José Mourinho január 26-án, csütörtökön ünnepli a hatvanadik születésnapját. Még nem öreg, de már nem is fiatal. Olyan pályafutás áll mögötte, amelyre minden futballedző büszke lehet, és van annyira furfangos, hogy kitaláljon olyan szempontot, amelynek alapján ő minden idők legeredményesebb trénere. Már ki is találta, sőt a vállára is tetováltatta: ő az első, aki elnyerte mindhárom európai trófeát. Rendhagyó portré a Különlegesről.
Nem egy Mourinho…
Ha valakinek a neve szállóigévé válik, ha egy kutyaütő edzőre azt mondják, hogy nem egy Mourinho, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az illető – mármint José Mourinho – a pályafutása alatt letett valamit az asztalra. Aminek hatására a tulajdonnévből köznév lett, a kimagasló tudású és teljesítményű futballedző szimbóluma. Ahogy Rudolf Diesel német mérnök neve köznevesült a gázolaj elnevezésévé, vagy ahogy Wilhelm Conrad Röntgen nevét is ma már kisbetűvel írjuk, amikor a testünket átvilágító berendezésről beszélünk.
Persze José Mourinho nevét még nem írjuk kisbetűvel, sőt… Most, hogy az AS Románál másod-, vagy ki tudja, hányadvirágzását éli, úgy tűnik, visszaverekedte magát az európai futballedzők legszűkebb elitjébe, vagy legrosszabb esetben annak közelébe.
Ha egyáltalán kikerült onnan…
Nos, Mourinho csütörtökön hatvanadik születésnapját ünnepli, és ebből az alkalomból átnyálaztuk sikerekben gazdag pályafutása dicsőséges és kevésbé dicsőséges fejezeteit.
Mármost, ez a deresedő hajú, karizmatikus futballedző csütörtökön, január 26-án, betöltötte a hatvanat. Amely kerek évforduló, valamikor ez volt nálunk a nyugdíjkorhatár. Egy hatvanéves férfira már nem azt mondják, hogy középkorú, hanem inkább idősödőnek nevezik.
Mourinho idősödő? Ugyan, kérem. Ha az energiaszintjét, a konfliktuskereső hajlamát nézzük, akkor minden ő, csak nem idősödő. Különben is, hatvanéves férfiak nem igazán tetováltatnak magukra különböző ábrákat. Kivéve persze Mourinhót, aki tavaly júliusban varratta a jobb vállára a Bajnokok Ligája-, az Európa-liga- és az Európa-konferencialiga serlegét. Merthogy olyasmit akart magának, ami különleges (special), egyedi és csak neki lehet a világon.
Hát ez most sikerült. Mivel az Európa-konferencialiga első kiírása volt a 2021–2022-es, és azt az AS Roma nyerte, más nem is jöhetett számításba. Ügyes.
Közelgett 2004 karácsonya, az emberek a szeretet ünnepére készültek, még senki sem tudta, hogy néhány nap múlva, december 26-án lecsap az emberiség történetének egyik legnagyobb természeti katasztrófája, a Szumátra partjaitól kiindulva a fél glóbuszon végigsöprő cunami.
A Kings Road – Chelsea egyik főutcája – egyik szegletében minden évben kis jégpályát alakítanak ki. Aki azon a bizonyos decemberi délutánon arra járt, felfigyelhetett egy negyven körüli házaspárra. A jóképű férfi az ötévesforma kisfiú kezét fogta, a karcsú asszony a kilenc-tízéves lányét. Odamentek a miniatűr jégpályához, és segítettek a gyerekeknek felhúzni a korcsolyacipőt. Közben a férfit többen is felismerték, de London az a város, ahol ennek senki sem tulajdonít különösebb jelentőséget, hiszen itt több a híresség, mint a hétköznapi ember.
