőttcsapatában az Energie Cottbus elleni, 5–0-ra megnyert bajnokin.

Ottmar Hitzfeld kedvence volt, Jürgen Klinsmann azonban kölcsönadta a Bayer Leverkusennek, hogy aztán Louis van Gaal visszahozza, és Jupp Heynckes, majd Pep Guardiola alatt kiteljesedjen.

Így érkezett el a 2014-es brazíliai világbajnokság, ahová már a Real Madrid kiszemelt, bár még nem szerződtetett játékosaként érkezett. (A vb után írt alá, 34 millió euró volt az ára.) Távozásához a végső lökést Karl-Heinz Rummenigge, a bajorok vezérigazgatója adta meg ezzel a mondatával:

Toni Kroos nem világklasszis.

Még hogy nem világklasszis?! Toni nemcsak a 2014-es vb-n bizonyított, hanem négy évvel később, amikor a BL elődöntőjében összesítésben 4–3-as diadalra vezette a Real Madridot korábbi klubja, a Bayern München ellen.

Szóval, Brazília. A nyitányon Németország 4–0-ra lemosta Portugáliát, Thomas Müller mesterhármast szerzett, Kroos két gólpasszt adott Angela Merkel kancellár szeme előtt. Íme:

A Belo Horizonte-i elődöntőben hősünk még ezt a produkciót is felülmúlta. Két gólt rúgott Julio Césarnak, a brazil kapusnak a 7–1 közben. Tény, hogy a házigazda nélkülözte a sérült Neymart és az eltiltott csapatkapitány, Thiago Silvát, a védelem lelkét.

Kroos szögletéből Thomas Müller rúgta az elsőt, Miroslav Klose a másodikat, ez az akció is Kroostól indult el. A harmadikat maga Kroos bombázta ballal, kapásból a jobb alsóba, a negyediknél ugyanő támadta le Dantét, majd Khedirával kényszerítőzött, és a visszakapott labdát belsővel behelyezte megint csak a jobb alsóba. Az ötödik Khediráé volt egy szédítő tiki-taka végén, és még csak 28 perc telt el! A hatodikat és a hetediket Schürrle rúgta, teljessé téve a mészárlást.

A döntőben a 113. percig nem esett gól – akadt helyzet itt is, ott is, sőt, a németek kapufát is fejeltek –, végül a 113. percben Schürrle labdáját a cserejátékos Götze mellre vette, majd szépen bevágta a bal sarokba.

Közben Schweinsteiger arcából patakzott a vér, Németország pedig negyedik világbajnoki címét ünnepelte.

Aranylabdás lett a kis dalmát kecskepásztor

Luka Modricot semmi sem predesztinálta arra, hogy a 2018-as világbajnokság hőse, a Golden Ball tulajdonosa legyen, majd elnyerje a France Football „igazi” aranylabdáját is. Kicsi volt, nehéz gyerekkora volt, de minden akadályt legyőzött a zadari dalmát srác.

Luka még Jugoszláviában született, négyéves volt, amikor kitört a délszláv háború.

És közben megszállottan kergette a labdát, Zvonimir Boban, később Francesco Totti voltak a példaképei. Tizenhat évesen igazolta le a Dinamo Zagreb, és ezzel megkezdődött egy fényes pályafutás.

Hamarosan kölcsönadták a Zrinjski Mostarnak, a bosnyák első liga egyik csapatának. Ez nem a Premier League volt, de az ott töltött egy év után azt nyilatkozta, hogy aki a bosnyák bajnokságban megállja a helyét, annak semmitől sem kell tartania. Annyira kemény volt ott a játék...

Végül 20 évesen, 2005-ben profi szerződést kapott a Dinamótól, és annyira jól futballozott, hogy 2008-ban 16,5 millió fontért megvásárolta a Tottenham Hotspur. Ez a klubrekord beállítását jelentette. Négy évet töltött a PL-ben, mígnem 2012-ben, 27 évesen 30 millió fontért ismét – és vélhetően utoljára – klubot cserélt: a Real Madridnál kötött ki. 

Ennek már tíz éve, és azóta kirobbanthatatlan a csapatból, három spanyol bajnoki cím, öt BL-diadal, négy-négy európai Szuperkupa és klubvilágbajnokság van a dicsőséglistáján, az aprót nem számítva. A horvát válogatottban pedig 154 fellépés és 23 gól, az előbbi hatalmas országos csúcs.

Válogatottbeli karrierjének a csúcspontja természetesen a 2018-as oroszországi világbajnokság volt, ahol ezüstéremre vezette a piros-fehéreket. De ettől függetlenül annus mirabilis, csodálatos éve volt a kis dalmátnak 2018: belefért még egy BL- és egy La Liga-elsőség is.

Az oroszországi vb-n nyilvánvalóan az Argentína elleni 3–0 volt Modric nagy meccse, talán élete meccse. Olyan bombagólt lőtt Nyizsnyij Novgorodban Willy Caballerónak, hogy azt még Roberto Carlos is megirigyelhette volna. A meseszerű „kiflis” gól 7:12-nél:

Modric kapta a legtöbb szavazatot a FIFA voksolásán a brazil Philippe Coutinho és a világbajnok Franciaország 19 éves csatára, Kylian Mbappé előtt. A döntőben sem játszott rosszul a kis dalmát, de a nagyobb tűzerő 4–2-re a franciák javára döntött.

Végül be kell vallanunk – ismét egy személyes élmény, ami mindig sokat nyom a latban:  2019. október 10-én Splitben tanári módon futballozott ellenünk az Eb-selejtezőn a Poljud Stadionban. 3–0-ra győztek a horvátok, Luka rúgta az elsőt, miután leszerelte Kádárt, és besétált a kapunkba.

Tényleg a világ egyik legjobb középpályása, még most is, 37 évesen.

(Borítókép: Andres Iniesta 2010. július 11-én. Fotó: Jamie McDonald / Getty Images)