Kivitt magával apukám az Üllői útra. Ez sok mindent beigazított. Komoly, könnyű, nehéz, vidám. Álltunk a tömött villamos peronján, a bőrfogantyút nem értem föl. Apám kapaszkodott a fogantyúba, én belé, de nem kellett kapaszkodni, zsúfolt volt a kocsi, megtartottuk egymást. Ezt ne képletesen értsd. Utca, lelátók, szív, zsúfolásig tele volt minden. Hat voltam, vagy hét, ötvenes évek legvége. Lódenkabátos, rosszul öltözött, szotyizó és cigiző, izgatott férfikórus. A falelátós arénát lebontották. Ami a helyére épült, azt is. „Mi mindent láttak már a tribünök!”, sóhajtozik Mándy Iván a pálya szélén. Nos, hát konkrétan semmit. Az arena (túl azon, hogy Steinkrankheit, húgykőbetegség) az a finom homok, amivel egykor a küzdőtereket fölszórták.

Oké, aztán mentünk a Fradi toborzójára, egyéves vívóedzések után és nagy tiltakozások után. Apám, hajdani katonatiszt, a vívást erőltette volna, pedig a KISOK-bajnokságban együtt focizott a három Sárosi fivérrel az Eötvös gimnázium csapatában. A Fradi-toborzó háromfordulós volt, és valahogy bevettek, igazoltak is, csinos tagkönyvem van. Pár év múlva abbahagytam. Nem kellett volna.

Jó.

Pár nap múlva kezdődik a világbajnokság. Oké. Nem nagyon érdekel.

Kicsit.

Ezt kamaszkoromban nem tudtam volna elképzelni.

Igaz, akkor még részt vettek a magyarok.

Túl sok minden nem tetszik abból, ami a futball körül – benne, fölötte meg alatta – történik. Nem tetszik már rögtön az, hogy (ennyi minden) nem tetszik. Ugyanis a futball maga tetszik.

Alulfogalmazva.

A futball alap. Ha jól nézed (tehát nem csak a szakmát, és kikapcsolod az elfogultságaidat-elkötelezettségedet), látod az emberi működést. Ez hosszú volna, írtam róla sokat, ha nem is eleget a Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című könyvemben. Húsz méterről látom, ha valaki nem focizott, nem grundon szocializálódott farkaskölyök korában. Abban, ahogy viselkedik. Hogy korrekt, vagy nem, megbecsüli-e vagy lebecsüli az ellenfelét, leadja-e a labdát, vagy nem adja. Hogy miközben kiválni törekszik, mégis hajlandó-e alárendelni magát a közösnek, vagy sem, tudja-e, mi az identitás, tudja-e kezelni, bírja-e a kudarcot, és kibírja-e, ha győz. Ez tetszik.

Sok-sok minden nem.

Túl kevés a gól, mert túl sokan vannak a pályán: sokkal többen, mint akár a nyolcvanas években – nem beszélve az 50-es, 60-as stb. évekről –, mert szignifikánsan többet futnak. A tömeg (is) számít, száz erőteljes nyugdíjas néni ellen a világválogatott is nehezen boldogulna. A kevés gól miatt riasztóan fölértékelődik egy büntető – ráadásul hülyeség, hogy szinte bármely kéz kezezés. Szánalmas, ahogy a védők idétlenül maguk mögé dugják a kezüket.

Nem tetszik, hogy – ellentétben más csapatsportokkal – nincs tiszta játékidő. 4 × 20 vagy 3 × 30 perc játék kellene, kellemes, hangszálpihentető szünetekkel; közösségérzés, traccs, büfé, reklámidő, megnyugvás, újragerjedés. Új edzői stratégiák, regenerálódás.

Nem tetszik, hogy – ellentétben más csapatsportokkal – nincs állandó csere. Egy – mondjuk 18-as – kereten belüli folyamatos cserelehetőség csökkentené az éljátékosok túlhajszoltságát, szétégését, pályafutásuk kitolódna, akár negyvenöt éveseket is megérné a keretben tartani taktikai szempontból. A gyors reagálás, változtatás lehetőségével megnőne az edző szerepe, normálisra csitulna a kezdőbe kerülésért folyó rivalizálás, a kispadra szorult tehetségek, a fiatalok beépülése természetesebbé, folyamatosabbá válna; aki többször a csapatba kerül, annak több a lehetősége a bizonyításra; mindenképp nem most-vagy-soha jellegű. Megszűnne a csüggesztő cserestátusz, ami kapusoknál különösképp abszurd – van, aki egész pályafutását a kispadon tölti.

Nem tetszik, hogy ennyi harmad- és negyedvonalbeli játékos hemzseg a magyar első osztályban, fiatal (meg öreg) magyar játékosok rovására. Hogy közepes -ics-vicsekből négy csapat is kijönne.

Nem tetszik, hogy ennyire leértékelt a magyar bajnokság – a marokkói válogatottba nem fér be egyik Mmaee sem, hogy Tokmacot mindössze egyszer cserélték be, Gibraltár ellen, a 62. percben –, és hogy durván alulértékeltek a magyar játékosok. Az értékelés ugyanis mindenképp visszahat a teljesítményre. Jól vagy rosszul – ez személyiségfüggő.

Nem tetszik, hogy az infrastruktúra-fejlesztés, a profi futballba nyomott erőforrások ennyire nincsenek arányban a tömegsport támogatásával. Tovább is van, mondjam még?

Tízperces kiállítások, a büntető kihozása a 16-osra, szabadrúgásnál a sorfal eltörlése stb. A lest nem törölném el.

A futball nem (pontosan) mérhető, és túlnyomórészt lelki kondíciókon múló, végtelenül bonyolult, sok összetevős játék, ehhez képest túl könnyen ítélkezünk. Az egymás elleni játékok zéró összegűek: nem jó, jobb, még jobb vs. rossz, rosszabb, még rosszabb van, hanem a nyertes jónak ítéltetik, a vesztes rossznak. A művészeti kánonokban nem csak a legnagyobbak ítéltettek jónak, százakat tartunk jónak, és oktatási intézmények vagy éttermek (nem is oly virtuális) rangsorában a 36. hely – itt állunk a FIFA-ranglistán – szupernek bizonyul. Persze én is ítélkezem.

Folyamatos az ítélet, ha játszom, és kikapok vagy győzök, az ítélet.

A magyar csapatok ki szoktak kapni. Az elviselhetőnél nagyobb arányban. Ahogy hajdan, hála isten, nagyobb arányban nyertek az arányosnál. Nem mert akkor bezzeg tudtak játszani, ma meg nem, hanem mert mások, nálunk valaha jóval hátrébb állók már jó pár évtizede jobban csinálják. Több pénzzel, fegyelmezettebben, nyugodtabb lélekkel, kevesebb kisebbrendűség-érzettel és nagyképűséggel. Ez ilyen. Legyen máshogy!

A szerző író, költő, kritikus.

(Borítókép:  Az Üllői úti stadionban november 1-jén került megrendezésre a Ferencváros–Real Madrid Bajnokok Ligája-labdarúgó-mérkőzés. A képen: Telek és Amavisca harca a labdáért. Fotó: Illyés Tibor / MTI)