A férfi a falnak dőlve figyelte a két gyermeket, ahogy korcsolyáztak, időről időre odalépett a feleségéhez, és mindannyiszor egy csókot nyomott az arcára. Majd amikor a kisfiú elesett a jégen, és nem nagyon tudott felkászálódni, azonnal berohant, de nem segítette fel a fiát, hanem gesztikulálva megmutatta neki, hogyan kell a legegyszerűbben feltápászkodni a jégről.
Ha eddig nem jöttünk volna rá, a férfi – akiből kibújt a pedagógus, vagyis hát az edző – José Mourinho volt. A látottak alapján szerető férj, jó családapa. Ha úgy vesszük, a kétezres évek elején már nagyjából így nézett ki a sikeres edző profilja, a korábbi évek diktátorainak – Guttmann Bélának, Matt Busbynak, Bill Shanklynek, Bob Paisley-nek, Brian Cloughnak, Sir Alex Fergusonnak – befellegzett, és a Mourinho-típusú, mély empátiával rendelkező, érzékeny „családapáknak” adták át a helyüket.
Mourinho, a mély empátiával rendelkező, érzékeny családapa?
Az olvasó most bizonyára felhúzza a szemöldökét, pedig a zseniális portugál énjében tényleg ugyanúgy ott rejtőzik Dr. Jekyll, ahogy Mr. Hyde. Az az ember, aki visszavonultatta Anders Frisket, a világ Pierluigi Collina mellett akkoriban legjobb játékvezetőjét 42 évesen, mert meggyanúsította azzal, hogy összebeszélt Frank Rijkaarddal, a Barcelona edzőjével? És ami után Frisk és családja annyi halálos fenyegetést kapott a Chelsea szurkolóitól, hogy a dán bíró jobbnak látta letenni a sípot?! Vagy az az ember, aki hét évvel később egy el Clásico közben a hüvelykujjával majdnem kinyomta Tito Vilanova, a Barcelona másodedzője szemét? (Tény, hogy Mourinho akkor még nem tudhatta, hogy Vilanova rövidesen rákban meghal.)
Igen, mindkét ember, a szerető családapa, a feleségét percenként megcsókoló hűséges férj is Mourinho, meg az ellenfeleket, a játékvezetőket, a szurkolókat tudatosan manipuláló „gengszter”, akiről Volker Roth, az UEFA bíróbizottságának elnöke ezt találta mondani: „Az olyan emberek, mint Mourinho, a futball ellenségei”, nos hát, az is Mourinho.
Ahogy mondani szokás: Mourinho összetett jellem, megosztó figura a javából.
Játékosai többnyire mindig, mindenhol imádták, és ő mindent el is követett annak érdekében, hogy ez így legyen. Tökéletesen azonosulni tudott egyik legádázabb ellenfele, legnagyobb vetélytársa, Sir Alex Ferguson elméletével, aki beleverte játékosai fejébe, hogy a Manchester United egy ostromlott vár, az egész világ őket akarja sárba tiporni, és ez olyan kohéziót, harci szellemet alakított ki a csapaton belül, amelynek köszönhetően minden ellenfelet legyűrtek.
Amikor első londoni évében, midőn a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében az Eto’ót, Ronaldinhót, Xavit, Iniestát felvonultató, Frank Rijkaard által dirigált szupercsapat, a Barcelona volt az ellenfél, az első meccset megelőző sajtóértekezleten megkérdezte egy újságíró Mourinhót, vajon ilyen támadó alakzatot felvonultató ellenfél nem lesz-e túl kemény teszt olyan védelemnek, amelyet a mindössze 24 éves John Terry, az ifjú csapatkapitány irányít, a menedzser rezzenéstelen arccal felelte:
Kemény teszt lesz, tagadhatatlan. Mármint a Barcelonának.
Mintha Verebes Józsefet hallanánk, amikor 17 évvel korában az MTK öltözőjében elmagyarázza Híres Gábornak, hogy ő bizony a világ legjobb középhátvédje. El lehet képzelni, mit éreztek Terry és társai másnap, amikor az újságokban mindezt olvasták. Nincs olyan ellenfél a világon, amelyiknek ne mentek volna neki a győzelem reményében.
