A Vajda Péter utcánál tucatnyi zöld-fehér sálas férfi furakodott még fel az egyébként se szellős villamoskocsiba.

Menjünk beljebb! Menjünk beljebb, a következőnél úgyis leszállunk

– buzdították a szerelvényen utazókat a kisebb-nagyobb kényelmetlenség elviselésére. S valóban, másfél perc sem telt bele, az ajtók ismét kinyíltak, az utazóközönség kétharmada pedig pillanatok alatt elhagyta a kocsit.

A csípős februári szél mellett a néhány perccel korábban elműködtetett pirotechnika semmivel sem összetéveszthető szaga csapta arcon az embert, amint az aluljáró felé vette az irányt. A metróállomást ugyan az elmúlt években felújították, az aluljárószinten azonban kevés dolog változott az elmúlt 15-20 évben. A gíroszos árai, mondjuk, épp nem ebbe a kategóriába tartoznak, no de a kígyózó sort ez sem zavarta.

Portékájukat árusító alkalmi kofák kiáltanak jobbról, szurkolói sálat, szotyolát kínálnak a népnek. Felérve ismét az utcaszintre egy kevésbé jól szituált férfi ballonkabátban, borostás arccal „lila majmot, lila majmot tessék!” felkiáltással próbálja magához csábítani az ellenfelek froclizására fogékony vevőközönségét. Elnézve a két karján lógó plüssmennyiséget: nem túl sok sikerrel.

Hiába, napjaink inflációja mellett az ember azon spórol, amin tud. Úgy fest, ellentétben a gírosszal, a lila majom utóbbi kategóriába tartozik. Nem mintha a rivális cukkolásában megfáradt volna a ferencvárosi közönség. Negyven perccel a kezdés előtt már zengett a hazai B közép irányából a „Mocskos Újpest!” rigmus. A vendég lila-fehérek játékosai néhány perccel korábban érkeztek ki a gyepre, hogy elkezdjenek melegíteni. Szurkolóik, a vendégszektorban fenntartott jegyeket már a hét elején elkapkodó Újpest-drukkerek szintén nem sokkal korábban foglalták el helyeiket. Alighanem valahogy köszönteni kellett őket...

Az elmés és kevésbé elmés zrikák sorát az Üllői úti stadion műsorközlője, Szendrey Zsolt, azaz Szasza egészen új, nem mellékesen intézményi szintre emelve szó szerint elmotyogta az Újpest összeállítását. Mindezzel csak annyit érve el, hogy az Újpest-tábor még hangosabbnak hasson, amikor a „B*zi bemondó, b*zi bemondó!” skandálásba kezdett, mintegy megköszönve a szpíker törődését. Tény, ami tény, ősszel Megyeri úti kollégája sem maradt adós az akkor a IV. kerületben vendégeskedő Fradi-tábor „szívélyes üdvözlésével”.

A magyar futball legnagyobb múltú párharcáról van szó, hiszen immár a 237. bajnokiját vívta egymással a két fővárosi klub. A derbi, az Derbi, így, nagybetűvel, mivel nem csak egy a városi riválisok csatáinak sorából, elvégre 53 magyar bajnoki cím vonult a pályára – nem feltétlenül a játékosok, mint inkább a szerelésükön látható címerek képében. S Derbi, még akkor is, ha a két csapat közelmúltja – lassan tíz éve – nem épp a rangadó címre predesztinálná a párharcot. Derbi, mert a két tábor s a klubok régi motoros munkatársai a fenn is pedzegetett módon „tisztelik meg egymást”. S lehet, a tisztelet szót nem is kéne ezen a ponton idézőjelbe tenni, hiszen a nem épp szép szavak mögött mégiscsak megannyi, a másik fél által elért sportsiker élénk és kevésbé élénk képe él. Újpesten pedig – a kiesés réme mellett – akkor kellene igazán aggódjanak a jelenkor vezetői, játékosai és szurkolói, ha egy nap úgy rendeznék meg a zöld-fehérek elleni bajnokit, hogy a Fradi-tábor helyettük, mondjuk, a Mezőkövesdet, a Kisvárdát vagy a Puskás Akadémiát szapulja...

2011 áprilisában a Ferencváros az Üllői úton, ám még a Groupama Aréna elődjében, az Albert Flórián Stadionban 1–0-ra verte a lilákat. A találkozót Marek Heinz 40. percben szerzett gólja döntötte el. Az összecsapás pedig két okból lehetett érdekes számunkra a párharc vasárnap esti felvonása előtt. Az egyik, hogy a zöld-fehérek akkor egy hétéves nyeretlenségi sorozatot zártak le az Újpesttel szemben – amilyen hosszú pocsék szériában jelenleg épp Simon Krisztiánék járnak a Fradival szemben. A másik pedig a tény, hogy az Újpest az akkori idény első Derbijét 6–0-ra nyerte. Pont, mint Sztanyiszlav Csercseszov tanítványai tették a két csapat szeptember 4-ei randevúján. Milos Krusics játékosai alighanem hasonló fordulatban reménykedtek, miközben a mindössze 4 Celsius-fokos hidegben útjára indult a labda.

