Végre beválasztották az osztálycsapatba. Eddig is benne volt, csak eddig tartalék játékos volt, s a tartalék játékos náluk soha nem játszott, felállt a legjobb hét, és az soha nem változott. Mert a tesitanár a győzelemhez értett, nem a gyerekekhez. Persze optimális esetben az egyik játékos eltörhette volna a lábát, akkor beállhatott volna valaki a tarcsisok közül, de ilyen nem történt. De most saját jogon benne van a kezdőcsapatban. És minden bizonnyal az alsósok közül ők lesznek a győztesek, mert nekik csak a másik negyedik igazi ellenfél.
Jó, a harmadikban is van egy aduász, a Dányi Jóska, aki minden osztályt addig kétszer járt, szóval valójában hatodikos lenne, s ő tényleg olyan, mintha egy óriást állítottak volna be a csapatba. A Dányi Jóska szerepeltetése amúgy olyan, mintha az egri védők kaptak volna egy raklap géppuskát. Ezt amúgy minden gyerek elképzeli, hogy akkor milyen egyszerűen megoldódott volna a várvédelem, a törököknek, mármint a maradéknak, akik életben maradtak a géppuskatámadás után is, bottal üthették volna a nyomát, hisz rettegésükben egészen Isztambulig futottak volna. De akkor nem lenne Egri csillagok, gondolta a gyerek, aki rajongott ezért a könyvért, különösen az egyik szereplőért, akit Vicuskának hívtak. Arra gondolt, hogy majd egyszer még visszatérnek a török idők, mert az csak egy véletlen, hogy van ez a modern világ, amit senki nem szeret, csak lett, szóval egyszer még visszatér a rég, amikor rendes hősök voltak mindenütt a világban, például Magyarországon is.
A Dányi Jóskát kiállították, mert felrúgta az egyik harmadikos játékost, és eltiltották a játéktól erre a bajnokságra, így tényleg csak a negyedik maradt ellenfélként. És ő benne van a kezdőcsapatban, hátvéd.
Jó, valahol el kell kezdeni, nem lehet mindenki csatár. De arra gondolt, hogy majd egy hátul elcsípett labdával előrenyomul, s mert senki nem gondol arra, hogy egy hátvéd lehet ilyen ravasz, szinte ellenállás nélkül bevarrhatja a labdát az ellenfél kapujába.
Erre a labdára várt. Nem jött. Bal hátvéd volt amúgy, mert ballábas volt. Egy igazi csodafegyver a ballábas hátvéd, egy géppisztoly az egri várvédőknek. A labda nem jött. Vagy jött, és továbbment, mert kicselezték. Egy rossz előreadás, az lesz majd az övé. Már a második félidő volt, egyelőre döntetlennek látszott a meccs, ő szerezheti meg a döntő gólt, gondolta. És akkor, már a meccs vége felé, egy véletlen lepattanó labda kezdett el gurulni arra, ahol ő volt. Igen, a sportban fontos a fegyelem, gondolta, ki kell várni a megfelelő pillanatot. A labda majdnem felé gurult, csak kicsit kellett lépnie, és ő lépett, és akkor a labda nekiütközött a lábának, de nem állt meg, hanem irányt változtatva gurult tovább. A kapus mögötte volt, kijött a kapuból, s várta, hogy hozzá guruljon a labda, de a gyerek lábán megváltozott irány épp a kapu felé tartott. A gyerek nézett a labda után, a kapus is nézett, és a labda kényelmesen begurult a hálóba, eldöntve így a meccset.
Te hülye vagy, ez öngól, kiabáltak vele a többiek. Én csak, mondta a gyerek, el volt vörösödve, azért vagyok vörös, gondolta, mert kimelegedtem a futástól. Én csak haza akartam adni. Ez kapushiba. Te hülye vagy, én ott álltam, mért nem hagytad, hogy megfogjam. Ez kapushiba, mondta a gyerek. Te tiszta hülye vagy, mondta a csapatkapitánynak kinevezett Miskolci Zoli, te tiszta hülye vagy, ez öngól, érted, amit te rúgtál. Nem, ez hazaadás volt, és kapushiba.
A meccs után folytatódott a vita, hogy a gyerek vétkes abban, hogy a negyedik bé nyerte a bajnokságot. Igen, ő rúgta a mindent eldöntő gólt, ami, ha a másik kapuba történik, akkor maga a dicsőség, de így a legnagyobb szégyen. A gyerek majdnem sírva mondta, hogy kapushiba volt, mert nem kellett volna kijönni. Én vagyok a hátvéd, először nekem kell a labdát megszereznem, és én döntök róla, hogy előrerúgom vagy hazaadom. A vita végül verekedésbe torkollt. Miskolci Zoli azt mondta, hogy nekem van igazam, mert én vagyok a kapitány, és akkor elkezdődött a verekedés.
A többiek körbeállták őket, senki nem mert a gyereknek drukkolni, de sokan bíztak benne, hogy mégis ő fog győzni, és akkor minden megváltozik az osztályban.
De a gyerek alulmaradt. Mindenki elfordult tőle. Egyedül hevert az öltöző padlóján. Nem látta senki, ahogy feláll, bemegy az osztályba a táskájáért, és elindul haza.
Otthon nem kérdezték, hogy mi történt, vagy hogy mi baja. Nem szerették az érzelmeket. Kívülről a gyerek minden része megvolt, ami meg belül volt sérült, az nem látszott.
Este nem evett a vacsorából. Nem vagy éhes? Kérdezte az anya. Nem, mondta. Rossz a gyomrom. Reggelre jobb lesz, mondta az anya. A vacsorát meg kell enni, mondta az apa. Nem bírja, mondta az anya. Mindig a gyereket véded, mondta az apa, s hogy mi lesz így belőle.
Az ágyban azon gondolkodott, hogy hazaadás volt, és hibázott a kapus, amikor kijött a kapuból. Ha nem jön ki, nem történik semmi. A hazaadás nem hiba. Látta, ahogy gurul a labda felé. Végre, ezt gondolta, hogy végre eljött az én időm. A torkában dobogott a szíve, közben elaludt, de a történet folytatódott, a labda gurul felé, és ő megfogja, és viszi előre, talán be is rúgja, vagy csak átadja a Miskolci Zolinak, hogy rúgja be, átadja neki a dicsőséget, hogy később a góllövő, a Miskolci Zoli mondja neki, hogy rendes voltál, hogy átadtad. Így mennek álmában az öltözőbe. Megnyerték az alsós bajnokságot. Nagy voltál, Zoli, mondják a többiek. Azért, és akkor érezte, hogy Zoli rá mutat.
Azért nélküle nem tudtunk volna győzni. Mindenki ránézett ott az álmában, s ő egy pillanatra középen állt, s látta a félig nyílt öltözőajtón át, hogy Vicuska közeledik, most fogja megmondani, hogy egy életen át, s ha lehet, még az után is szeretni fogja.
(Borítókép: Laurence Griffiths / Getty Images)