És ki jutott tovább a párharcból? A barcelonai 2–1-es vereséget követően a visszavágón 4–2-re győzött a Chelsea, és 5–4-gyel továbblépett.
Érdekes módon a szakemberek között is sokan kedvelték. Például minden idők egyik legzseniálisabb brit menedzsere, Brian Clough is, aki nem sokkal 2004 szeptemberében bekövetkezett halála előtt mondta Mourinhóról:
Nekem tetszik Mourinho. A fiatal Cloughra emlékeztet. Először is, igencsak jóképű.
Persze Mourinho addigra már túl volt a londoni mézesheteken. 2005. február 27-én a cardiffi Millennium Stadionban, a Carling Cup, a Ligakupa döntőjében 3–2-re legyőzte a Chelsea a Liverpoolt, Mourinhónak megvolt az első trófeája a szigetországban. Csakhogy másnap a Daily Mirror ezzel a szalagcímmel jelent meg: „They Won It – He Lost It.” Magyarul: Ők megnyerték – ő meg elvesztette.
Hogy mivel érdemelte ki mindezt a Különleges, a Special One? A rendes játékidő lejárta előtt bő tíz perccel Steven Gerrard a saját hálójába fejelt, ezzel 1–1-re alakult az állás, és Mourinho elérkezettnek látta az időt arra, hogy visszavágjon az őt egész idő alatt idegesítő liverpooli szurkolóknak. A mester a lelátó felé fordult, és a mutatóujját függőlegesen a szájára helyezve jelezte, hogy jobb lenne, ha most csendben maradnának.
No, erre a Steve Bennett játékvezető az öltözőbe küldte a menedzsert, aki így legfeljebb a televízión keresztül láthatta, hogy a hosszabbításban Didier Drogba és Mateja Kezman góljával 3–2-re felülkerekedik a csapata, és elnyeri a trófeát.
A meccs után persze volt interjú, ám amikor Geoff Shreeves, a Sky pályaszéli riportere megkérdezte Mourinhót, nem bánta-e meg, hogy a viselkedése miatt idő előtt az öltözőbe küldték, sikerült a portugálnak egy akkorát hazudnia, hogy mindenki az eget nézte, nem szakad-e le azon nyomban.
Nem bántam meg. Mélységesen tisztelem a Liverpool szurkolóit, a gesztusom nem nekik szólt. Hanem az angol médiának.
Majd még hozzátette, konkrétan Rupert Murdoch sajtócézár zászlóshajójának, a Skynak címezve:
Úgy látom, mindent megtesznek azért, hogy kiborítsanak engem, és megzavarják a klubunkat. Tegnap, amikor a Manchester United–Portsmouth-meccset közvetítették, és a United győzött, többet beszéltek arról, hogy a Chelsea előnye hatpontosra olvadt, mint magáról a meccsről. Győzött a United, kisütött a nap.
Mondanunk sem kell, ettől kezdve Mourinho el volt ásva a brit médiában, de ez őt a legkevésbé sem zavarta. Hogy is zavarta volna, amikor a Stamford Bridge-en töltött három idénye alatt két-két bajnoki cím és Ligakupa, egy-egy FA-kupa és Community Shield (angol szuperkupa), azaz összesen hat trófea volt a mérlege. Úgy, hogy akkor már a zsákban volt neki a Portóval két idény leforgása alatt megnyert hat serleg (két portugál bajnoki cím, egy-egy Portugál Kupa, portugál Szuperkupa, Bajnokok Ligája és UEFA-kupa).
2007 szeptemberében távozott a Stamford Bridge-ről (a sors iróniája, hogy a helyére kijelölt „no name” menedzser, az izraeli Avram Grant mindjárt BL-döntőbe vezette a Chelsea-t), és csaknem egyéves pihenőt követően 2008 nyarán Milánóba szerződött, a régi dicsőségét feltámasztani szándékozó, korábbi kétszeres BEK-győztes Internazionaléhoz.