A házigazda a

tizeneggyel kezdett.

Az Újpest stábja pedig a

összeállításnak szavazott bizalmat. Így viszonylag hamar konstatálhattuk, a magyar játékosok számában fölényesen nyertek a lila-fehérek.

Az első percekben viszont semmiféle újpesti fölényről nem beszélhettünk a pályán. Az FTC rögvest támadó szellemben lépett fel, s Nikolicsnak már a harmadik percben bravúrt kellett bemutatnia ahhoz, hogy Knoester fejese után megmentse csapatát a góltól. Az Újpest első lehetőségére egészen a 20. percig kellett várni, ekkor Katona kínálta meg egy nem túl erős, ám annál jobban helyezett lapos lövéssel Dibuszt, aki szögletre pöckölte a bal alsóba tartó labdát.

Hiába a tekintélyes mezőnyfölény, a Ferencváros ebből jó 30 percen át nem tudott kihozni semmit. Sőt, az Újpest egy-egy szabadrúgásból vagy kontratámadás végén még veszélyesebb is volt Dibusz kapujára, mint a bajnoki címvédő Nikolicséra. Aztán a 38. percben csaknem a semmiből mégis megszületett a házigazda vezető gólja: a pár pillanattal korábban becserélt Marquinhos lapos, erőtlen lövésébe a menteni igyekvő Tim Hall úgy szúrt bele spiccel, hogy a labda a szerb kapust megtréfálva a jobb alsónál a kapuba csorgott (1–0).

A 47. percben Csongvai megpattanó szabadrúgása adta meg az alaphangot a második félidőhöz – Dibusz nagy bravúrral tolta szögletre a bal sarok felé perdült lövést, míg az újpesti csapatkapitány szitkozódva öklözött a levegőbe. Nem sokkal később ismét Csongvai tesztelte a magyar válogatottban is alapembernek számító kapust, ezúttal a tizenhatoson belülről, akcióból vette célba a jobb alsót, de Dibusz alkarral ezt is hárítani tudta.

Az 55. percben példás kontrát vitt végig az Újpest, Katona indítása után Csoboth bevállalt egy cselt a tizenhatos előterében, majd ziccerben tálalt Ognjen Mudrinszki elé, aki 11 méterről a hálóba tekerte az egyenlítést jelentő gólt (1–1). Nemcsak a vendégek játéka, de lila-fehér szurkolótábor is megélénkült, az FTC játékosainak testbeszéde pedig először a meccsen némi bizonytalanságról árulkodott...

A IV. kerületiek azonban nem tudták kihasználni ezt. Kellett a fradistáknak 10-15 perc hozzá, de lerázták magukról az újpesti „ütés” nyomait, a 70. minutumban pedig a Zachariassen eltört labdájára mélységből érkező Marquinhos némi szerencsével másodszor is előnyhöz segítette a fekete mezeseket (2–1). Nem sokkal később pedig 3–1-re is átírhatták volna az eredményjelzőn látható állást, ha a lesen helyezkedő Marquinhos a mozgásával nem zavarja Nikolics kapust. Kwabena hálóba perdülő, megpattant beadása után már hiába próbálta a brazil elmagyarázni, ő bizony nem ért a labdához, ezzel csak annyit bizonyított, szüksége lenne egy gyorstalpaló tanfolyamra a lesszabály részleteit illetően. (Mondjuk, az elmúlt évek szabályváltozásai után ezzel nem is biztos, hogy egyedül van...)

A 80. perchez érve aztán már nem volt olyan szabály, ami kisegítette volna a bajnokság 10. helyén álló lilákat, Nikolics egy nem túl jó ütemű kimozdulás végén a tizenhatoson kívül ütközött Owusu Kwabenával, s bár a játékvezető gesztusaiból elsőre úgy tűnt, a szerb kapus megússza a piros lapot, néhány másodperces spéttel csak kiállította őt Berke Balázs. Jó négy percig tartott, míg a VAR is megerősítette a döntést, Nikolics lebandukolt, az újpesti cserekapus, Banai Dávid pedig átöltözött, és pályára lépett. Közel ennyi idő sem telt el, mire Banai először a labdához érhetett, pechjére a hálójából kiszedve, ugyanis Ryan Mmaee – üdvözlés gyanánt – védhetetlenül a jobb felsőbe bombázta azt (3–1).

A szeptemberi találkozóval ellentétben az Újpest ezúttal a meccs jelentős részében méltó ellenfele volt az FTC-nek, az elmúlt években a magyar mezőny fölé nőtt rekordbajnok azonban így is érvényesítette a papírformát.

A zöld-fehérek 2011-es példáját nem tudták lemásolni a lilák.

LABDARÚGÓ NB I
18. FORDULÓ
Ferencváros–Újpest 3–1 (Hall 38. – öngól, Marquinhos 70., R. Mmaee 85., ill. Mudrinszki 55.)

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)