Akkor már Mourinho a földkerekség legjobban fizetett futballedzője volt az évi 9,5 millió eurós gázsijával. Hol voltak már azok az idők, amikor 1996-ban, 34 évesen kapva kapott a Barcelona ajánlatán, ahová Bobby Robson fegyverhordozójaként hívták. A „Mister” magától értetődően vitte magával ifjú tolmácsát. Jellemző, hogy a veterán angol egyetlen feltételt szabott a Josep Lluís Núnez klubelnökkel folytatott tárgyalásokon: José Mourinho nélkül szó sem lehet a szerződés aláírásáról. José „multifunkcionális” tolmács lett: mindig ott volt, ahol Sir Bobby Robson. Amikor tárgyalni kellett Núnezzel vagy Joan Gaspart alelnökkel; amikor edzéseket tartott a mester; és amikor letolta a játékosokat az öltözőben. Olyannyira összenőttek, hogy egymás szomszédságában vásároltak villát Sitgesben, a Barcelonától hatvan kilométerre, délre fekvő üdülőhelyen. Mourinho megengedhette magának a luxust, hiszen amikor elhagyta Barcelonát, akkor már ő volt a világ legjobban fizetett tolmácsa. Évi 300 ezer fontot keresett.
Családilag is összejártunk, Elsie, a feleségem barátnője lett Matildének, José nejének. Persze mindig a futball volt a téma, ilyenkor az asszonyok tapintatosan a háttérbe húzódtak
– emlékezett vissza Sir Bobby Robson.
Aztán Robsont menesztették, és jött Louis van Gaal, akit Robson rábeszélt, hogy ő is bizalmasaként foglalkoztassa a portugált. A hollandus ráállt, s egy újabb eredményes munkakapcsolat vette kezdetét. Innen eredeztethető Mourinho jó viszonya Van Gaallal.
De vissza Milánóba, ugorjunk előre tizenkét évet!
Az első milánói idényben azonnal bajnoki címre vezette a kék-feketéket (tíz pont előnnyel!), bónuszként pedig megnyerte az olasz szuperkupát is, a BL-ben azonban elbukott a kieséses szakasz elején a Manchester United ellen. Ja, és beépítette a csapatba a poétikusan ifjú Mario Balotellit – hogy ez vívmány vagy súlyos hiba, azt döntse el az utókor.
A következő év már hibátlanra sikerült. Újabb scudetto, Olasz Kupa, és végül a Bajnokok Ligája-serleg elnyerése, azaz megvolt az olasz futballban példa nélküli triplázás. Fura módon nem is a döntő, a Bayern elleni 2–0 maradt meg legélesebben a memóriánkban, hanem a Barcelona elleni elődöntő visszavágója 2010. április 20-án a Camp Nouban, amelynek végén tiszteletkört futva, majd Víctor Valdesszel tusakodva ünnepelt a világ akkori legerősebb klubcsapata ellen.
Életem leggyönyörűbb veresége
– harsogta Mourinho a 0–1 után.
Ezek után a döntőt megnyerni már gyerekjáték volt. Majd jött egy újabb aranyköpés, amelyre az adta az apropót, hogy a Real Madrid hat nappal a BL-döntő megnyerése után elhappolta a diadalmas Mourinhót Milánóból. Persze a döntő közben José már tudta, hogy nem marad a San Siróban.
Szomorú vagyok. Majdnem biztos, hogy ez volt az utolsó mérkőzésem az Inter kispadján. De hát ha nem edzed a Real Madridot, mindig marad egy lyuk a szakmai önéletrajzodban.
Neki nem maradt. 2010. május 30-án aláírt a spanyol óriáshoz.
A következő három évet egy rögeszme megvalósítása töltötte ki: legyőzni Pep Guardiola Barcelonáját, minden idők talán legerősebb klubcsapatát. És bár a nyitány, az 5–0-s katasztrofális vereség a Camp Nouban lesújtó volt, valamennyire mégis sikerült megtépáznia az oroszlán bajuszát. Mindjárt a 0–5 után olyat nyilatkozott, amire senki más nem képes rajta kívül. Ugyanis ezt találta mondani:
A Barcelona már egy késztermék, mi még messze vagyunk ettől.
Amúgy volt igazság ebben a mondatban, hiszen el kellett telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy kialakuljon a Mourinho-féle Madrid játékstílusa, amely a gyilkos sebességű, többnyire Cristiano Ronaldo által vezetett kontrákra épült. És persze le kellett igazolni Sami Khedirát, Mesut Özilt, Ricardo Carvalhót és Ángel di Mariát.
Velük megerősödve a következő idényben már sikerült megnyerni első madridi trófeáját, a Király Kupát (1–0 a döntőben a Barca ellen Ronaldo góljával) a Mestallában, 2010. április 20-án. Rögtön utána jött a BL-elődöntő, megint a Barcával, de ezúttal az első meccsen kiállították Pepét, Mourinhót pedig a lelátóra küldték vehemens tiltakozása miatt, és a katalánok jutottak tovább.
A harmadik madridi idényben végre sikerült lenyomni a Barcát, igaz, olyan durva, alattomos játékkal és olyan epizódokkal, amelyek megutáltatták a szurkolókkal nemcsak Mourinhót, hanem átmenetileg az ő saját képére formált Madridot is, amelyből egy időre kiveszett a senorio, a klubra addig mindig is jellemző úriemberi magatartás.
2011. augusztus 17-én csapott össze a két óriás a spanyol Szuperkupáért, és a Barcelona 2–1-re vezetett, amikor Marcelo durván felrúgta Lionel Messit, amiért a brazil piros lapot kapott.
Na, akkor elszabadult a pokol. Egymásnak mentek játékosok, edzők, mindenki. Mourinho sunyi módon odalopakodott Tito Vilanovához, a Barca másodedzőjéhez, és hátulról belenyomta a mutatóujját a tréner jobb szemébe.
Alighanem ez volt Mourinho edzői (és emberi) pályafutásának legsötétebb pillanata, pláne azok után, hogy a meccset követő sajtótájékoztatón úgy tett, mintha nem is tudná, ki az a Vilanova, és Pito Vilanovának nevezte. Így, P-vel.
Mindenesetre a bajnoki cím végre megvolt, ráadásul 100 ponttal, kilenccel megelőzve a Barcelonát, és a +89-es gólkülönbség is rekordot jelentett, ahogy a 32 győzelem, ebből 16 idegenben is.
A bajnoki címet nem sikerült megvédeni, és a 2012–2013-as idény végén Mourinho távozott Madridból, ahogy mondani szokás, kölcsönös megegyezéssel. A mérleg hozzáképest szerény: egy-egy bajnoki cím, Király Kupa és spanyol Szuperkupa. Plusz egy eljátszott renomé.
Ami utána következett, arról azt hittük, hogy egy káprázatos edzői pályafutás lecsengése. Mourinho 2013-ban visszatért legnagyobb sikerei klubjába, a Chelsea-hez. Kezdésként rögtön elvesztették az európai Szuperkupát a Bayern Münchennel szemben. A második idény már jobban sikerült, bajnoki cím és ligakupasiker, de a harmadik szezon őszén egymást követték a vereségek, és a későbbi bajnok Leicester Citytől elszenvedett kudarc egyszersmind az útilaput is jelentette.
Bő féléves kényszerszünet után 2016 nyarán egy másik angol gigász, a Manchester United ajánlott menekülő útvonalat a régi dicsőségét egyre reménytelenebbül kereső Mourinhónak. Az első idény három trófeája (angol Szuperkupa, Ligakupa, Európa-liga) a nagy visszatérést sejtette, csakhogy a bajnokságban mindössze hatodik volt a csapat, és ha nincs az El-győzelem, akkor a BL-ben sem indulhatott volna a gárda. A 2017–2018-as szezonban a bajnoki ezüst kétségkívül előrelépést jelentett, viszont trófea nem termett. A 2018–2019-es évad már december közepén befejeződött Mourinhónak, hatodik helyen állt a csapat, és egyre puskaporosabb volt körülötte a levegő, Glazerék szerződést bontottak a menedzserrel.
A harmadik – egyben utolsó – PL-klub a Tottenham volt, a londoniakkal 2019. november 20-án kötött szerződést. A csapatot a 14. helyről felvitte a hatodikra, majd a következő, 2020–2021-es szezonban a hetedik helyen állt a Spursszel, amikor a Manchester City elleni Ligakupa-döntőre készülve kirúgták.
Így érkeztünk el 2021 nyaráig, amikor Mourinho visszatért Itáliába, az AS Roma vezetőedzője lett. Az első idényben elért hatodik hely nagyjából a papírforma, viszont végre nyertek egy trófeát, az első ízben kiírt Európa-konferencia-ligát. Az ember nem is akarja elhinni, hogy ilyen veretes múltú klubnak, mint a római Farkasok, ez az első európai serlege!
Mourinho nem volt rest, és a jobb vállára tetováltatta a BL-, az El- és az EKl-trófeát, végtére is ő az egyetlen edző a világon, aki mindhárom serleggel rendelkezik.
Hogy vajon a „római vakáció” az újjászületést jelenti-e a hatodik ikszhez érkezett szakembernek, vagy a csendes levezetés egy újabb állomását, azt most még nem lehet megmondani. Az ázsiója még mindig magas: évi 20 millió fontos fizetésével ott van a futballedzői világranglista első öt helyezettje között.
Ami tény: pillanatnyilag a negyedik helyen áll a csapat a Serie A-ban, azaz van esélye a BL-szereplés kivívására. Egy biztos, a szakmai igényessége nem csökkent, a tűz még ugyanúgy lobog benne, mint annak idején Portóban, a diadalmenet kezdetén. A szigor is a régi, például novemberben egyszerűen elűzte a csapattól a holland Rick Karsdorpot, aki a kiállításával bajba sodorta az együttest a Torino elleni 1–1 alkalmával. „Úgy döntöttem, hogy Karsdorpot nem jelölöm a következő meccsünkre. Ő pontosan tudja, hogy miért.”
Ugyanakkor akikkel egy hullámhosszon van, azok tűzbe mennek érte. Például Paulo Dybala, aki Mourinhónak (is) köszöni, hogy decemberben világbajnok lett Katarban az argentin válogatottal. Tammy Abrahamot pedig ezekkel a szavakkal hívta a ködös Albionból Rómába:
Akarsz egy kis napfényt élvezni, vagy maradni akarsz az esőben?
Abraham a napfényt választotta, és ezzel sínre tette a pályafutását.
És Mourinho? No, ő nem változik. Nézzük csak a legutóbbi, január 13-i nyilatkozatát, amelyet azok után tett, hogy Roberto Martínez lett a portugál válogatott szövetségi kapitánya:
Biztosíthatom önöket, uraim, hogy a Portugál Labdarúgó-szövetség elnöke először engem keresett meg, és senki mással sem tárgyalt komolyan arról, hogy ki legyen az új portugál szövetségi kapitány. És ez engem mérhetetlen büszkeséggel tölt el. De nekem nemet kellett mondanom, mert én itt vagyok, Rómában, és a szerződésem ide köt, ahol ráadásul jól is érzem magam.
Mindez azok után hangzott el, hogy Fernando Gomes, a portugál szövetség elnöke határozottan leszögezte, Roberto Martínez volt az egyetlen olyan edző, aki beleillett az általuk felvázolt kapitányi profilba.
Most akkor kinek higgyünk?
Erre csak egyféle válasz létezik: a Mourinho-fanok – és egy kicsit még magunk is közéjük tartozunk, bár már nem annyira, mint egykoron – örökké Josénak hisznek. Akár még a makacs tények ellenére is.
(Borítókép: José Mourinho 2023. január 22-én. Fotó: Matteo Ciambelli / DeFodi Images / Getty Images)